Nem földiekről tanitott
Thaddé mester hajdanában.
Előtte mind elveszendő
Mi alant él – e hazában.
Az anyag semmi előtte,
Haszontalan földi pára,
A nap s az ég összeroppan
Egykor a halál szavára.
Egy van örök, a nagy isten,
Kitől uj föld, uj nap ébred;
Egy van örök, nem veszendő,
Bennem isten: ez a lélek.
Ez midőn a vég-tusában
Avult köntösét lerázza,
És kilép a régi várból,
Magát ujonn’ felruházza.
De e tulvilági testet
Durva, földi szem nem látja,
Mert fényesb a napsugárnál
S könnyebb mint a lepke szárnya.
Thaddé mesternek minden birtoka
Könyvtára volt és egyetlen leánya,
Az avatag szellemmumiák, ez
tavasznak hajnal-szülte rózsaszála.
Ámde szemet húnyt a jámbor tanár
A selyem pillák árnyas tükörére,
Az arcz havára, a kebel halmára,
Az ifju lány liliomtermetére.
Mi a szemekben andalítón
Mosolygva, kérve, vigasztalva szólt,
E kis mennyország – örök áldásával –
Nem e durva föld adománya volt.
Ő a lelket szerette abban,
Mely boldogított minden pillanatban.
E két kis kéz, a mely ha megsimított,
Édes volt az; - mint kegyelem harmatja
A bujdosó angyalnak, ki az ég
Titkos zárát oly régóta kutatja. –
E két kis kéznek érintése
Az örök üdvnek múló izlése.
E légi testnek hogyha súlya volt
Nem zuzta az le a fűszálat,
Mely vidámabb lőn, ha megcsókolá
Ellebegtében a parányi lábat.
Lélek volt e lány minden mozdulatja, -
Nem lányát,- e lelket szerette atyja.
Beteg lőn a leány,
Enyelgő, tréfás, mosolygó beteg.
Kinek az élet játék, rege volt,
A sir szélén is olyan gyermeteg.
E szamócza-ajk nyiló gyöngyvirággal,
A kis örvénykék rózsás arczain
Felvidámíták a zordon halált
S itt túl adott gyötrelmén, harczain.
De mégis oly komoly
Megrázó reánk e végpillanat,
Mintha illatos tavaszi vidékre
Vet a vidám nap búcsusugarat.
S az apa, kinek lelke összeforrott
E lány lelkével, s mindenik tana
Guny volt a halál ellen, - mit tesz ő
Ha a drága sziv végsőt dobbana?! –
A csodás ember – türelmetlenül
Várja – míg a játéknak vége lesz,
Midőn az élet pirja, melege
S a pillantás fénye eltünedez.
Midőn a végső, oly hosszu sohaj
Kiröppen végre – egy sikojba olvadt
Nála a kéj… leánya ott van ujra…
A sötét éjből kilépett a nap. - -
„Jó, jó gyermekem! ezt, ezt vártam én,
Hogy szégyenüljenek meg e vakok,
Kik a megvetett hullát balzsamozzák.
Ezt vártam… és ismét veled vagyok!
E nap, e lég itt nem neked való –
Tudom gyermekem! – de igérd nekem,
Szent szárnyaiddal gyakran lerepülsz;
Hisz e nép közt oly árva életem.
Most sem hisznek, - oly kerekre kitárják
Üres szemüknek bárgyu kapuját,
Fényes szárnyadnak égi lebbenését
E földi gőzkörben nem látva át. - -
E hatványozott mosoly édességén,
E hang nélküli szón – oh édesem!
Az én gyarló szűm is majd megszakad, -
Ámde megszokom én ezt csendesen. - -
De gyakran eljöjj… Az utált koporsót
Majd kiviszik elviselt rongyaiddal,
S oly csendes lesz e terem, s te betöltöd
Magasztos, dicső, szent bűbájaiddal. - -
Gyakran eljöjj, - ne vesd meg vén apádat,
Ki hozzád képest gyermek, oktalan, -
Hisz terád már nem ragad földi por, -
Mit én csak sejtek, nálad tudva van.”
Hallgat Thaddé mester évek óta,
Tanszékiben ujjong más fris erő,
Szakított rég a tannal, iskolával,
Könyves odvából ritkán lép elő.
Ah ilyenkor a tulvilági fény
Oly ijesztő a tarlott homlokon,
S megrenditő a tétova mosoly
A szótlanul beszédes ajkakon,
Márvány arczán nincsen vágy, szenvedély,
Áll, mint iratlan sirkő, s nem beszél.
De éjfélkor, midőn
Föld s ember a halál jobbágya lőn, -
A kis könyvtár kinyúlik hosszasan,
Domborművekkel a fényes tetőn. - -
Környös-körül a jóni oszloprend
Hószikráján száz csillárfény törik meg,
S környös-körül a szent Sion korából
Hószakálú proféták csendet intnek: -
Magas állványán ott áll a tanár
S mint harsona alvó tábor felett –
Zendül ajkain az Öröklét tana;
S mitől szédül az éber képzelet:
Beszél a végtelenről, a tökélyről, -
Lelkünkről, mely ugy törekszik e mélyről
Fel a szabad végtelenbe,
Hol nem él soha jelenbe’, -
Hol ismeri már az őslényt,
Mely napokra szórja a fényt, -
És ismeri önmagát a világot,
Sírok felett az örök valóságot.
Mellette, mint egy égő liliomszál,
Kitárt szárnnyal angyal leánya áll…
S rázug az orgona
Fönn egekig szárnyaló hangokon.
Oh dehogy… Künn hóba burkolt vihar
Vad tánczot jár kéményen, ablakon. –
Az utczára beteg fényt lövel egy
Szöglet-csárdának kinyilt ajtaja.
„A rózsámat beiszom!” czimbalom
Futaműhoz bőg a betyár dala.
Most nő röpül ki ocsmány fészkiből,
Tépett galamb, ölyv-arczczal, - bün leánya,
Szétszórt hajából korbácsot csavar
A fagylaló szél s önarczába hányja.
Nehány percz s a havat szóró vihar
A ringy-rongyra fris szem-fedőt takar.
S a csárdában a czimbalom
Felsikolt a részeg dalon:
„Czoki boglyas! az angyalát,
Huzd rá nekem az uj nótát.”
Jó Thaddé mester, két világ van itt:
Térj eszedre, kergesd el álmaid.
Forrás: Koszorú 3. évf. Első félév 13. sz. 1865. márcz. 26.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése