A kamaldoliak pusztulása

Azon kéziratok közt, melyek Ányos Pál verseit fönntartották, különösen jelentős a Stasics-kódex, mert Ányos Pálnak olyan versét őrizte meg számunkra, mely mai napig ismeretlen és kiadatlan. A negyedrét alakú, papíroskötésű s 185 lapra terjedő kézirat egykor Ralovich Lajos főgimn. tanár tulajdona volt s halála után került birtokomba. Címe: Ányos Pálnak Első Remete sz. Pál rendén lévő Szerzetesnek Munkái. Mellyeket Maga és a’ jövendőbélieknek vigaztatására őszve irt Stasics Alexius ugyan azon renden lévő Szerzetes. 1785. Esztendőben.

A kéziratos kötet, melyet Stasics Elek a költő halála után készített, szövegére nézve a 171. lapig egészen megegyezik Ányosnak az Akadémiában őrzött (Régi és újabb írók. 4. v. 38. sz.) eredeti kéziratával. A Kamaldoliak pusztulása, mely a kódex „73. és utolsó darab”-ja, a 182-185. lapokra került. A korabeli pálosok, úgy látszik, ismerhették Ányosnak ezt a versét, melyet Stasics mentett meg az enyészettől. Itt közlöm betűhű szövegét:

A kamaldoliak pusztulása

Álj meg már Dunának ujság hozó vize!

Nincsen partyaidnak szemünk előt disze,

Miolta pazarlod őss szabadságunkat,

’S torunkra forrasztod kínos falatunkat.

Ama sz(ent) neveket: szabadság! – békesség!

Törvény, és törvényből szívárgó egyesség!

Nem ösméri hazánk, miolta páltzáját

Bitangolja Jósef, de nem koronáját.

Hol el húnyád szemed édes Anyánk Trési!

El futák országunk gonoszságnak rési,

Nem érzi fel szentelt Törvénnek erejét

Mellyben helhesztette Igazság kut fejét

A borzos Magyarság; Verbőtzit Nemesség

Nedves szemmel nézi, mert ott sincs reménség.

Szomoru változás! Szabadság rabsága!

Kalapos kyrálynak nem várt bátorsága.

Nem ezt igérted volt Anyádnak ölében

Hömpölögvén magyar Dieta üdejében.

Igy rontotta Rómát Caesar dühössége

Régi szabadságnak első ellensége,

Midőn Pompéjusnak csökent seregein

Diadalmaskodott Emáthnak Mezein.

De még itt nincs vége: Josef merészsége

Tovább is ki terjed gőgös büszkesége.

A Római Fő Pap nem védelmezheti

Rég birt jószágiban nem erősitheti

Péter onokáit, kiket sz(ent) kyrályok

Hogy Pakulár nélkül ne legyenek nyájok

Bövséges értékel hajdan fel ruhásztak

Választot térséggel meg ajándékoztak.

Százakat tápláló szerzetek rontatnak,

Hasztalan keréknek mert ők alléttatnak.

Szentelt épületek pusztaságá válnak,

Világi kezekre a’ jószágok szálnak,

Mellyeket Egeknek üstökös atyáink

Áldozták, hogy érték térdeplő karaink

Mind éjjel, mind nappal számos Zsoltárokat

Zengjenek, hogy érjék vég pillantásokat

Kegyelem ölében, melly nélkül nem lehet

El nyeri a Jóknak igértetett Eget.

Ezen szent gondolat, mint a’ füst úgy el tünt,

Szabott imádságnak buzgósága meg szünt,

Nem mutattatik bé ollyan sok áldozat,

Mágánosságá vált Templomi boltozat.

Nem hangzanak már most hosszú énekléssel

Zobornak teteji, hol a’ békességgel

Szövetkezet lelkek szent sohajtásokban

Töltötték napjokat gondolkodásokban.

Magános Férfinak széllel kergettétek,

Hagyot jövedelmek bitang kézrementek;

Kénteleníttettek arra vissza térni,

Mellyel nem akartak régentén meg férni.

El Mentek! Ott hadták kívánt hajlékokat,

Mellyekben most lelik vadak szállásokat.

Most bátran ügetnek farkasok ligetin,

Nem irtóznak Medvék tzammogni bértzein.

Oda na lakossa a’ rengetegségnek

Azért helly adatot mérész lépéseknek.

A Madarak bátron építik fészkeket,

Nincsen mitől olják gyenge gyermekeket.

Szomorú halgatás az egész vidékben

Lappang ’s nem hallatik Zsoltár az erdőkben.

De nem csak lakósit kietlen Zobornak

E’ szélvész prédálta; ment Bécsnek, Posonnak,

Ott is klastromokra szegezte záporát

Méltatlan csapással döntötte kőfalát.

Addig vitte ottan mulató sziveket,

Míg meg nem hajtották beretvált fejeket;

Most többet nem szóllok! – ne talántán a’ hir,

Mellyel versenyt nem fut a’ repülő Zephir,

Jósephenk fülében sugja panaszomat,

Kitül én is méltán félthetem magamat,

Mászor többet mondok…

1782.

Mikor Ányos e versét írta, a felsőelefánti kolostorban tartózkodott. Borongó lelkén átszűrődve az elefánti tájék, olyan, mint az átok földje. A Zoborhegy titokzatos északi zugában, sűrű sötét erdők rengetegében, égbe nyúló kősziklák lábánál kesereg a költő; fölötte haragos felhők kavarognak. Valójában e föld nagyon szelíd. Angol ember édes tájképnek mondaná. A hatalmas kolostor épülete rézzel födött templomtornyával széles völgybe tekintett, ahol rétek közt a szigetes Nyitra vize kanyarog. Köröskörül apró fehér falak. A Zoborhegy déli lejtőjén pedig egy másik remetekolostor: a kamaldoliaké, a néma barátoké, akikhez a hegyen át egy árnyékos út vitt, a „barátok útja.”

Ányost a tél fagya cellájába zárja. A monostor könyvtárában Báthori László bibliájának kódexe után kutat, de vele lakik a tépelődés. Illúziói szertefoszlottak. Mikor a tavasz megjött, lelke visszavágyódott a budai várba, „ifjú nyájossága hiv kalibájára”. S távol a városok lármás piacától s a hívságos emberektől panaszolta sorsát s magánosságát a kietlen erdőknek, néma kőszálaknak. Siratta az elmúlt szép idők napjait. Hazulról is szomorú híreket hall: édesanyja nagybetegen fekszik. Papírosa, pénze fogytán van. Priorja, Bocó András olyan, mint a rendőrfő. Visszatartja leveleit, úgy, hogy azokat kénytelen ismerőseinek nevére címeztetni. A közállapotok is lehangolják. Félti a nemzetet. II. József reformjaitól s azért határtalan lelkesedéssel üdvözli a nagyszombati nemes ifjakat, mikor fölbuzdulásukban ismét magyar ruhát öltenek. Nemcsak a módot ostorozza, hanem keservesen panaszolja, hogy a régi szokások pusztulásával nyelvünk, sőt nemzeti jellegünk is veszélyben van.

Aggodalommal vesz tudomást arról, hogy a korabeli uralkodók sűrűn látogatnak egymáshoz. lelke megremeg, mert a népek sorsát félti e találkozásoktól. „Nem is olvasunk ily titkot a régiségben. Mi, kik ezek közt a’ Fényességek közöt élünk, nem bírunk annyi erővel, hogy ezeket magyarázhassuk; a’ jövendő itéletre bizzuk, mely tapasztalni fogja következéseit.” E sorokat írja 1782. ápr. 2-án.

Bécsben Kaunitz s utána az államtanács azon okoskodott, miképpen lehetne a klastromok vagyonát a közoktatás céljaira megszerezni. 1782. jan. 2-án érkezett a császár utasítása a kancelláriához, hogy biztosok és országos hatóságok írják össze a komtemplatív életet élő szerzetek vagyonát s vegyék át, mint annak idején a jezsuitákét. A prímás és a helytartótanáccsal együtt törvénytelennek mondotta ki a rendeletet, de ez mit sem használt. 1782. ápr. 9-én jelent meg a császári biztos a zoborhegyi kamaldoliak klastromában és lefoglalta vagyonukat. Ányos szemtanúja lehetett a zorborhegyi néma barátok kiűzetésének s az ott lefolyt jelenetek kínosan hatottak rá, mert érezte, hogy a sors előreveti árnyékát saját szerzetére is. II. Józsefet azelőtt sem nézte jó szemmel, most azonban föllobban ellene. S mikor lelke színig van tele keserűséggel, akkor még nagy bánat szakad rá, özvegy édesanyja hosszú szenvedés után meghal ápr. 6-án, s ápr. 8-án el is temetik a nagyesztergári temetőben. Legnagyobb fájdalmában írja meg a Kamaldoliak pusztulását.*

Ányos költészete ezzel a verssel nem csak bővül, de értékben is nyer.

E költeménynek legszebb a kezdete. Olyan, mint a távoli mennydörgés moraja: fenyegető, komor és ünnepélyes.

*) A Kalapos királyról írt hosszú költemény végén /275-302. sor; l. Régi Magyar Könyvtár XXIII: 108. l.) szintén megemlékezik a szerzetes rendek s a zoborhegyi kamaldoli rendház feloszlatásáról. A két költeményben több rokongondolat található.

OLGYAI BERTALAN

Forrás: Irodalomtörténet 1. évf. 7-8. füz. 1912.