Azon
kéziratok közt, melyek Ányos Pál verseit fönntartották, különösen jelentős a
Stasics-kódex, mert Ányos Pálnak olyan versét őrizte meg számunkra, mely mai
napig ismeretlen és kiadatlan. A negyedrét alakú, papíroskötésű s 185 lapra terjedő
kézirat egykor Ralovich Lajos főgimn. tanár tulajdona volt s halála után került
birtokomba. Címe: Ányos Pálnak Első
Remete sz. Pál rendén lévő Szerzetesnek Munkái. Mellyeket Maga és a’ jövendőbélieknek
vigaztatására őszve irt Stasics Alexius ugyan azon renden lévő Szerzetes. 1785.
Esztendőben.
A
kéziratos kötet, melyet Stasics Elek a költő halála után készített, szövegére
nézve a 171. lapig egészen megegyezik Ányosnak az Akadémiában őrzött (Régi és
újabb írók. 4. v. 38. sz.) eredeti kéziratával. A Kamaldoliak pusztulása, mely
a kódex „73. és utolsó darab”-ja, a 182-185. lapokra került. A korabeli pálosok,
úgy látszik, ismerhették Ányosnak ezt a versét, melyet Stasics mentett meg az
enyészettől. Itt közlöm betűhű szövegét:
A kamaldoliak pusztulása
Álj meg már Dunának ujság hozó vize!
Nincsen partyaidnak szemünk előt disze,
Miolta pazarlod őss szabadságunkat,
’S torunkra forrasztod kínos falatunkat.
Ama sz(ent) neveket: szabadság! – békesség!
Törvény, és törvényből szívárgó egyesség!
Nem ösméri hazánk, miolta páltzáját
Bitangolja Jósef, de nem koronáját.
Hol el húnyád szemed édes Anyánk Trési!
El futák országunk gonoszságnak rési,
Nem érzi fel szentelt Törvénnek erejét
Mellyben helhesztette Igazság kut fejét
A borzos Magyarság; Verbőtzit Nemesség
Nedves szemmel nézi, mert ott sincs reménség.
Szomoru változás! Szabadság rabsága!
Kalapos kyrálynak nem várt bátorsága.
Nem ezt igérted volt Anyádnak ölében
Hömpölögvén magyar Dieta üdejében.
Igy rontotta Rómát Caesar dühössége
Régi szabadságnak első ellensége,
Midőn Pompéjusnak csökent seregein
Diadalmaskodott Emáthnak Mezein.
De még itt nincs vége: Josef merészsége
Tovább is ki terjed gőgös büszkesége.
A Római Fő Pap nem védelmezheti
Rég birt jószágiban nem erősitheti
Péter onokáit, kiket sz(ent) kyrályok
Hogy Pakulár nélkül ne legyenek nyájok
Bövséges értékel hajdan fel ruhásztak
Választot térséggel meg ajándékoztak.
Százakat tápláló szerzetek rontatnak,
Hasztalan keréknek mert ők alléttatnak.
Szentelt épületek pusztaságá válnak,
Világi kezekre a’ jószágok szálnak,
Mellyeket Egeknek üstökös atyáink
Áldozták, hogy érték térdeplő karaink
Mind éjjel, mind nappal számos Zsoltárokat
Zengjenek, hogy érjék vég pillantásokat
Kegyelem ölében, melly nélkül nem lehet
El nyeri a Jóknak igértetett Eget.
Ezen szent gondolat, mint a’ füst úgy el tünt,
Szabott imádságnak buzgósága meg szünt,
Nem mutattatik bé ollyan sok áldozat,
Mágánosságá vált Templomi boltozat.
Nem hangzanak már most hosszú énekléssel
Zobornak teteji, hol a’ békességgel
Szövetkezet lelkek szent sohajtásokban
Töltötték napjokat gondolkodásokban.
Magános Férfinak széllel kergettétek,
Hagyot jövedelmek bitang kézrementek;
Kénteleníttettek arra vissza térni,
Mellyel nem akartak régentén meg férni.
El Mentek! Ott hadták kívánt hajlékokat,
Mellyekben most lelik vadak szállásokat.
Most bátran ügetnek farkasok ligetin,
Nem irtóznak Medvék tzammogni bértzein.
Oda na lakossa a’ rengetegségnek
Azért helly adatot mérész lépéseknek.
A Madarak bátron építik fészkeket,
Nincsen mitől olják gyenge gyermekeket.
Szomorú halgatás az egész vidékben
Lappang ’s nem hallatik Zsoltár az erdőkben.
De nem csak lakósit kietlen Zobornak
E’ szélvész prédálta; ment Bécsnek, Posonnak,
Ott is klastromokra szegezte záporát
Méltatlan csapással döntötte kőfalát.
Addig vitte ottan mulató sziveket,
Míg meg nem hajtották beretvált fejeket;
Most többet nem szóllok! – ne talántán a’ hir,
Mellyel versenyt nem fut a’ repülő Zephir,
Jósephenk fülében sugja panaszomat,
Kitül én is méltán félthetem magamat,
Mászor többet mondok…
1782.
Mikor
Ányos e versét írta, a felsőelefánti kolostorban tartózkodott. Borongó lelkén
átszűrődve az elefánti tájék, olyan, mint az átok földje. A Zoborhegy
titokzatos északi zugában, sűrű sötét erdők rengetegében, égbe nyúló kősziklák
lábánál kesereg a költő; fölötte haragos felhők kavarognak. Valójában e föld
nagyon szelíd. Angol ember édes tájképnek mondaná. A hatalmas kolostor épülete
rézzel födött templomtornyával széles völgybe tekintett, ahol rétek közt a
szigetes Nyitra vize kanyarog. Köröskörül apró fehér falak. A Zoborhegy déli lejtőjén
pedig egy másik remetekolostor: a kamaldoliaké, a néma barátoké, akikhez a
hegyen át egy árnyékos út vitt, a „barátok útja.”
Ányost
a tél fagya cellájába zárja. A monostor könyvtárában Báthori László bibliájának
kódexe után kutat, de vele lakik a tépelődés. Illúziói szertefoszlottak. Mikor
a tavasz megjött, lelke visszavágyódott a budai várba, „ifjú nyájossága hiv
kalibájára”. S távol a városok lármás piacától s a hívságos emberektől
panaszolta sorsát s magánosságát a kietlen erdőknek, néma kőszálaknak. Siratta
az elmúlt szép idők napjait. Hazulról is szomorú híreket hall: édesanyja
nagybetegen fekszik. Papírosa, pénze fogytán van. Priorja, Bocó András olyan,
mint a rendőrfő. Visszatartja leveleit, úgy, hogy azokat kénytelen ismerőseinek
nevére címeztetni. A közállapotok is lehangolják. Félti a nemzetet. II. József
reformjaitól s azért határtalan lelkesedéssel üdvözli a nagyszombati nemes
ifjakat, mikor fölbuzdulásukban ismét magyar ruhát öltenek. Nemcsak a módot
ostorozza, hanem keservesen panaszolja, hogy a régi szokások pusztulásával
nyelvünk, sőt nemzeti jellegünk is veszélyben van.
Aggodalommal
vesz tudomást arról, hogy a korabeli uralkodók sűrűn látogatnak egymáshoz.
lelke megremeg, mert a népek sorsát félti e találkozásoktól. „Nem is olvasunk
ily titkot a régiségben. Mi, kik ezek közt a’ Fényességek közöt élünk, nem
bírunk annyi erővel, hogy ezeket magyarázhassuk; a’ jövendő itéletre bizzuk,
mely tapasztalni fogja következéseit.” E sorokat írja 1782. ápr. 2-án.
Bécsben
Kaunitz s utána az államtanács azon okoskodott, miképpen lehetne a klastromok
vagyonát a közoktatás céljaira megszerezni. 1782. jan. 2-án érkezett a császár
utasítása a kancelláriához, hogy biztosok és országos hatóságok írják össze a
komtemplatív életet élő szerzetek vagyonát s vegyék át, mint annak idején a
jezsuitákét. A prímás és a helytartótanáccsal együtt törvénytelennek mondotta
ki a rendeletet, de ez mit sem használt. 1782. ápr. 9-én jelent meg a császári
biztos a zoborhegyi kamaldoliak klastromában és lefoglalta vagyonukat. Ányos
szemtanúja lehetett a zorborhegyi néma barátok kiűzetésének s az ott lefolyt
jelenetek kínosan hatottak rá, mert érezte, hogy a sors előreveti árnyékát
saját szerzetére is. II. Józsefet azelőtt sem nézte jó szemmel, most azonban
föllobban ellene. S mikor lelke színig van tele keserűséggel, akkor még nagy
bánat szakad rá, özvegy édesanyja hosszú szenvedés után meghal ápr. 6-án, s
ápr. 8-án el is temetik a nagyesztergári temetőben. Legnagyobb fájdalmában írja
meg a Kamaldoliak pusztulását.*
Ányos
költészete ezzel a verssel nem csak bővül, de értékben is nyer.
E
költeménynek legszebb a kezdete. Olyan, mint a távoli mennydörgés moraja:
fenyegető, komor és ünnepélyes.
*) A Kalapos királyról
írt hosszú költemény végén /275-302. sor; l. Régi Magyar Könyvtár XXIII: 108.
l.) szintén megemlékezik a szerzetes rendek s a zoborhegyi kamaldoli rendház
feloszlatásáról. A két költeményben több rokongondolat található.
OLGYAI BERTALAN
Forrás: Irodalomtörténet
1. évf. 7-8. füz. 1912.
