I.
Rejts el engem, sötét erdő,
Ide hozom búbánatom…
A nevető világ nem ért,
Te megértesz engem, tudom.
Tekinteted oly búteli!
Neked is jó, ha itt vagyok…
A bánkodónak öröm az,
Ha bánkodóval társalog.
II.
Mond a szikla: nem találtál
Férfiakban szilárdságot?
Maradj nálam, - ingadozni
Engem senki még nem látott.
Mond a virág: nem találtál
Leányokban hű szerelmet?
Maradj vélem, - itten fogok
Elhervadni temelletted.
Mond a mélység: nem találtál
A szivekben részvételre?
maradj itten, - sok köny elfér
Az én kitárt kebelembe’.
III.
Ah köny! tehát megjelensz szememben?
Sirhatok hát bátran, szabadon?
Megtalálja nagynehezen utját
Az elnyomott fájdalom?
Mily jól esik itten lepihenni,
És zokogni szívetrenditőn,
És láthatni képemet a könyben
Ujra fény közt és dicsőn!
IV.
Az arcz szinlő, a szem csalfa,
És a beszéd mérget rejt,
És az ember oly oktalan:
Mindegyikben üdvet sejt.
És ha lát, és kiábrándul,
És a méreg égeti,
És vergődik, - ráfogják, hogy
Helyes esze nincs neki.
V.
Hittem én is, és szerettem,
Isten lakott e kebelben,
Az örökszent zászlójáért
Tűzbe, lángba elment lelkem.
Ah, de szivem nyitva hagytam,
És azalatt titkon, halkan
Kiraboltak, kifosztottak…
Egy imát sem hagytak abban!
VI.
Miért voltam bolond? mért akartam a jót?
Mért kerestem csupán az örökkévalót?
Maradtam volna meg a föld sarába’ lenn:
Ronda férgektől most nem volnék idegen.
Ne szálltam volna tul a föld határain:
Most nem volna rajtam határtalan a kin.
Másnál különb lenni minek vágyakozám?
Emberek elől most nem rejtene az árnya.
Lettem volna zsivány, vértszomjazó, kemény:
Sorsomat legalább most megérdemleném.
VII.
Künn a nagy világban ember embert kerget,
Itt csöndes béke él,
Csak néha töri meg halk zúgás a csendet.
Mi zaj az? ki beszél?
Hallgass sziv, fájdalmad még alig született
És már éj szálla rád…
Százados harczokat, százados sebeket
Emlegetnek a fák.
Forrás: Koszorú 3. évf. Első félév 11. sz. 1865. márcz. 12.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése