A Zalán futása és A völgyi lakos

Vörösmarty a Zalán futásának bevezető részében önmagát, mint a honalapító harcok békeidőben világra jött dalnokát aposztrofálja, ki eddig nem a véres csatákkal foglalkozott, hanem reményteljes, bízó szerelemmel eltelve töltötte idejét.

… elébb a lányka múlandó

Szépségén függtem gondatlan gyermeki szemmel,

S rajta veszett örömem dalait panaszosra cserélvén

Hasztalanul eget és földet kérlelve betölték.

E hexameternek hátterében tudvalevőleg Vörösmarty életének egy mozzanata lappang; sőt, egy érdekes tény is, melyet költészetének tárgyalói szem elől veszítettek.

Az „örömnek panaszosra cserélt dala”, e látszólagos szóvirág több mint a mit sejtet. E verssor A völgyi lakos című költeményével van összefüggésben.

A kis költeményt Vörösmarty 1821-ben írta. Tudjuk, hogy lelkét akkor Perczel Etelka iránt érzett heves szerelme töltötte el és mint a börzsönyi Perczel-ház lakója, állandóan a szép Etelka közelében élve, e szerelem közel másfél évtizeden keresztül végighúzódik költészetén.

A költemény 1824-ig íróasztalában hever, s csak az Auróra 1824. évi folyamában jelenik meg.

A Gyulai-féle kiadások jegyzeteiben sajnos nincs nyoma annak, hogy hol írta Vörösmarty e versét, de a költemény egyes sorai világot derítenek a kétséges kérdésre.

A Bonyhád és Börzsöny vidékét ismerők ráismernek a költemény első soraiban vázolt vidékre s Vörösmarty életsorának kutatója ráismer a szöghajú leányra, aki nem tud a szerelemről vagy tán ha tud is, nem szánja a költőt szenvedéséért.

Kétségtelen, hogy e dal Vörösmarty szerelmének első korszakából való, amikor maga sem tudta még, mit remélhet szerelmétől. Azonban egy érdekes jelenség, melyre a különböző kiadások rávezetnek, sejteti, hogy első szerelme olyan ábrándokra ragadta, melyet később valóban hiúknak kellett látnia.

A költeménynek tudniillik két befejezését ismerjük: Az egyik az, amelyben a szerelmes költő sóhaját, könnyeit a halk szellő elkapja s nem engedi, hogy a kedves leányhoz jusson. A másikban pedig a szép leány kitárt karokkal, mindent feledve lép elébe s egymás keblére borulva oly érzelemmel csókolják egymást, amilyennek az isten az embert életében csak egyszer ajándékozza meg.

Az itt vázolt befejezések elsője az Aurora 1824. évfolyamában s a Vörösmarty 1833. évi Minden Munkái-ban olvasható, míg a második vég az 1840-iki Újabb munkái-ban.

Ha ez érdekes jelenséget vizsgáljuk s nem veszítjük el szemünk elől szerelmének történetét, melyről minden életírója bőségesen emlékezik, nyilvánvaló lesz, hogy a költő 1821-ben, amikor Börzsönybe, Etelka közelébe kerül és szerelemre gyullad, azt a véget adja versének, amely vágyaival, reményeivel harmonizál. Melyik ifjú szerelmes nem hisz abban, hogy első szerelmét boldog egyesülés fogja követi? S akkor keseredik csak el, midőn belátja, hogy az első szerelmek sorsa közös – az eredménytelen vég…

Vörösmarty 1824-ben, amikor elhatározta, hogy nyilvánosságra adja rejtegetett költeményét, már nem remél s versének szomorú véget ad a boldog helyett. Így jelenik meg A völgyi lakos 1833-ban is. Azonban 1840-ben, mikor már csaknem két évtized választja el ama nagy érzések idejétől, ő maga is nyugodtabb bírálója verseinek s kiadja költeményét úgy, amint eredetileg megírta.

A Zalán futása pedig megerősíti fenti vélekedésünket. A völgyi lakos „örömét” valóban „panaszosra cserélte”.

REXA DEZSŐNÉ

Forrás: Irodalomtörténet 1. évf. 7-8. füz. 1912.