Sehol sincs annyi virágárus leány mint Párisban, mert Páris, mint gyermek, szereti a virágokat.
Ez osztálya a hölgyeknek legmunkásabb, legszendébb és legszigorúbb jellemű.
Ott ülnek ők mindennap a Madeleine-téren, reggeltől késő éjjelig, virággal telt asztalaik előtt, álmadozva, olvasva, válogatva a kisded fehér virágszálakat, mindaddig, míg szemök és kezök el nem fárad.
Menyasszony koszorúkat kötnek, ők, kik csak álmaikban jegyzik el ártatlan sziveiket… a halálnak.
Mások boldogsága jelképeivel foglalkoznak örökké, ők, kik a boldogságot egyedül a munkában ismerik!
Mi a virágárus leány valódi boldogsága? egy madár az ablakban, egy dal, egy séta. Testvérei ők a varrólányoknak, kik egy tűvel futnak át oly hamar az életen. Dalolnak ők is.
Ismerem munkadalaikat és soha dal nem hatott rám úgy, mint Colet, Louise dala:
Rajta gyermek! rajta kis lány!
A varrótüt fogjuk meg igazán;
Szabjunk, varrjunk, rajta gyorsan!
Hadd forogjon a tű, hisz könnyen jár;
Agyvelöm ég, vérben van szemem már,
Agyvelöm mint lámpa lobban,
Napkeltétől naplementig
Varrjunk, varrjunk mind halálig!
És mi a dij? hét mi volna?
Kiskenyér, egy kis rakáska szalma;
A halál jön; rajta! gyorsan!
Ah, régóta testvérek vagyunk mi!
Oly fehérek mindnyájunk vonási.
Hogy van, hogy oly drága a kenyér?
A midőn oly olcsó most a vér!
Rajta! jobban!
Napkelettől naplementig.
Varrni, varrni mind halálig!
Egy napot csak! egy órát! ha nap van,
Bérem árán, egy sétát a parkban!
Öröm nélkül elfut életünk.
Csak egy könyet a piros mezőben!
Harmatától megenyhülne szivem;
Oda lángunk! nincs reményünk.
Napkelettől naplementig:
Varrni, varrni mind halálig!
E szomorú dal mellett hervad el ifjuságuk, életök.
Hallgassátok e dolgoz gyermek-angyalok komoly dalát, és szemetekből ki fog hullani a harmat.
Mint mondám, nincs a földön nép, mely ugy szeresse a virágot, mint a franczia. Keresztelő, esküvő, ünnep, temetés, gyermekjáték, nemzeti öröm virágban nyer jelképet.
Virág van minden ablakban, minden nőkalapon, minden gomblyukban, minden kézben.
Párisban a virágok leghamarabb nyilnak, de leghamarabb is hervadnak el, fájdalom!
Julia szereti Párist, mert virágait megvásárolja; a közönség szereti őt, mert virág ő is, de nem mint a többi.
Ott jár a Boulevardokon mindennap, mosolyogva, gyermekes bátorsággal.
Pillangónak hitte a világ, de ő nem az; gyermek és ártatlan.
A kávéházi közönség eleinte sértegeté őt kétértelmű mosolyaival; ma – tiszteli őt, és szereti mint kegyenczét.
Ő árva!
E szó mindent megmond. Ez a szó az, melyre Párisban minden szív megnyílik; egyértelmü a hontalannal.
Udvarlója, kérője akadt már több izben, mert 5000 frank tőkéje van a kis lánynak a virágvásárból – de ő a virágoknak jegyezte el szivét.
Évei haladnak már, de ő még mindig 15 éves, azaz gyermek, ki mosolyog, mert ártatlan.
Oly jól esik Páris fényüző, élvvadász, könnyelmü alakjai közt e szende, naiv jelenettel találkozni, mely azt látszik mondani: virág vagyok én is, de – égi virág!
És valóban – az.
Egy ismerősöm kérdezé tőle egy nap: végre, miért nem akar férjhez menni?
- Fogadást tettem.
- Kinek?
- Anyámnak.
- Hisz ön árva!
- Igen; de azért a sirban alvók is meghallják a mit nekik fogadunk.
- Mit fogadott ön?
- Hogy emlékoszlopot állitok neki. Eleinte szebb virágaimat vittem sirjára, de másnap sirva fakadtam; ha a virágot nem öntözzük, oly hamar elfonnyad. Tehát oly emléket akarok emelni kedves anyámnak, mely hervadhatlan. Takarékpénztárba tettem kis szerzeményem. Már megalkudtam a szobrásszal. Tavaszra kész lesz az emlék!
- Ön kedves gyermek! de látja, e drága emlék nem gátolja egy cseppet se azt, hogy ön férjhez ne menjen?
- Hogyne! Hisz akkor megint szegény leszek! – Ki venne el egy fillér nélkül!?
- hát az egész tőkét rá áldozta?
- Mind – mind ha még annyi lett volna is!
Forrás: Koszorú 3. évf. Első félév 10. sz. 1865. márcz. 5.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése