Imre László: Vörösmarty Mihály (1800-1855)

A magyar irodalom legszertelenebb fantáziájú lírikusa csendes, kevés szavú ember volt. Magánélete mentes minden nagyobb megrázkódtatástól, miközben a hazai literatúra sosem látott felvirágzásának lett tanúja, sőt főszereplője. Költészete különös, szemkápráztatóan színgazdag kibontakozása a nálunk korábban ismeretlen romantikus eksztázisnak, szubjektivitásnak. Epikai és lírai megnyilatkozásai kivételes pontossággal és intenzitással adják vissza a legendás korszak (a reformkor, a szabadságharc és az elnyomatás évei) nagy közösségi élményeit. Indulásakor még kezet szoríthatott az előző korszak vezéralakjával, az agg Kazinczyval, az 50-es években írt A vén cigányban Babits és a Nyugat első nemzedéke a modern magyar költészet első nagy ihletőjét ismeri fel.

Sőt: olyan értelmezője is akadt, aki egyenesen az avantgárd előfutárának vélte A vén cigánynak az értelem ellenőrzése nélkül a tudattalan vagy féltudatos szférából feltörő asszociációi miatt. Helyzetdalai, gyakran humoros zsánerképei (pl. Petike) Petőfit inspirálták, verses epikája Arany szemléletét formálta. Sok mindent tanult a nyugat-európai romantikától, s ő teremtette meg a nagyszabású, eredeti, nemzeti karakterű magyar romantikus lírát.” Idegen hatásokat Vörösmarty is szítt ugyan magába, de romantikájában azt fejtette ki megkülönböztető határozmányul, minek feltételei saját magunk költészetében s ennek alapjában: faji tulajdonságainkban gyökereztek. Nem a művészkedő tudatot, hanem a magyar emberméltóság nemes alanyiságát. Vallás, filozófia, politika: van ez alanyiságban, de nem külön elemződve, mint a romantika némely egyoldalú jelenségeiben, hanem osztatlan érzés, egynemű életszemlélet gyanánt” – írta róla Horváth János.

Indulásakor természetszerűleg kötődik a 18. századból áthagyományozott latinos kezdeményekhez, a szentimentalizmus első próbálkozásaihoz, s onnan örökli első nagy, zajos sikert arató vállalkozásának, a honfoglalási eposznak a feladatát is. A Zalán futása (1825) azonban legalább annyira a boldogtalan szerelemvágy és lemondás fájdalmas lírája, mint „párducos Árpád” hősi népének eposza. A mulandóság mélabújának és a kozmikus létrettenetnek korán támad győztes vitapartnere lelkében: a 20-as, 30-as évek hazafias buzgalmának tenni, használni akarása, nemzeti felelősségérzete.

Szerb Antal figyelt fel rá: „A magyar költészetben a két legnagyobb költő, Vörösmarty és Ady volt leginkább a halál rokona, ők küzdöttek a legtöbbet a démon ellen, melynek hívó szava az enyészet békessége felé vonz.” Hozzátehetjük: különös és talán mélyértelmű, hogy épp e két költőóriás nemzeti-hazafias versei tartoznak a legmegszenvedettebbek, a legőszintébbek, a legelementárisabb erejűek közé. (Mutatva azt is, hogy a létértelmező-metafizikus lírának a hazafias-közéleti költészettel való szembeállítása nemcsak szükségtelen, hanem tudománytalan is.)

A Csongor és Tünde mesevilágával nem vitázik, hanem azt kiegészíti a Szózat férfias, hazafias pátosza. A Gondolatok a könyvtárban sorssal, bajokkal szembeszegülő, bizakodó tenni akarását nem cáfolja, hanem árnyalja Az emberek fogvacogva kétségbeeső emberundora: „Az emberfaj sárkányfog-vetemény: / Nincsen remény! nincsen remény!” Amíg „van remény”, a 40-es évek felfelé ívelő időszakában költői erejének maximumát mozgósítja, hogy a már-már kilátástalan helyzetben lévő magyarságot önmagát felülmúló teljesítményre sarkallja.  Amikor a remény elvész (1849 után), a kétségbeesés, fájdalom és csalódás éppen nem poétikus lelkiállapotában a művészi szépség olyan irracionális magaslataira jut el az Előszóval és A vén cigány-nyal, ami reformkori heroizmusának felel meg. A zseniális műalkotás romolhatatlan, örök érvényű formája révén szegül szembe a nemzet életakaratát letipró, barbár önkénnyel.

SZÉP ILONKA

        1

A vadász ül hosszu méla lesben,

Vár felajzott nyílra gyors vadat,

S mind fölebb és mindig fényesebben

A serény nap dél felé mutat.

Hasztalan vár; Vértes belsejében

Nyugszik a vad hűs forrás tövében.

A vadász még lesben ül sokáig,

Alkonyattól vár szerencsejelt:

Vár feszülten a nap áldoztáig,

S ím a várt szerencse megjelent:

Ah de nem vad, könnyü kis pillangó

S szép sugár lány, röpteként csapongó.

"Tarka lepke, szép arany pillangó!

Lepj meg engem, szállj rám, kis madár;

Vagy vezess el, merre vagy szállandó,

Ahol a nap nyúgodóba jár."

Szól s iramlik, s mint az őz futása,

Könnyü s játszi a lány illanása.

"Istenemre!" szóla felszökelve

A vadász: "ez már királyi vad! "

És legottan, minden mást feledve,

Hévvel a lány nyomdokán halad.

Ő a lányért, lány a pillangóért,

Verseneznek tündér kedvtelésért.

"Megvagy!" így szól a leány örömmel,

Elfogván a szállongó lepét;

"Megvagy!" így szól a vadász, gyönyörrel

A leányra nyújtva jobb kezét;

S rezzent kézből kis pillangó elszáll;

A leány rab szép szem sugaránál.

        2

Áll-e még az ősz Peterdi háza?

Él-e még a régi harc fia?

Áll a ház még, bár fogy gazdasága

S telt pohárnál űl az ősz maga.

A sugár lány körben és a vendég;

Lángszemében csábító varázs ég.

S Hunyadiért, a kidőlt dicsőért,

A kupák már felvillantanak,

Ősz vezére s a hon nagy nevéért

A vén bajnok könyei hulltanak;

Most könyűi, vére hajdanában

Bőven omlott Nándor ostromában.

"Húnyt vezérem ifju szép sugára"

Szól az ősz most "éljen a király!"

A vadásznak vér tolúl arcára

S még kupája illetetlen áll.

"Illetetlen mért hagyod kupádat?

Fogd fel, gyermek, és kövesd apádat."

"Mert apád én kétszer is lehetnék

És ha ittam, az nincs cenkekért;

Talpig ember, akit én említék,

Nem gyaláz meg ő oly hősi vért!"

S illetődve s méltóság szemében,

Kél az ifju, tölt pohár kezében:

"Éljen hát a hős vezér magzatja,

Addig éljen, míg a honnak él!

De szakadjon élte pillanatja,

Melyben attól elpártolni kél;

Egy király se inkább, mint hitetlen:

Nyűg a népen a rosz s tehetetlen."

S mind zajosban, mindig hevesebben

Víg beszéd közt a gyors óra ment.

A leányka híven és hivebben

Bámulá a lelkes idegent.

"Vajh ki ő, és merre van hazája? "

Gondolá, de nem mondotta szája.

"Téged is, te erdők szép virága,

Üdvözölve tisztel e pohár!

Hozzon isten egykor fel Budába;

Ősz apáddal a vadász elvár;

Fenn lakozva a magas Budában

Leltek engem Mátyás udvarában."

Szól s bucsúzik a vadász, rivalva

Inti őt a kürthang: menni kell.

Semmi szóra, semmi biztatásra

Nem maradhat vendéglőivel.

"Emlekezzél visszatérni hozzánk,

Jó vadász, ha meg nem látogatnánk."

Mond szerényen szép Ilonka, állván

A kis csarnok végső lépcsején,

S homlokán az ifju megcsókolván,

Útnak indúl a hold éjjelén.

S csendes a ház, ah de nincs nyugalma:

Fölveré azt szerelem hatalma.

        3

Föl Peterdi s bájos unokája

Látogatni mentenek Budát;

Minden lépten nő az agg csodája;

Mert sok újat meglepetve lát...

A leányka titkon édes óra

Jövetén vár szép találkozóra.

S van tolongás s új öröm Budában:

Győzelemből várják a királyt,

Aki Bécset vívó haragában

Vérboszút a rosz szomszédon állt.

Vágyva néz sok hű szem ellenébe:

Nem vidúl még szép Ilonka képe.

"Hol van ő, a nyájas ösmeretlen?

Mily szerencse fordúlt életén?

Honn-e, vagy tán messze költözötten

Jár az őzek hűvös rejtekén?"

Kérdi titkon aggó gondolattal,

S arca majd ég, majd szinében elhal.

S felrobognak hadvész-ülte képpel

Újlaki s a megbékült Garák.

S a király jő, fölség érzetével

Környékezvén őt a hős apák.

Ősz Peterdi ösmer vendégére,

A király az: "Áldás életére!"

"Fény nevére, áldás életére!"

Fenn kiáltja minden hű ajak;

Százszorozva visszazeng nevére

A hegy és völgy és a zárt falak.

Haloványan hófehér szobornál

Szép Ilonka némán és merőn áll.

"A vadászhoz Mátyás udvarában

Szép leánykám, elmenjünk-e hát?

Jobb nekünk a Vértes vadonában

Kis tanyánk ott nyúgodalmat ád."

Szól az ősz jól sejtő fájdalommal,

S a bús pár megy gond-sujtotta nyommal.

És ha láttál szépen nőtt virágot

Elhajolni belső baj miatt,

Úgy hajolt el, félvén a világot,

Szép Ilonka titkos bú alatt.

Társasága lángzó érzemények,

Kínos emlék, és kihalt remények.

A rövid, de gyötrő élet elfolyt,

Szép Ilonka hervadt sír felé;

Hervadása líliomhullás volt:

Ártatlanság képe s bánaté.

A király jön s áll a puszta házban:

Ők nyugosznak örökös hazában.

(1833 októbere előtt)

A legérzelemteltebb, „leghamvasabb” magyar versek egyike. Spontán ihlet termékének látszik, holott az irodalomtörténészek kimutatták, hogy költője az idegen eredetű motívum magyar változatát Bajzától és Kisfaludytól vette át. Bajza Rege a hableányról címmel írt novellát a révész lányáról, aki beleszeret az álruhában vadászó Mátyás királyba, Kisfaludy drámájában, a Mátyás deákban még az álruhás királyra mondott s őt zavarba ejtő pohárköszöntő is szerepel. A történet tehát készen kapott, sőt valamelyest a hangulata is: Bajza novellájában is megvan a bánkódó leány képének összekapcsolása a fonnyadó, hervadó, majd elpusztuló virággal. Vörösmarty kielégületlen boldogságvágya, szerelemvágya (talán a Perczel kisasszony iránti eleve reménytelen vonzalmának emléke) e sablonos tárgyból is remekművet formál a téma felfogásának idillt és tragikumot vegyítő hangnemével.

Komáromi Gabriella: Csokonai Vitéz Mihály (1773-1805)

Csokonai hitt abban, hogy már a születése pillanatában a szívébe írták. „Te szabad légy!” Milyen öntörvényű Rousseau-tanítvány! „Rousseau a nagy Rousseau – írta -, én pedig egy kis emberke vagyok. de egy hellernyi circulusnak és egy planétai orbitának lehet azon egy centruma, és mindegyik 360 gradiusból állhat.” Csakhogy a sebkezelő borbélymester meg az Isten patikájával gyógyító füvesasszony fia nem Párizsban, hanem Debrecenben élt. Magyar földön akart ember és polgár lenni. Boldog és szabad. És poéta! Pedig idejekorán tudta, hogy „az is bolond, aki poétává lesz Magyarországban”. Talán azt is sejtette, hogy ebbe hóhérpallos és Kufstein nélkül is bele lehet halni. De mi mássá lehet az, akit az istenek is költőnek szántak?

Már a debreceni kollégiumban is tudták, hogy a Csokonaiék  Misi fia – a Darabos utcai nádfödeles házból- zseni. Milyen gyakran emlegetjük, hogy költőként Weöres sose mutált, és milyen ritkán, hogy Csokonai se. Pedig a Zöld-kódexben ránk ránk maradtak első versei. Nem dobta el a zsengéit, hanem újra és újra elővette, átdolgozta, továbbírta őket. Így született Az estve, Az álom, Az én poézisom természete, a Konstancinápoly. A poéta gyönyörűségében olyan A magánossághoz egyik képe, mintha a későbbi remekmű magzatának első szívdobbanása volna – állapítja meg Szauder József.

Költői, nyelvi talentum volt. A görög és latin után sietve tanulta az olaszt, németet, franciát. És szeretett volna tudni ánglusul is. Sóvárgott a természet titkai után, és gyönyörűnek találta a matézist. Nemcsak óvták, vigyázták a tehetségét Debrecenben, de elviselték, eltűrték a másságát is. Korlátokat nem tűrő természetét. Életörömben fogant kópéságait. Sokáig úgy látszott, el se kerülheti Debrecenben a professzorságot. Aztán 1795-ben mégis kicsapták. Irgalmatlanul. Az ítélet fennen hirdette: a kollégiumban rend van. Vastag kihágások szép számmal szerepeltek a jegyzőkönyvben, az igazi ok nem. Az, hogy a préceptor Rousseau-tanítvány, hogy leveleket váltott Kazinczyval, hogy nemrég Budán járt. Martinovicsék kivégzése után három héttel történt.

Az ítélet Csokonai pályáját derékba törte. Olyan lett, mint a partra vetett hal. S épp akkor hirtelen  az irodalmi élet is légüres tér. Kazinczyék börtönben, Kármán rejtélyesen eltűnik az életből; nincs már se Uránia, se Magyar Museum. Csokonai Diétai Magyar Múzsája 1796-ban másfél hónapig se él. Ha belegondolunk, Csokonai huszonegy éves koráig megírta a legnagyobb felvilágosult verseit. 1793-ban 16 lefordított színművet ajánlgatott a pesti magyar színjátszóknak. Hamarosan eredetit is küldhetne (A méla tempefői), ha kérnék. S mi minden került be az 1793-95-ös esztendők szerelmes verseiből a Lilla-dalok közé!

Egy-egy nagy versben később is felragyog tehetsége (A reményhez, A tihanyi ekhóhoz, A magánossághoz). Ezekben messze maga mögött hagyta elődeit, kortársait. „Olyan szirénhangok csendülnek a Lilla-dalok közt, hogy borzong az ember a tökéletesség érzésétől” –írta Móricz Zsigmond. De az udvarháztól udvarházig, paplaktól paplakig vándorló Csokonai feleannyi verset se írt esztendőnként, mint a debreceni diák. Annál több rigmust, köszöntőt, instanciázó levelet. Mecénást keresett, kiadót, állást. Reménytől reményig élt. Szerelemről, házasságról, otthonról ábrándozott. Hiába. Az élet vesztesei közé tartozott. Lilláját máshoz adták. Csurgón helyettes segédtanítónak volt jó, pedig a műveltségébe utólag is belekáprádzik a szemünk. Kötetei közül életében csak a Kleist-fordítás és a Dorottya látott napvilágot. Olyan mentét csak kölcsönben viselt, amelyben a rézmetsző megörökítette. Nemhogy Párizsig, de Marosvásárhelyig se jutott el. Nem látott bérceket, havasokat, tengert. Még jázmint se. Szerencse, hogy értett az önvigasztaláshoz. Kenyértelen vándorlások, elhagyott vidéki kúriák csöndjében magasztalta a rousseau-i magányt. Pedig dehogyis magányra vágyott! Társakra, szerelemre, otthonra, irodalmi életre, nemzeti kultúrára. Úgy kellett neki a magány, mint „púp a hátára”, ahogy „nemes Nagy Ágnes jellemezte.

A sorsa ellenére se volt borús kedélyű: „… belsőm hasonló a tavaszhoz – írta -, mely mikor borongós is játszik és teremt.” Ő a „víg poéta2. A magyar Amadeus. Játékos, virtuóz, csipkefinom könnyedségű és tragikusan, filozofikusan mély, mint Mozart. Néha frivol, vaskosan trágár, mint a leveleiben Wolfgang Amadeus.

Korai halála se vont aureólát alakja köré. Kölcsey úgy megbántotta holtában, mint életében Berzsenyit. Viszontagságosan kezdődött az utóélete is. De hát Csokonai maga is tudta, hogy a 20. vagy a 21. századnak ír.

AZ ESTVE

    A napnak hanyatlik tűndöklő hintaja,

Nyitva várja a szép enyészet ajtaja.

Haldokló súgári halavánnyá lésznek,

Pirúlt horizonunk alatt elenyésznek.

Az aranyos felhők tetején lefestve

Mosolyog a híves szárnyon járó estve;

Melynek új balzsammal bíztató harmatja

Cseppecskéit a nyílt rózsákba hullatja.

A madarkák meghűlt fészkeknek szélein

Szunnyadnak búcsúzó nótájok rendjein.

A kis filemile míg magát kisírta,

Szomorún hangicsált fészkén a pacsirta.

A vadak, farkasok űlnek szenderedve,

Barlangjában belől bömböl a mord medve. –

     Ah, ti csendes szellők fúvallati, jertek,

Jertek füleimbe, ti édes koncertek;

Mártsátok örömbe szomorú lelkemet;

A ti nyájasságtok minden bút eltemet.

Lengjetek, óh kellő zefirek, lengjetek,

Lankadt kebelembe életet öntsetek!

Mit érzek?...míg szólok, egy kis nyájas szellet

Rám gyengén mennyei illatot lehellett.

Suhogó szárnyával a fák árnyékinál

Egy fűszerszámozott theátromot csinál,

Melybe a gráciák örömmel repűlnek,

A gyönyörűségnek lágy karjain űlnek;

Hol a csendes berek barna rajzolatja

Magát a hold rezgő fényénél ingatja.

Egyszóval, e vídám melancholiának

Kies szállásai örömre nyílának.

     Késsél még, setét éj, komor óráiddal,

Ne fedd bé kedvemet hideg szárnyaiddal:

Úgyis e világba semmi részem nincsen,

Mely bágyadt lelkemre megnyugovást hintsen;

Mikor a világnak lármáját sokallom,

Kevélynek, fösvénynek csörtetését hallom,

Mikor az emberek körűltem zsibongnak,

S kényektől részegen egymásra tolongnak.

     Bódult emberi nem, hát szabad létedre

Mért vertél zárbékót tulajdon kezedre?

Tiéd volt ez a főld, tiéd volt egészen,

Melyből most a kevély s fösvény dézmát vészen.

Mért szabtál hát határt önfiaid között;

Ládd-é már egymástól mind megkülönözött.

Az enyim, a tied mennyi lármát szűle,

Miolta a miénk nevezet elűle.

Hajdan a termő főld, míg birtokká nem vált,

Per és lárma nélkűl annyi embert táplált,

S többet: mert még akkor a had és veszettség

Mérgétől nem veszett annyi sok nemzetség.

Nem volt még koldúsa akkor a törvénynek,

Nem született senki gazdagnak, szegénynek.

Az igazságtévő határkő és halom,

A másét bántani nem hagyó tilalom

Nem adott még okot annyi sok lármára,

Mert az elégség volt mindennek határa.

Nem állott volt még ki a kevély uraság,

Hogy törvényt hallgasson tőle a szolgaság;

S rozskenyérhéjból is karácsonyja legyen,

Hogy az úr tortátát s pástétomot egyen.

Nem bírt még a király húsz, harminc milliót,

Nem csikart ki tőlük dézmát és porciót,

Melyből boldogokká tudja őket tenni,

Azaz tonkin fészket legyen miből venni.

Nem bújt el a fösvény több embertársától,

Hogy ment legyen pénze a haramiától,

Akit tán tolvajjá a tolvaj világ tett,

Mert gonosz erkőlccsel senki sem született.

Nem is csuda, mert már a rétek árkolva,

És a mezők körűl vagynak barázdolva;

Az erdők tilalmas korlát közt állanak,

Hogy bennek az urak vadjai lakjanak;

A vizek a szegény emberekre nézve

Tőlök munkált fákkal el vagynak pécézve.

     Te vagy még egyedűl, óh arany holdvilág,

Melyet árendába nem ád még a világ.

Te vagy még, éltető levegő! amelyen

Indzsenéri duktus nem járt semmi helyen.

Téged még, óh legszebb hangú szimfónia,

Ingyen is hallgathat minden emberfia:

S titeket, óh édes erdei hangzások,

Hallhatnak a szegény pásztorok s munkások:

Mikor a mesterség gyáva hangjainál

A kényes nagyvilág fárasztó bált csinál.

     Óh, áldott természet! óh csak te vagy nékem

Az a tetőled nyert birtokom s vidékem,

Melynek én örökös főldesura lettem,

Mihelyt teáltalad embernek születtem.

Iskolai lecke aligha futott be még nagyobb karriert! De ne vágjunk a történet elébe! Történetet emlegetek, mert bizony van olyan vers, amelynek a keletkezéstörténete kész regény. Ilyen Az estve is. A történetben akad titok, talány. és hiába bogozzuk a szálakat, marad is. Vajon melyik szövegváltozat a hiteles? És mikor született valójában a vers? Titkok nyomába szegődve vágok ösvényt a vershez. De óvatosan, fegyelmezetten, nehogy háttértörténeteket vizsgáljak a mű helyett, mert maga a költemény is történés. Úgy igaz, ahogy Szegedy-Maszák Mihály írja: „… a szöveg önmagát írja, a forma a tartalom kibontakozása, az anyag és a világkép egyaránt és egyszerre teremtődik, a tartalom saját belső logikája szerint szervezi meg szerkezetét…” (Világkép és stílus. 1980) Ennek a versnek a szövege nem egy időben született, ezért a háttértörténet és az, ahogy „a szöveg önmagát írja”, valamiképp elválaszthatatlanabb. Játszva a kifejezéssel azt is mondhatjuk, hogy ez a szöveg abbahagyta, folytatta, újraírta önmagát. 1785-től 1796-ig. Több mint egy évtizednyi ideig!

Vasy Géza: Berzsenyi Dániel (1776-1836)

Életének hatvan éve alatt a magyar társadalom rendkívüli változásokat ért meg, és bár az életforma külső szintjén ezt nem sok minden mutatta, Berzsenyi Dániel e változások legnagyobb művészi kifejezőjévé lett. A gazdálkodási erényeire büszke birtokos nemesről csak jó sokára, részben pedig véletlenül derült ki a legszűkebb köréhez tartozó Kis János számára, hogy verseket is ír. E felfedezéstől újabb öt év telik el, míg kéziratos kötetét elküldi költő barátjának, az meg Kazinczynak, és még újabb öt év, mire ez a kötet 1813-ban meg is jelenik. Igaz, ekkor nagy sikert arat, 1816-ban már a második kiadásra is sor kerül. Köztudomású viszont, hogy Kölcsey Ferenc szigorú bírálta szinte beteggé teszi a költőt, aki ettől kezdve alig ír verset, esztétikai tanulmányokat folytat. Másrészt országosan elismertté válik, 1830-ban az Akadémiának is tagja lesz. Széchenyi István rendszeresen hivatkozik rá írásaiban, A magyarokhoz írott ódát le is fordítja felesége számára

A múlt századi utókor többnyire a kissé poros klasszicista költőt látta benne, majd csak e század elejének írói fedezik fel igazán Berzsenyi nagyszerűségét és modernségét. Mindemögött – Petőfiék irányzatának elsöprő sikere mellett – az lehetett, hogy Berzsenyi egy tipikusan átmeneti kor alkotója, a határhelyzetek tökéletes érzékeltetője és kifejezése. A tudást és a haladáseszményt szinte abszolutizáló 19. század pedig nem kívánt kellő mértékben szembenézni a kételyekkel. Csak az 1910-es évek ismét felbolyduló Európája teszi elődeinket igazán fogékonnyá arra a Berzsenyi-költészetre, amelyben nemcsak a klasszicizmus és romantika ütközése meg egyidejűsége mutatkozik nagy erővel, hanem a nemesé és polgáré is, a feudális szemléleté és felvilágosodottságé is. Ugyanígy kerül szembe az antik minták követése és a kortárs irodalom újító ágának – Rousseau-nak, Schillernek és másoknak – szemléleti, formai elfogadása, majd a kiegyensúlyozottság, a  megelégedettség normájának hirdetése s a belső bizonytalanság, a riadtság palástolni sem akart ténye, továbbá az óda és az elégia műfajának, hangnemének alkalmazása, nem utolsó sorban pedig a gazdálkodó nemes és a művész sorsképlete.

Az ellentétek keresztezési pontjáról az idő árjára lehetett rálátni, ha kellően érzékeny volt a szemlélő. A kornak s a bontakozó romantikának elementáris élménye a történetiség és vele összefüggésben az idő felfedezése: Csokonai Vitéz Mihály mellett ennek legszebb művészi kifejeződését Berzsenyi Dániel költészetében lelhetjük fel. Jelentős alkotásai között szinte egyetlen sincsen, amelyben ne szembesítené a történeti és/vagy személyes idő különböző szakaszait, síkjait. Sokakat félrevezetett, hogy eközben rendre antik mintákra hivatkozott, és antik versritmusokat alkalmazott. Mert igaz ugyan, hogy a magyar „deákos” iskolának minden kezdeményezése és részeredménye az ő lírájában nyeri el valódi értelmét, s ő teszi megfellebbezhetetlenül magyarrá az időmértékes ritmusokat, de igaz az is, hogy pályája során előre is néz, és már a romantika szemléletét előlegző alkotásokat hoz létre. Csokonainál és nála válik a költészet egzisztenciális üggyé – nem abban az értelemben, hogy a költészet szent hivatásának áldozza életét, hanem abban, hogy a személyiség egzisztenciális megérintettségét ragadja meg. Ezért láthatjuk őt ma is modern költőnek.

A személyiség gondjainak egzisztenciális síkján az életrajz közvetlen tényei szinte másodlagosak. Berzsenyi mindig a maga érzelmi és szellemi életrajzát írta versbe. Így nem csupán műveinek keletkezési időpontjáról tudunk keveset, de életrajzáról is, és amit tudunk, azt is inkább leveleiből. Az sem több valószínűsíthető feltételezésnél, hogy a verseiben fellelhető sok női név alighanem csak egynéhány valódi személyt rejt. Az viszont bizonyos, hogy a Somogy megyei Niklát (1804-től haláláig lakhelyét) a száműzetés földjének érezte, s visszavágyott szülőföldjére, Vas megyébe. Mégis Niklán vált nagy költővé: a személyiség nyomasztó gondjaiból egyetemes szintű költészet keletkezett.

BUCSUZÁS KEMENES-ALJÁTÓL

Messze setétedik már a Ság teteje,

Ezentúl elrejti a Bakony erdeje,

     Szülőföldem, képedet:

Megállok még egyszer, s reád visszanézek.

Ti kékellő halmok! gyönyörű vidékek!

     Vegyétek bús könnyemet.

Ti láttátok az én bölcsőmnek ringását

S ácsorgó* ajakam első mosolygását

     Szülém forró kebelén;

Ti láttátok a víg gyermek játékait,

A serdülő ifjú örömit, gondjait,

     Éltem vidám reggelén.

Mélyen illetődve búcsúzom tőletek;

Elmégyek: de szívem ott marad véletek

     A szerelem láncain.

Hímezze bár útam thessali* virulmány,

Koszorúzza fejem legdicsőbb ragyogvány

     A szerencse karjain;

Bánatos érzéssel nézek vissza rátok,

Ti szelíd szerelmek s vidám nyájasságok

     Örömmel tölt órái!

Nem ád vissza nékem már semmi titeket!

Evezzem bár körül a mély tengereket,

     Mint Magellán gályái.

Oh, gyakran a szívnek édes ösztöneit

S tárgyaihoz vonzó rózsaköteleit

     Egy tündér kép elvágja!

A szilaj vágyások gigászi harcait,

E bujdosó csillag ezer orkánjait

     Bévont szemünk nem látja.

Hív szívünk csendesebb intésit nem halljuk,

Az előttünk nyíló rózsát letapodjuk,

     Messzebb járnak szemeink;

Bámulva kergetjük álmunk tarka képét,

Örökre elvesztjük gyakran éltünk szépét,

     S későn hullnak könnyeink.

(1804)

*) ácsorgó: valami után kívánkozik, vágyakozik
*) Thesszália: termékeny síkság Hellász északi részén

A Kis Jánoshoz 1808-ban elküldött kötetkéziratban szereplő művek közül a Bucsuzás Kemenes-Aljától életrajzi hátterét ismerjük a legjobban, s ugyanakkor az egész életműben ez tartalmazza a legtöbb életrajzi adalékot. Berzsenyi 1799-es házasságkötése után Sömjénbe költözik, s anyai örökségén gazdálkodik. Házassága másod-unokatestvérével, Dukai Takács Zsuzsannával részben érdekből történhetett: apjának felügyeletétől is meg kívánt szabadulni, s az asszonynak is volt sömjéni birtoka. Sömjén ugyanúgy Kemenesalján található, mint a szülőfalu, Hetye, csak innen észak helyett délnek látható az ugyancsak néhány kilométerre magasodó Ság. Ettől a szülőföldtől búcsúzik el végleg 1804-nek feltehetően őszi hónapjaiban a költő. Hosszas előkészületek után: már 1803-ban örökös csereszerződést köt egyik rokonával, s így szerzi meg a niklai birtokot. A költözés okait illetően feltételezésekre vagyunk utalva. Szerepet játszhattak gazdasági megfontolások, egy igen valószínű titkos szerelmi kapcsolat lelepleződésének veszélyes 1803-tól költővolta kiderülésének vegyes visszhangja is. Mint előbb apjától, most talán a Dukai Takács családtól szeretett volna megszabadulni. Ez sikerült is, de minő áron! Nikla évek során a száműzetés színhelye lett, s a költő megkapta a „niklai remete” minősítést.