Két fiatal megszerette egymást,
Omer ifju s Merima leányka,
Kikeletkor, a virágnyiláskor,
Szegfü s zumbul a mikor virágzik.
Észrevette őket egy kicsiny kém,
Egy kicsiny kém, ifju Omer anyja.
S így beszéllett Omer anyja néki:
„Jó szülöttem, drága vérem Omer,
Ne szeresd te Merima leánykát;
Gyönyörübbet néztem én ki nődül,
Uj szerdárunk szép leányát Fátát; -
S Fáta hozzá nemesebb családu,
S szép vagyonnal gazdagítja házunk!
Erre ekkép válaszolt az ifju:
„Hagyd a dolgot, jó anyám, magamra, -
A való jó nem a csillogó kincs
Az való jó, mi a szivnek édes.”
Nem hajolt rá Omer édes anyja,
Sőt erővel házasítja Omert,
És erővel vitte rá a mátkát.
Lakma végén, éj midőn beállott
S a jegyes párt nyughelyére vitték,
Igy beszéllett Omer ifju hősfi:
„Oh Fatima! istenemre, szép vagy,
Nincs ily ékes Merimám, miként te, -
Ámde Méra kedves én szivemnek.
Istenedre, Fatima szüzecske,
Hozz papirt és irószert előmbe,
Négy vagy öt sort szándékom leirni;
Mert anyám kész a gyanúra s vádra, -
S még talán rád fogja, hogy megöltél!”
A levélkét anyjának megirta,
S Fatimához, jegyeséhez, így szólt:
„Istenedre, Fatima szüzecske!
Mossatok meg rózsavizben engem,
S Méra háza mellett vigyetek ki:
Nyomja csókját Méra mint halottra,
Már ha élve nem csókolhatott meg.
Istenedre szüz, bár szánakozzál,
A sikoltást hagyd fehér korányig,
Hadd anyámat vigadozni kissé,
S tánczi körben húgaim forogni,
S táncz között vig dalra fakadozni.”
Ezt sohajtá s lelkét kibocsájtá.
A fehér nap reggeledve föltünt,
Nyoszolyából fölkel Omer anyja, -
Hoz bazsali bokrétát magával,
A jegyespárt költené fel ágyból.
Sirba-ríva Fáta ezt nyögellé:
„Istenemre, hitvesemnek anyja,
Omered kiszenvedett ez éjjel.”
De reá így szóla Omer anyja:
„Verjen isten, Fatima leányka,
Fiamat te végezted ki orvul.”
Ámde szóla Fatima szüzecske:
„Életemre, oh anyám, nem úgy van:
Imevedd e négy vagy öt sor irást,
Ifju mátkám Omer hagyta hátra.”
Omer anyja olvasá az irást,
Olvasá azt s könnyözönt bocsátott.
Megfüröszték rózsavizbe’ testét,
S elvivék azt Méra udvaránál.
Szóla ekkor Merima leányka:
„Oh anyácskám, rózsaillat érzik,
Rózsaillat ömlik udvarunkra,
Sejtem én azt, Omer ifju lelke.”
Igy felelt rá szép Merának anyja:
„Ne bolondozz’, Merima leánykám!
Ne bolondozz’, hisz te balga nem vagy;
Omered most másra nyomja csókját,
S rád se gondol, volt szerelmesére.”
Ujra szólal Merima leányka:
„Rózsaillat érzik, oh anyácskám,
Rózsaillat, lelke hű Omernak.”
A teremből lefutott rohanva,
Kirohant az utcza kapujához,
S bátyjaúl két ismerőst köszöntvén:
„Hej, kié e gyöngyfedezte gyászág?”
S ismerősi ekként válaszoltak:
„Ifju Omer ága ez, hugocskánk!”
Szóla ismét Merima leányka:
„Istenemben testvérim, barátim!
Oh tegyétek földre udvaromnál;
Hadd borítsam halva csókjaimmal,
Minthogy élve nem csókolhatám meg.”
Leeresztik Méra udvaránál; -
Élve hajlott kedvesére Méra,
Halva dült le barna földre Méra.
Néki karddal vágtak egy koporsót.
Mikor Omert fölvevék a földről,
A leányt fa szekrényébe tették.
Ép a sirhoz értek a legénynyel,
Mikor a lyányt kapuján kivitték.
Míg az ifjút sirba leeresztik,
Ép a sirhoz értek a leánynyal.
Barna földet húztak a legényre,
Míg a lyányt a sirba leereszték.
Ott kesergnek két öreg szüléik,
S vénet ifjat átok alá vetnek,
A ki gátul áll a hű sziveknek.
Forrás: Koszorú 3. évf. Első félév 14. sz. 1865. ápr. 2.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése