Kéki Lajos: Arany János utolsó magyarja

Arany János nagykőrösi éveinek egyik legértékesebb és legérdekesebb alkotása géniusza gyakori csüggeteg szárnypróbálgatásainak bús emlékei: a „sok első ének”, a „sok kerített fenék” közt Az utolsó magyar. Hároménekes költői elbeszélésnek tervezte, Byron rövidebb verses novelláinak modorában; de mindössze az első ének nagyobb felét írta meg belőle, a többi résznek csak mesevázlatát hagyta ránk. A töredékes mű Arany életének és költészetének érdemes kutatói és méltatói részéről mindeddig nem találkozott azzal az érdeklődéssel, melyet kétségtelenül megérdemel egyrészt Arany lelkének s a közállapotoknak kapcsolata szempontjából, másrészt pedig esztétikai értékénél fogva is.

E töredék Arany pályájának egyik legmélyebben megható hagyatéka. A szabadságharc után fájdalmas belső tusakodásokban vérző költő csüggedt, de vesztéseibe lassanként beletörődő lelkének gyógyulását várta tőle, költői megszólalásának nagyobb alkotásokkal is biztató preludiumául tekintvén. Másrészről pedig honfiúi gyásza is, melynek fájdalma a legtovább zajgott szívében s enyhületet legnehezebben talált, a fölemelkedésnek leplezettségében is oly mélységesen meghatott pátoszával s a világtörvény tragikus kényszerűségébe nyugvásnak oly bús rezignációjával nyilatkozik e töredékes költemény koncepciójában, mint egyetlen más munkájában sem.

Az utolsó magyar írásába 1858 elején kezdett a költő. Február 9-ikéről van keltezve egy hosszabb levele, melyet a fia halálától végképp lesújtott Tompa vigasztalására írt. A maga életének példájával akar életkedvet ébreszteni célját vesztett barátjában, a maga lelkének sok sebéről szól, melyeket az idő lassankint behegesztett, majd így folytatja: „Egy nagy súly nehezült még lelkemen, azon meggyőződés, hogy én többé nem vagyok képes költői művet alkotni. Próbáljuk meg. Kezdtem valamit, s folytatom még ma is, naponkint – nulla dies sine linea – egy-két sort írva, de jót, vagy legalább olyat, mi teljesen kielégít. Bevégzem-e? azt nem tudom, de hogy e folytonos foglalkozás a lelket enyhíti, azt tapasztalásból mondhatom. Írok nem taps, nem jutalom végett: írok lelki nyugalmamért.” Arany László úgy véli, hogy az itt említett költői mű talán Az utolsó magyar lehetett. Kétségtelenül az volt, egyrészt abból az okból, hogy Aranynak semmi más nagyobb, ennyire szívéhez nőtt töredéke nem fűződik ehhez a korához, másrészt és főként pedig azért, mert enemű töredékei közül ez mutat legteljesebb mértékben olyan jelességeket, melyek jogossá teszik Aranynak itt hangot nyerő, oly szerfölött ritka megelégedését munkájával.

A „kedv, ihlet, érzemény” ösztönző sugallatát, mint oly gyakran Aranynak e szomorú, az alkotás vágyától s az alkotásra képtelenség érzésétől lázas korszakában, most is hamarosan lehangoltság és elkedvetlenedés követte. Június 5-én már ezt írta Tompának: „Kezdtem egy költői beszélyt – rövid nyolctagú sorokban és rímben -, de kezdetnek maradt. Az Ázsiában apáinktól elvált s ott elpusztult magyarság halálát akartam megénekelni, szóval olyan: „utolsó magyar”-félét komponálni, közös vigasztalásunkra. A multban tükrözi a jövőt.”

Az utolsó szavak után méltán kérdhetjük: mi vigasztalót lát Arany egy elnyomott nemzet számra egy kihalt nemzet pusztulásának rajzában? S ha arra gondolunk is, hogy a függetlenségéért vérzett nemzetre csakugyan vigasztalóan hatott volna az önállásáért utolsó csepp véréig hősiesen és hűségesen küzdő testvér-nemzet fölemelő képe: még mindig nem világos, hogy a nemzet jövőjének milyen fordulatára gondol Arany, melyet a múltnak e képébe akart tükrözni.

Kétségtelen, hogy itt fájdalmas irónia is szól Arany soraiból, de az is bizonyos, hogy mögötte mély érzés rejtőzik. Amit itt Arany mond, ha csak a szabadságharcra gondolunk, aligha lesz megérthető. Annyira katasztrofálisnak a nemzet éltére kihatóan már e korban nemigen érezte Arany, hogy egy ilyen hamaros, végleges összeomlásban rajzolja meg hatásául a magyarság sorsát s különben is az elnyomatás éveinek egykedvű tengődését aligha jeleníthette meg képzelete a nagy magyarság pusztulásának grandiózus képében. Aranynak e szavait csak az akkori politikai viszonyokból próbálhatjuk megérteni s a bennük megszólaló desperációt csak a nemzet akkori hangulatából magyarázhatjuk.

A nemzet sorsa csakugyan még akkor is kevés jóval biztatott. A krími háború, mely nemcsak Vörösmartynak végletesen egzaltált képzelete előtt indult világkatasztrófának s melynek tüzéből nemcsak Tompa remélte a nemzetnek phönixként új életre keltét, helyzetünkbe semmi változást nem hozott, cserben hagyva e nagyszerű költői víziókat, melyek e nagy vérkeresztséget Európa eljövendő szabad, új alakulatainak megindítójául láthatták. A párizsi kongresszus véget vetett minden olyan reménykedésnek, mely e nagy kavarodástól várt valamit. De azok, kik éles szemmel s bízó lélekkel nézték a politikai alakulásokat, hamarosan észrevették bizonyos kedvező hatását a mi sorsunkra. Nyilvánvalóvá lett, hogy Ausztria válsággal fenyegető pénzügyi zavarok közé került, meghasonlásba jutott egykori, nálunk gyűlölt emlékű szövetségesével s a nagyhatalmasságok közt állása teljesen elszigeteltté vált. Ezek a jelenségek lassankint ismét reménykedéssel töltik el a lelkeket, ezt a föllélegzést bátrabbá teszik az emigránsoknak egyre több sikerrel biztató tervezgetései s még az aggodalmasabbakat is fölélénkíti az európai helyzet küszöbön levő nagy fordulatainak előszele.

Az elnyomatás hosszú évei bizonyos ideges türelmetlenséget és követelőzést ébresztettek a nemzetben, melynek nagyobb része úgy érezte, hogy évek óta tartó, megalázó, immár semmi reménnyel nem biztató helyzetéből csak megalkuvás nélkül, karddal kezében szabadulhat. Amiben azonban a vérmesebbek föltétlen hittel bizakodtak, az Arany lelkét aggodalommal töltötte el. Katasztrófától féltette egy nagy vérveszteségtől már elgyöngített nemzetét, képzelete előtt a sír jelenik meg, melyben az utolsó magyar hanyatlik, mikor testvéreit már mind fölemésztette áldatlan küzdelmük az idegenekkel, kik közé ékelődtek.

Izgatott, aggódó képzeletét messze keletre ragadták magukkal azok az események, melyek akkor egész Európa közhangulatát leginkább foglalkoztatták. A Kaukázus kietlen bércei közt ádáz elszántsággal és vad bosszúszomjjal az utolsó véres csatákat vívták Barjatiuszkij herceg katonái a legendás Samil cserkeszei ellen, kik már évtizedek óta vérzettek az egyetlen küzdelemben függetlenségükért, a hatalmas elnyomótól egyre szűkebb térre és szabadságuk sírjához egyre közelebb szorítva. Mint Európa nagy részében, nálunk is meleg rokonérzés kísérte e maroknyi népség hosszú élet-halálharcának változatos eseményeit, minek irodalmi bizonysága több apróbb cikken és novellán kívül Bodenstedt híres könyvének (Die Völker des Kaukasus und ihre Freihetskämpfe gegen die Russen) nagy elterjedtsége s Jókai Véres könyvének és P. Szathmáry Károly Samiljának nagy népszerűsége.

Az a föld, melyen a cserkeszek nagy leleményességgel és hősiességgel nehéz küzdelmeiket vívták, a hagyomány szerint kapcsolatban van a magyarság sorsával. Azon a tájékon terültek el Nagy-Magyarország rónái. Mi lett lakóinak sorsuk? Az, ami kikerülhetetlennek látszott már akkor utódaikra, a cserkeszekre s a mit a költői szív aggodalma sorsául látott Európa ádáz népek közé ékelődött testvéreiknek, a magyaroknak: - enyészet, megsemmisülés.

A gondolatoknak ezen a során is eljuthatott Arany képzelete is az őshazába száll vissza kétségbeesése szárnyán Ferenc császár szomorú korából. Az elsőben elbúsult pátoszának komor fellege lebeg az őshaza pompázó, idilli képei fölött, hogy egész megrázó erejével zendüljön meg ez a bú s érzés a honát vesztett pártus királynak, Artának irtózatos gyötrelmeiben. Az utolsó pártus is egy egész nemzet temetője fölött mereng el tompa gyászával, amilyen szomorú víziója Arany lelkének lehetett,

Egy nemzet lelke vesződék

Végső napjaival. Szemlélnem kelle veszését,

S csak siratám: többé nem voltam menteni képes.

A nemzetpusztulásnak ez a megrázó képe jelenik meg a Romban is, a hazaszeretetnek mindenen diadalmaskodó, a fajhoz való hűségnek mindennél erősebb hatalmát példázva.

Vörösmarty két költeményén kívül kétségtelen hatással volt Aranyra Jókainak egy elbeszélése is, mely Másik haza címmel 1851-ben jelent meg a Romemlékekben, s 1855-be A magyar előidőkből című gyűjteményében lett  a közönség szélesebb körében is olvasottá. Julián barát útját írja le, igen regényesen és sok kalanddal, de eleven, színes tájrajzzal s egy nagyon termékeny motívumot szolgáltatva Aranynak.

Végül még kétségtelenül közrehatott Az utolsó magyar tervének foganására Ricardo barátnak Julián útjáról a pápához intézett jelentése: De facto Ungariae magyar, melyet Arany kőrösi tanártársa, Szabó Károly akkoriban fordított magyarra s szinte elképzelhetetlen, hogy munkájáról ne beszélgetett volna Arannyal. A legnagyobb valószínűséggel az ő lelkének a magyar múltat rajongásával besugárzó heve is élesztette Aranyban azt a kedvet, mellyel e munkája megírásába fogott. Az bizonyos, azt a kedvet, mellyel e munkája megírásába fogott. Az bizonyos, hogy Arany fölhasználta ezt az érdekes kis munkát s nagy-magyarok érzésvilágának nyájas, szinte gyermeki szelídségű színezésében.

Ez idétt Arany képzelete különben is szívesen járta a keletet. Bizonysága ennek három dal-fordítása Bodenstedt Mirza Shaffyjából (1856) s Az utolsó főpap (1858), mely szintén egy nagy nemzeti katasztrófát, Jeruzsálem pusztulását mondja el.

Aranynak aggódó, nemzetét egy újabb, de szinte kikerülhetetlennek látszó forradalomtól féltő lelke tehát Nagy-Magyarország sorsában nemzete jövőjének mását látja, s a keleten maradt magyarság pusztulásának rajzában nemzetünk elvérzésének tragikus képét akarja festeni. Az ő aggódó képzelete előtt is ugyanaz a sír tűnik föl, melyről Vörösmarty beszél a Szózatban s a hazafiúi érzésnek is ugyanaz a nemes pátosza, a bukó nemzetet múltjának és elvérzésének dicső voltával vigasztaló elégikus bensősége szólal meg ajkán.

Ez a hang megkapó fejlődését mutatja Arany hazafiúi bánatának is. Az utolsó magyar ugyanabból az érzésből fakad, melyből A nagyidai cigányok s a hazafias célzatú balladák. De ez az érzés az évek múltán bizonyos, egyre elégikusabbá váló fejlődési folyamatot tüntet föl. A nagyidai cigányokban még a nagy csapás miatt érzett fájdalom friss, végletes keserűségével jelentkezik, gyötrelmesen kacagó iróniájában s az önvádlás és szemrehányás hangjával. Lelkének e szomorú meghasonlása torzképekben verte vissza a szabadságharc törekvéseit és emlékeit. A balladákban enyhül, nemesedik s a hűségesek és nagyon glorifikálásába csap át a nemzeti gyásznak ez az érzése, hogy végül Az utolsó magyarban fenséges komolyságú rezignációvá csöndesedjék, mely szinte Berzsenyinek A magyarokhoz írt ódáját záró fatum-gondolatához áll közel. E fejlődés egyre kevésbé láthatja azt, ami gyarlóság a nemzetben, s itt végül a nemes kötelességtudásnak és az ellenséggel nem alkuvó önérzetnek, a hazához való hűségnek s a függetlenségért vívott küzdelemnek dicsőséggel bukó áldozatát magasztalja benne. A nagy nemzeti küzdelemből, melyben néhány évvel előbb csak a lázító mozzanatokat, a gyarlóságokat látta földúlt lelke: most már kiérzi azt is, ami dicsőséges és fölemelő, a vigasztaló jelenséget a függetlenségéért kötelességét megalkuvás nélkül, utolsó csepp véréig teljesítő nemzet képében találva meg. S ha a sors kényszerűsége ismét csak ezen a módon kecsegtet szabadulással keservvel helyzetünkből: a nemzetet ez az erején felül vívott harc elpusztíthatja, de elvérzése dicsőséggel teljes lesz. Ennyiben és így tükrözi Arany képzelete a nemzet jövőjét a múltban.

Rokonérzés ezzel az, amely Jókainak egy pár alkotását sugallja, kiről Beöthy Zsolt ezeket a szép sorokat írja Emlékbeszédében, finom kapcsolatba hozva Arany költeményével is:  „A letiport haza romjain, majd égő, majd könnyes szemekkel azt hirdeti minden sorában, hogy a mi gyászunk nemcsak gyász, hanem dicsőség is. Föltámadásra ki mert volna gondolni akkor; de akinek szó adatott, legalább a dicsőítő gyászbeszéd balzsamával állott elő. Férfiak voltunk, hősökül estünk el, - mondott legalább ennyit, a költői érzésnek és titkos fűződésének ugyanazon az útján járván, mely Arany Jánost Az utolsó magyarnak szintén vigasztalásra szánt, tragikus képeihez vezette. A nagy epikus e hatalmas torzójának szelemét érezzük a Varchonitákban is.”

Jókainak ez az elbeszélése, mely a létében folyton fenyegetett avarság nagy háborúját s honjavesztését mondja el, 1851-en jelent meg a Pesti Naplóban s a belőle készült Dalma című négyfelvonásos szomorújáték 1853-ban indult el a cenzor jóakaratú korlátoltságának gyámolításával nagyhatású színpadi útjára. Rejtett célzatáról a novellához később írt utóhangjában maga Jókai így nyilatkozik: azok, amik most bombasztnak tetszenek benne, „abban az időben egy refraktárius magyar írónak jajkiáltásai voltak az alvó nemzethez, áthelyezve a khokonorhegyi szakadékok közé, szájába adva soha nem élt királyoknak és királyleányoknak, de megértve, átgondolva egy élni akaró tetszhalott nemzettől.”

Ami magát Arany költeményének a cselekvényét illeti, felépítéséhez a legtermékenyebb gondolatot Jókai két novellája szolgáltatta. A Másik haza Nagy-Magyarországot abban az időben mutatja be, amint fejedelmi családjának utolsó, elvénhedt sarja ül trónon, kinek csak leánygyermeke van. A varchoniták ezt a motívumot továbbfejleszti azzal, hogy a leány nem elég erős arra, hogy a nemzet érdekében föláldozza szívének szerelmét s ezzel a gyöngeségével előidézőjévé lesz hazája romlásának. Erre a gondolatra építette volna Arany is Nagy-Magyarország pusztulását, melynek oka, Ogmand leányának szerelme a tatár kán fia iránt.

A nagy-magyarok fejedelmi családjának Leventétől való származtatása valószínűleg P. Horvát Endre Árpádjából való. Ő Álmosnak két fiáról szól. Árpád az egyik, ki az új hon keresésére induló sereget vezeti, a másikat, Leventát.

Magzati köztt egy üdösb Kebed által csalta, leányát

Szelmét mézes igérettel neki kütvösül adván.

Különben a tájrajz is emlékeztet egy és más vonásában P. Horvátéra, így pl. a két tájrajznak mindjárt a kezdete hasonló. P. Horvát is az egekbe nyúló hegység képével kezdi a „döntő magyarok” honának leírását:

Ott, hol Ural meredek Szikláit az ége meríti,

Mellyeknek mohait soha szél föl nem szegi…

A tájrajzban mintha Jókai pompázó keleti képeiből is volna valami, főként A khámok ujtódabeli Mezrevárnak, Mirza csodálatos gazdaságának rajzából. Fő vonásaiban egyébiránt a színtér a romantikusok keleti történeteinek ismert miliője: a kopár, vad sziklák közt rejtőző buja növényzetű paradicsom. Arany azonban nagy realitást tud adni színterének, már azzal is, hogy annak a területnek olyan vidékére lokalizálja, hol a földrajzi viszonyok folytán legnagyobb valószerűsége van: az Urengai-hegyekbe, az Uralnak abba a részébe, mely csakugyan gazdag erdőkben, jó legelőkben és tavakban.

A költeménynek a vallásos és állami életre vonatkozó adatait Ipolyi Magyar mythologiája szolgáltatta, melyet Arany akkoriban nagy kedvvel fogadott. Innen való sok más közt pl. az is, hogy a magyar őshitnek a diófa a szent fája. A fejedelem neve Anonymusból való, ki Opaforkos Ogmánd apának nevezi azt a leleményes vitézt, kit Tuhutum Erdély kikémlelésére küld s ő feladatát rókaravaszsággal el is végzi. P. Horvát E. Árpádjában Árpád kémeinek egyike (Ogmándot Horgán földére bocsátá). Szerind neve is a krónikákból való, melyekben Koppány atyjának neve (Cupan, filius calvi Zirind). A költemény tervezett zárójelenete: a barlangba vonuló s ott elvérző hős ossiáni.

A költemény esztétikai értékét illetőleg Arany költészetének legszigorúbb és legmélyebb bölcsességű bírája: - maga Arany mondott ítéletet, ki a megírt töredékről azzal a megelégedéssel szól, mely nála oly ritka s mellyel ennyire teljes mértékben talán egyetlen munkájáról sem szólott.

A töredék csakugyan telve költői szépséggel. Arany képzeletének szárnyán a kelet tarka, nagy virágainak hímpora csillog: gyönyörű tájrajzaiban színesség és elevenség, előadásának képekben való gazdagsága, itt-ott szentenciózus hangja, másutt nyugodt méltósággal terjengése ad bizonyos keleti pompájú couleur locale-t. Képei folyton utalnak arra is, hogy harcos és létében örökösen fenyegetett nép körében vagyunk. Itt csodálatos éberséggel és élességgel ügyel nemcsak a szem és fül, hanem még a természet jelenségeire is: az agg Iremel a puszták őreként tekint el az Ural hegységein, még a fű is neszel, s itt a béke is nyílt szemmel alszik. Ez a lovas nép megüli a földet is, a bölcs mérséklő szó képzeletében féken ragadja a halált.

A nemzetgyűlés mozgalmas képében, pezsgő zajában Ogmánd visszatekintő történeti szemléje mesterművű keretbe foglalt ragyogó gyémánt. Magának Ogmándnak majesztatikus, népe fölött kimagasodó pátriárchai alakja „omló szakálla tisztes ékén” szinte az időtlenség jegyével úgy jelenik meg előttünk, mintha Michelangelo vésője faragta volna ki az Ural egyik hatalmas szirttömbjéből a keleti nyugalom, királyi bölcsesség és önérzet képévé.

Nincs egyetlen munkája sem Aranynak, mely frissen áradó, plasztikus képekben ennyire gazdag volna, s mely az elbeszélő hangban ennyi közvetlenséget, hevet, szinte líraiságot tudna megszólaltatni. Elbeszélő stílusának e vonásai tekintetében itt egészen Vörösmarty kis époszaihoz áll közel. S végül, ha az egész mű tervét nézzük, nincs egyetlen munkája sem, melyben a szenvedélyeknek ennyire tömeges küzdelmét játszani le, mint itt tervezte. Arany ebben a korában Byronnak állott erős hatása alatt, s ez a hatás itt főként a szenvedélyeknek ebben a megsokasításában mutatkozik meg. Még a vidék „zilált arcá”-nak rajzában is mintha a környéket létrehozó természeti erők rettenetes szenvedélyességű harcát idézné szemünk elé. Hőseiben csupa végletes, nagy szenvedélyeket állított volna szembe. Ogmándban az apai szeretet és a fajszeretet, leányában a szerelem s a honához és atyjához való hűség, a tatár kán fiában az ellenség gyűlölete s a szerelem küzdöttek volna végzetes tusát. S az izzó szenvedélyeknek erre a heves harcára következett volna a gyászos hamarsággal sírjába hanyatló nemzet grandiózus képe, ahogyan nyáresti vihar tombolása után hirtelen sötét fellegek terülnek a föld felé s átmenet nélkül rátör a csüggedt, lehangolt világra a csillagtalan éj.

Az utolsó magyar töredék maradt.

 „Nem bírom, belefáradtam” – írja róla Arany. Az utolsó, XII. szakasz már csakugyan éreztet valamelyes bágyadtságot. Mint legtöbb költői terve e korban, ez is csak ideig-óráig tudta lelkét lekötni. De amint tervének foganását a közviszonyok érlelték meg, úgy bevégzetlenségében is van ezeknek is részük. Amint az emigráció mozgalmai egyre határozottabb reményekkel kecsegtették a nemzetet: Arany úgy érezte, hogy aggodalmának ezzel a lehangoló képével nem szabad az öntudatra és bizalomra ébredő nemzet lelkét csüggesztenie, nem szabad disszonáns hangot vegyítenie abba a kórusba, mely, habár még korán, de bízó hittel a nemzet sorsának jobbra fordultát hirdette. S az olasz háború eseményei és a nemzet erejének a Kazinczy-ünnepélyek lelkes és lelkesítő hatására egyre határozottabban jelentkező tudata hitet ébresztettek az ő könnyen csüggedő lelkében is. Másfél év múlva ő ad leghalhatatlanabb kifejezést a Széchenyi-óda záró soraiban a nemzet jövőjében bízó hitnek. Reménye szárnya kapott, s a nemzeti élet fölpezsdülése feledtette s töredékül hagyatta vele géniusz csüggedt óráinak e gyönyörű alkotását.

Forrás: Irodalomtörténet 1. évf. 1-2. füz. 1912.