2022. jan. 12.

Bolgár Emil: Ítélet

 

- Nagyobbak vagytok nálam bérczek, ormok?

Oh mennyivel magasztosabb e homlok!

Tibennetek ezüst, arany, gyémánt van,

Itt gondolat, s mily kincs a gondolatban!

 

Felhők között a durva bércz határa,

Nekem csak ott kezdődik még a pálya.

Felhőkön át az ész az égig ér fel!

Bércz, nekem szolgálsz mind a drága érczczel.

 

Nekem teremsz te szőlőt a borágon,

Vasad tulajdon oldaladba vágom.

Magas hegyek, daczos kiálló ormok,

Felétek büszkén fordul ím e homlok!

 

- Felhőkig én, te ember égig érsz fel,

Keblem mélyébe törsz erővel, ésszel.

Mit onnan gyűjtesz, tudománynak mondod,

Ezt kincsnek, - gyűjtöd innen s onnan gondod.

 

Im állok én sok ezredévtül óta,

Lábamnál küzde népek milliója,

S eszével míg az ég határit mérte,

Csak mérte, mérte, ámde fel nem érte.

 

Azért hogy czifra egy, és rongyfedett a másik,

Hogy ez büszkén jár, s az négykézláb mászik:

Királyok, hősök, bölcsek és vezérek

Egyforma furcsa apró-cseprő féreg.

 

Lábam porában fészkel élve, halva.

Kenyere önnön hőseinek hamva;

Ah emberek, bolond komédiások!

Kaczaghatnám, ha tekintek reátok.

 

S míg igy czivódnak, a föld egyet zökken,

- Az ember térdre hull nagy ijjedtében -,

Szörnyű villámlás támad a felhőkben,

Míg tombol a vész lenn a föld mélyében.

 

Bérczek ropognak, ing a szikla orma,

S eldől dörögve, rémitőn rombolva,

A rohanó víz árja messze locscsan,

Dúl a vihar, zúg egyre borzasztóbban.

 

Mikorra ismét elvonúl a felleg,

Az ős természet önművén döbben meg,

Mint megdöbben a szilaj asszony, hogyha

Zúzott cseréppel lepte már a konyha.

 

Eltünt a bércz, a völgyet eltemette. –

Tudós vándor jár ásóval felette,

Ez a kavics – hatalmas szikla romja,

E csont alant – a büszke ember csontja.

 

Forrás: Koszorú 3. évf. Első félév 13. sz. 1865. márcz. 26.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése