Ajakam lezárva, szemeim kitárva –
Merően tekintek elém a homályba, -
Körülem semmi, csak sürü éjjel,
Elhagyott szobámba egy csillagsugárka
S egy hang sem ér fel.
Várom az ihletet, várom a képeket,
Hiába, hiába! – kerülnek engemet,
- Kandallóm keblét hevíti lángja –
Ah! szívem oly rideg, kebelem oly hideg
Nem gyúlhat lángra!
Érzelem s gondolat köznapi gond alatt
Görnyedez, tengődik, - forrása kiapadt,
Indulat nem dúl, - szenvedély nem hajt,
Halovány ajakam lecsukott, szótalan
Éneke elhalt.
El innen hallgatag, lelketlen bús falak! –
Ki a víg életbe, hol dalok hangzanak,
Gyöngyöző bortól habzik a serleg,
Szép leány osztogat kábító csókokat,
S nyújt puha keblet!
Járjon át lelkemen, mint a tőr élesen,
Égő vágy, utálat – gyönyör és gyötrelem,
Szivemet bánat eméssze, dúlja: -
Majd akkor ajkamon feléled holt dalom
Megcsendül ujra!
Hah mi ez? – minő zaj? – mint éles gúnykaczaj.
Borzadok, - reszketek, mint szélben gyenge galy,
Ismerlek sátán! – el! vissza, vissza! –
Haljon el énekem, - csak ifju kebelem
Maradjon tiszta.
Forrás: Koszorú 3. évf. Első félév 23. sz. 1865. jún. 4.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése