Jer menjünk el, Molnár Anna,
Hosszu utra, rengetegre,
Tejjel mézzel foly helyre.
Nem menyek én, Sajgó Márton,
Vagyon nekem jámbor uram,
Jámbor uram s kicsi fijam.
Meg nem állá Molnár Anna,
Elindula hosszu útra,
Hosszu útra, rengetegre,
S tejjel-mézzel folyó helyre.
Találnak egy czitromfára,
Leülnek az árnyékába.
Hallod-e te, édes kéncsem,
Nézz bár egyet az fejembe.
Édes kéncsem, Molnár Anna,
Fel ne nézz a czitromfára.
Meg nem állá Molnár Anna,
Felnéze a czitromfára,
Hát ott vagyon hat szép leány
Felakasztva egymásután.
Sirni kezde Molnár Anna,
A hetedik ő leszen ma.
Egy csöpp könnye kicsordula
Sajgó Márton arczájára.
Megébrede Sajgó Márton:
Mé’ sirsz, mé’ sirsz, Molnár Anna?
Nem sirok én, Sajgó Márton,
Mett hull a fának harmatja.
Nem hull most a fa harmatja,
Mett most éppen álló dél van.
Hallod-e te, Molnár Anna!
Indulj fel a czitromfára,
Czitromfának ága közi.
Molnár Anna fel-feleli:
Nem szoktam én fára hágni,
Menjen elől Sajgó Márton,
Én is menyek majd utána.
Letámasztá fényes kardját,
S megindula Sajgó Márton:
Ő is felkapá a kardját,
S egyszerre levágá nyakát,
Felőtözék gunyájába,
Felüle a paripára,
S ugy indula hazájába
Jámbor ura udvarába:
Jó napot, te jámbor gazda!
Isten hozta vitéz uram!
Hallod-e, te jámbor gazda,
Occza szállást écczakára.
Nem adhatok, vitéz uram,
Elhagyott a hütös társam,
Kicsi fijam sir mindétig,
S vitéz uram nem alhatik.
Semmi, semmi! te jó gazda,
Occza szállást écczakára.
Ad is a jámbor gazda,
S boré’t küldte a faluba:
Ő is felvevé a fiját.
Megszoptatá siró fiját,
Haza mene jámbor gazda,
S kérdé tőle: vitéz uram,
Vajjon annak mi az oka
Hogy most nem sir kicsi fija?
Talám tudja, vitéz uram,
Hogy a háznál idegen van.
Hallod-e, te jámbor gazda,
Egyed kérdek, felelj rea:
Feleséged ha még élne,
S egyszerre csak haza jőne:
Megszidnád-e, megvernéd-e,
Életibe’ felbetnéd-e?
Meg se szidnám, meg se verném,
Életibe’ fel se vetném.
Leüle a nyoszolyára,
Felvette a kicsi fiját,
Kigombolá dolományját,
S megmutatá önnön magát.
Közli: KRIZA J.
*) Közöljük még e variánst, annak bizonyságául, hogy a mely költemény ennyi változatban hordja a népiség bélyegét, az nem lehet – mikép egy buzgó román vitatta – merő irodalmi plagium.
Forrás: Koszorú 3. évf. Első félév 16. sz. 1865. ápr. 16.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése