Vörösmarty
a Zalán futásának bevezető részében
önmagát, mint a honalapító harcok békeidőben világra jött dalnokát
aposztrofálja, ki eddig nem a véres csatákkal foglalkozott, hanem reményteljes,
bízó szerelemmel eltelve töltötte idejét.
… elébb a lányka múlandó
Szépségén függtem gondatlan gyermeki szemmel,
S rajta veszett örömem dalait panaszosra cserélvén
Hasztalanul eget és földet kérlelve betölték.
E
hexameternek hátterében tudvalevőleg Vörösmarty életének egy mozzanata lappang;
sőt, egy érdekes tény is, melyet költészetének tárgyalói szem elől veszítettek.
Az
„örömnek panaszosra cserélt dala”, e látszólagos szóvirág több mint a mit
sejtet. E verssor A völgyi lakos
című költeményével van összefüggésben.
A
kis költeményt Vörösmarty 1821-ben írta. Tudjuk, hogy lelkét akkor Perczel
Etelka iránt érzett heves szerelme töltötte el és mint a börzsönyi Perczel-ház
lakója, állandóan a szép Etelka közelében élve, e szerelem közel másfél
évtizeden keresztül végighúzódik költészetén.
A
költemény 1824-ig íróasztalában hever, s csak az Auróra 1824. évi folyamában
jelenik meg.
A
Gyulai-féle kiadások jegyzeteiben sajnos nincs nyoma annak, hogy hol írta
Vörösmarty e versét, de a költemény egyes sorai világot derítenek a kétséges
kérdésre.
A
Bonyhád és Börzsöny vidékét ismerők ráismernek a költemény első soraiban vázolt
vidékre s Vörösmarty életsorának kutatója ráismer a szöghajú leányra, aki nem
tud a szerelemről vagy tán ha tud is, nem szánja a költőt szenvedéséért.
Kétségtelen,
hogy e dal Vörösmarty szerelmének első korszakából való, amikor maga sem tudta
még, mit remélhet szerelmétől. Azonban egy érdekes jelenség, melyre a különböző
kiadások rávezetnek, sejteti, hogy első szerelme olyan ábrándokra ragadta,
melyet később valóban hiúknak kellett látnia.
A
költeménynek tudniillik két befejezését ismerjük: Az egyik az, amelyben a szerelmes költő sóhaját, könnyeit a halk
szellő elkapja s nem engedi, hogy a kedves leányhoz jusson. A másikban pedig a szép leány kitárt
karokkal, mindent feledve lép elébe s egymás keblére borulva oly érzelemmel
csókolják egymást, amilyennek az isten az embert életében csak egyszer
ajándékozza meg.
Az
itt vázolt befejezések elsője az Aurora 1824. évfolyamában s a Vörösmarty 1833.
évi Minden Munkái-ban olvasható, míg a második vég az 1840-iki Újabb
munkái-ban.
Ha
ez érdekes jelenséget vizsgáljuk s nem veszítjük el szemünk elől szerelmének
történetét, melyről minden életírója bőségesen emlékezik, nyilvánvaló lesz,
hogy a költő 1821-ben, amikor Börzsönybe, Etelka közelébe kerül és szerelemre
gyullad, azt a véget adja versének, amely vágyaival, reményeivel harmonizál.
Melyik ifjú szerelmes nem hisz abban, hogy első szerelmét boldog egyesülés fogja
követi? S akkor keseredik csak el, midőn belátja, hogy az első szerelmek sorsa közös
– az eredménytelen vég…
Vörösmarty
1824-ben, amikor elhatározta, hogy nyilvánosságra adja rejtegetett költeményét,
már nem remél s versének szomorú véget ad a boldog helyett. Így jelenik meg A
völgyi lakos 1833-ban is. Azonban 1840-ben, mikor már csaknem két évtized
választja el ama nagy érzések idejétől, ő maga is nyugodtabb bírálója verseinek
s kiadja költeményét úgy, amint eredetileg megírta.
A
Zalán futása pedig megerősíti fenti vélekedésünket.
A völgyi lakos „örömét” valóban „panaszosra
cserélte”.
REXA DEZSŐNÉ
Forrás: Irodalomtörténet
1. évf. 7-8. füz. 1912.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése