2022. jan. 12.

Szász Gerő (1831-1904): A gondolat

 


Oly mély, mikint a tenger-áradat;

Túlszárnyaló a legmagasb tetőt;

A mely sugárt bocsátsz, mikint a nap;

S termékenyítsz, hogy rá mosolyg a föld;

Gyöngéd, mikint a szellő-lebbenés,

A gyermek-arcz, szülői szeretet;

S zord, mint vihar, mely sebet sebre vés:

Tanits, tanits meg, lényed mi lehet?

 

Benépesitsz pusztult világokat;

Ha megjelensz: beszélni kezd a váz;

S a hol a múlt, a némaság fogad:

Ha szólsz, a rom mindent megmagyaráz. –

Hol élet int: a bölcső téged áld,

Mert a reményt te szinezed ki itt;

S a sir felett feledjük a halált,

Mert benned él az örök-lét, a hit.

 

- Égből jövél alá, oh gondolat!

Hogy képviseld az isten szellemét;

Hogy átteremtsd, a hol anyag fogad:

És igy az embert emberré tevéd. –

És mert te vagy: levésed széttöré,

A mit e szó magába zár – jelen:

A meglevő formának szük körét,

S lelkünk előtt megnyilt a végtelen. –

 

A végtelen világa lett miénk; -

Nem bánthat az, mi tér- s időben áll:

Nincsen miért irígyen nézni szét,

Szarvas ha fut, a fecske hogyha száll.-

Bejárhatunk egész világokat,

Míg fecske-szárnya egyet a légbe metsz,

Mert a miénk a tünő gondolat…

- Oh, mérthogy üdv és átok is lehetsz!

 

Az ifju arcz mi szép lesz, ha nevetsz!

Habár tövis között vonúl az út:

Megesküszünk, hogy ujra éden ez

És a sohaj s a hulló köny hazud. –

Örömre gyújt, vidám mosolyra int,

Virágot ád a puszta sivatag,

S feledni kész a sziv a bút, a kínt:

Csak hangjaid az égbe hivjanak.

 

Ha megjelensz a férfi homlokán,

S szeméből egy sugárod fényt vetett:

Áldást teremt, ha későn, ha korán,

Miként a nap a láthatár felett. –

Egy uj világ mosolya int felénk,

Mely akkor is hevít, ha elborúlt;

S büszkék vagyunk, ha érte könnyezünk

S viselni kell a martyr-koszorút. –

 

- S mi vészes vagy, hahogy haragra kelsz:

Izekre törsz mindent, mi szép, mi jó: -

A földi üdv elpusztulása ez,

Sirassa bár – ha kell – egy millió. –

Békót faragsz annak, ki még szabad,

És a rabot kinpadra üldözöd;

A gyermek-arcz engesztelés nem ad,

S bántod a vént  halálcsatája közt. –

 

Tombolsz, dühöngsz, mikint szilaj vihar,

S vessződ alatt ha tűr a föld, e rög:

Hatalmad új, rémes boszút akar,

S ah, arra tör, mi szent, a mi örök. –

Szétrombolod a templom csarnokát;

Dühöd a szent hitet gúnyolni űz,

S midőn az Ur törvényét hágod át,

E bűn alatt magad megsemmisülsz. –

 

- Mely bűnre törsz, merész, nagy gondolat!

Tán, a pokolnak is lakója vagy,

Megdönteni kész a kunyhót s trónokat;

Vagy, azzá tesz csupán a véges agy?

Vámpir vagy-e, mely vérre szomjazol;

Bitó, kereszt, a mely halált okoz;

Nyugtod van-é a földön valahol,

Vagy egyre üld a kétely, a gonosz?

 

Nem – nem! A vész, mit igy kezed jegyez,

S mit hord utóbb a század s ezredek:

Csak nagy hatalmad gyászos képe ez,

De származásodat nem dönti meg. –

Nagy, szent az Ur; az Ur hatalma szent,

Mindenki nyert sugára fényiből,

s feledve mégis őt, a végtelent:

Nevét a nép hiában veszi föl.

 

Nevedből is, ah, gúnyt csinálnak itt;

Sokszor a bűnt szolgálod, mint az eb;

Míg meghozád a jobblét magvait:

S a régi bűn lesz szolgád és hived. –

… Kél uj világ; világ enyészik el,

Te gondolat: valál, leszesz, te vagy;

S mosolygva jőjj, vagy a gyász könnyivel:

Nyomodba kél a szép, a jó, a nagy!

 

Forrás: Koszorú 3. évf. Első félév 22. sz. 1865. máj. 28.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése