- Nagyobbak vagytok nálam bérczek, ormok?
Oh mennyivel magasztosabb e homlok!
Tibennetek ezüst, arany, gyémánt van,
Itt gondolat, s mily kincs a gondolatban!
Felhők között a durva bércz határa,
Nekem csak ott kezdődik még a pálya.
Felhőkön át az ész az égig ér fel!
Bércz, nekem szolgálsz mind a drága érczczel.
Nekem teremsz te szőlőt a borágon,
Vasad tulajdon oldaladba vágom.
Magas hegyek, daczos kiálló ormok,
Felétek büszkén fordul ím e homlok!
- Felhőkig én, te ember égig érsz fel,
Keblem mélyébe törsz erővel, ésszel.
Mit onnan gyűjtesz, tudománynak mondod,
Ezt kincsnek, - gyűjtöd innen s onnan gondod.
Im állok én sok ezredévtül óta,
Lábamnál küzde népek milliója,
S eszével míg az ég határit mérte,
Csak mérte, mérte, ámde fel nem érte.
Azért hogy czifra egy, és rongyfedett a másik,
Hogy ez büszkén jár, s az négykézláb mászik:
Királyok, hősök, bölcsek és vezérek
Egyforma furcsa apró-cseprő féreg.
Lábam porában fészkel élve, halva.
Kenyere önnön hőseinek hamva;
Ah emberek, bolond komédiások!
Kaczaghatnám, ha tekintek reátok.
S míg igy czivódnak, a föld egyet zökken,
- Az ember térdre hull nagy ijjedtében -,
Szörnyű villámlás támad a felhőkben,
Míg tombol a vész lenn a föld mélyében.
Bérczek ropognak, ing a szikla orma,
S eldől dörögve, rémitőn rombolva,
A rohanó víz árja messze locscsan,
Dúl a vihar, zúg egyre borzasztóbban.
Mikorra ismét elvonúl a felleg,
Az ős természet önművén döbben meg,
Mint megdöbben a szilaj asszony, hogyha
Zúzott cseréppel lepte már a konyha.
Eltünt a bércz, a völgyet eltemette. –
Tudós vándor jár ásóval felette,
Ez a kavics – hatalmas szikla romja,
E csont alant – a büszke ember csontja.
Forrás: Koszorú 3. évf. Első félév 13. sz. 1865. márcz. 26.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése