Révész Béla (1876-1944): Néma énekek

 

         Az ünnepi este már áthajolt az éjszakába, a kis viaszgyertyák ellobbantak, de egy-kettő még perzselte a karácsonyi fenyő olajos ágait és nehéz szagokkal itatták át a kicsiny szoba levegőjét. A mécses aljában csak én virrasztottam. Mákos  kalács, pálinkásüvegek hevertek az asztalon. Az albérlők, akik itt laktak, már beleroskadtak az álomba, a mámor szelíden és egymás után ledöntötte valamennyit és az ágyakon, a földön mozdulatlanul feküdtek az emberek. A mécses árnyai libbentek, rebbentek és fakó világosságokat hasítottak ki a terhes levegőből.

         Odakünn esett a hó, ájtatos emberek éjféli misére bandukoltak. A szomszédságban megkongatták a harangokat, búgtak, zúgtak, a templomi hangokra ráomlottak az alásüppedő hófátyolok, megfogták, csöndesítették a harangok énekét és álmodozó emberek fölé halk muzsika szállott be a szobába…

         Én azt álmodtam, hogy álom vagyok, látok és hallok, szíveken keresztül, néma énekeket. Petrus bácsi ágyán a fonográf muzsikált, pedig Petrus bácsi aludt, leoldott falábát ölelgette, mint a szerelmesek a gyönyöröket, de a fonográf dalolt és dűlt belőle a sok szomorkodó ének, belekapaszkodtak a  harangok danájába. A dalok közül az egyik fölkapott a szárnyára, libegtetett, röpködött velem a magasságban, aztán hirtelen lejtőzött és ráültetett az egyik ágyra.

         - Ez a Mari… a Mari…

         Két karját ráfonta a mellére és az arca mosolygott. Megcsókoltam a Mari fejét és álmai kiröpültek hozzám.

         - Gyönyörű kis csibém… súgták testvéreim, a Mari álmai.

         - Gyönyörű kis virágom, mit csinálsz?... szemecskéid ugye rám néznek? Kis kezecskéid értem nyúlkálnak?... Fölvettek?... nevetsz, nevetsz, kis rubintom? én vagyok, a te rossz, cudar anyád… Fölvettek a kapuból? Talán egy nagy úr és most selyembe pólyálnak… Ha ott felejtettek?... hogy melegítettem, fújtam az orcádat, a kezecskéidet… ha ott felejtettek… juj, hideg nyilak hasogatják a szívemet… Úgy-úgy, kis bogaram, cuclizzál, cuclizzál, majd szétreped a mellem. Mind a meleg, édes tej a tiéd, csak a tiéd… Kapirgálsz? Kapirgálsz?... na, ne csiklandozz… szívjad, szívjad, kis rubintom, mert megszakadok, már szívemnek szalad a tej és kiszakítja az én bűnös testemből… Egyél, egyél, egyél, kis csibém…

         Mari mosolygott, az álmok daloltak, csicsijja, babuja, csicsijja, babuja…

         Arany, ezüst csengett, a másik sarokban sok tallér pengett, Vakurka pénzekkel harcolt. Benn volt a pénztárnál, a bankban, ahol szolgált. Az álmai görgették a kicsi és nagy pénzeket, gurítgatták a halovány nikkeleket, kacagva gurultak az ezüst, aranykoronák ütődtek, csörrentek és fölöttük sóhajosan röpdöstek a tarka bankók. Vakurka kaszált a kezével, ide-odanyúlt és összefogdosta az elszabadult pénzeket. Bedugta valamennyit a zsákba, a bankókra szalagot húzott és gyűltek körülötte a zsákocskák, a bankóoszlopok. Az álmok csöndesedtek. Vakurka leemelte szárnyaikról a tallérokat, valamennyit eltakarította és dünnyögött, nyöszörgött.

         - Haza… haza…

         Álmai kiröpültek az ég alá és behozták a hófátyolokat és reszkettek, hullámoztak Vakurka előtt. Méhükből hullott, dűlt alá a liliomos, csillogó hó. Fehér tájékokat úsztattak az álmok, szűzi tisztaságban fehérkedett ember, templom, az ég. Az álmok súgták:

         - Moszkova… Moszkova… nyílnak a kapuk, három az óra… a görbe utcákon mennek a testvérek… Jeges a föld, jeges az ég, sugaras minden, a föld fölött, az ég alatt. A hold megnyitja opálos palástját… ráborítja a tornyokra… a Kreml tizennyolc ablakos tornyára, Mária templomának aranyos kupoláira… Szikrázó utakon most mennek, bandukolnak a templomba a testvérek. A harangok csilingelnek… csilingelnek, átszállnak a zúzmarás fákon és a jégsípok megszólalnak… A fák énekelnek… Moszkova dalol… goszpodij pomiluj…

         - Haza… haza… súgták az álmok és vitték Vakurkát templomokon keresztül, át a diadalkapukon, kifaragott paloták között, végig a koronázási utakon s megállt a folyó mellett, ráment a hidakra és nézte, amint dús, lassú hófátyolok nesztelenül merülnek alá a vízbe…

         Vakurka ümmögött, nevetgélt:

         - Lopni fogok… lopni…

         Megfogta az egyik pénzeszsák száját és felordított:

         - Jaj…

        Az aranyak összefutottak a zsákocskákban, sikoltottak, zenebonásan egymás körül kavarogtak s ujjongva, sikongva fellökték magukat a levegőbe. A tallérok Vakurka fölé repültek, arany testükből ábrázatok nőttek ki hirtelen; grimaszok csúfolódtak a sárga szemükben, a petyhüdt ajkuk körül és vigyorogtak, bámészkodtak Vakurkára. A vén szolga hanyatt vágódott és nyúltak, emelkedtek körülötte a bankóoszlopok, egymáshoz épültek, összefogtak és Vakurkát nyoszolyájáról elillanni nem engedték. Fölötte zengett, üvöltött a pénz, mellette suhogtak a tornyosodó bankók és Vakurka leigázva, dermedten feküdt a bankósírban…

        Muzsikás volt a levegő. Petrus bácsi fonográfja hangosan énekelt, fojtott dalok csalogatták maguk köré az álmokat. Az ágyakon magukra maradtak az emberek, meredten elnyúltak a matracon, mint a döntött fák az erdő avarában. Petrus bácsi fonográfja bolondosan énekelt, rozzant torkából tréfás, nevető hangokat lökött fel a magasba és mi összesuhantunk, összeölelkeztünk és röpködve a pihenő fejek fölött lejtőztünk, táncoltunk. Az álmok zsongtak, nyűgösködtek, de énekeltek is és olyan volt a hangjuk, mint a méhhívogató üvegcsengőké, amiket a kertekben megfúj a szél. Engem testvéreim az álmok magukba fontak, dajkáltak s titkos titkaikkal megütögették a szívemet, mely most megnőtt, a síksági ég pereméig megnyílott a két ölelő karja és a szívemben volt a világ, emberke, bujdosó szenvedéseik.

         Petrus bácsi ölelgette a falábát, a fonográfja már csöndesítette a Carnevált és vontatottan bújtak ki belőle a dalok s az álmok libbentek, alászállingóztak és mire csönd lett, besuhantak a koponyákba. Az egyik testvérem szárnyára emelt és ráröpültünk a kórházi szolga fejére. János szántott agyában fölébredtek, felszökkentek a rejtelmek.

         János gagyogott, morgott:

         - Na… ne…

         De agyában nászt ültek az álmok, az egyből lett kettő, párzottak, sokasodtak és sodorták eléje a kadávereket. Dermedt karok görcsösen a levegőbe kaptak, örökre bezáródott szemhéjakra kiültek a nagy üveges szemek, a húsos fejekből a csontvázak kidugták a koponyájukat.

         János dörmögött, káromkodott, fölemelte a kezeit és  durva sietséggel hajigálta messzire magától a halottakat. Szívek táncoltak eléje. Kicsi és nagy, fonnyadt és húsos szívek s vadul lüktettek. Behorpadtak, kiduzzadtak, ujjong és síró hangok zúgtak ki belőlük, de valamennyi sírt és könnyeiket ráhullatták János arcára. János kaszált a kezeivel és hessegette maga mellől  a kavargó szíveket, de hirtelen megbicsaklottak a karjai, a fejét rányomta a matracra és rámeredt a legvadabb szívre, mely az arca előtt táncolt. Az meg-megütögette forró testével az ábrázatát, rászökkent a mellére, táncolt a feje fölött, aztán sikoltva, kacagva visszaugrott a szívek közé. János fölordított,  a szíve után kapott, megvágta a mellét és sírt, üvöltött:

         - A szívem… a szívem… hol van a szívem?...

         János ütötte-verte a fejét.

- Beleestem a levegőbe… ágyak fölött úszom és libbenek… Ki vagyok én?... Érzések között hajókázom és találkozom a nem ismert fájdalmakkal, a szikkadt földnél szomjasabb vágyakkal, bús arcú reményekkel, tépett-égett örömökkel. A testemet nem érzem és mégis van szemem, mely sugaras rést tör sötét agylabirintusokon keresztül, melyben most ott örvényeskedik a mindenki álma. Én se éltem eddig? Aki igazán vagyok, rejtőzött eddig bennem? most kapott szárnyra, mikor az éjszaka lefújta rólam a hús- és csontbéklyókat? amikkel röghöz szögezetten csak bambán álmélkodtam, álmélkodva csudálkoztam?... És most röpülök, emberek fölött keringőzöm, a koponyák megnyílnak előtte,m a szívemet ráteszem a szívükre és mi halkan összedobogunk.

Megölelem az egyik álmodót, sugaras az arca.

- Ez a néma… a néma…

Ívesen rángatódzik az ajka, kinyitja, csukja a száját, csattogtatja a fogait és vak hangokon nyávog, ugat, bődül:

- Üm… üh… hő…

Mosoly-lárva száll szomorú arcára, titkos gyönyör ideges ráncokba szedi, kisimítja a homlokát, a kezeivel döfdösi a levegőt; a néma beszélget.

- Milyen a hangom?... Az embereknek hápog a szájuk és csak azt látom, hogy mosolyognak, vörös lesz az arcuk, néha könnyes a szemük… Én most beszélek, de nem hallom a hangomat… Milyen a hang? Érezni lehet? Meleg talán, vagy illata van, mint a virágoknak?... Mindenkinek van hangja? a fáknak is? csak nem  hallom, mikor bólogatnak, mikor leveleket perdítenek a földre?... Nevetek én vagy sírok? Pedig érzem, hogy örülök, forró a fejem, testemet csiklandozza a boldogság… jaj… mozog valami a fejemben, rángatja az agyvelőmet, tüzes kígyók hemperegnek benne és kinyújtóznak… belesiklanak a füleimbe. A hangom… a hangom… jön a hangom… emberek, emberek… kacagok, kiáltok… Juliska szeretlek, összebújok veled, de gyönyörű, amit mondasz… menni kell a gyárba, hogyan sípolnak, hogyan ordítanak… édes, kicsi fiam, újra megsiratlak, újra eltemetlek, hallom a jajgatásomat, a kicsi harang is sikolt- hallom már, hallom – mert beágyaznak a földbe…

Petrus bácsi fonográfja muzsikált, pedig Petrus bácsi a falábát ölelgette. Rálibbentem a fejére, kocogtattam, csókolgattam, meg is nyílott, de Petrus bácsi feküdt a koldus falába mellett, nagy nyugalomban, álmok nélkül.

 

Forrás: Tolnai Világlapja 9. évf. 52. sz. 1909. dec. 26.

Révész Béla (1876-1944): Julis

 

Julis a Julisok közül való volt. Beadták a városba szolgálni, akkor még aprócska teremtés, de többet pénzelt, mintha otthon libát őrizett, tollat osztott volna, meg aztán mostohája is volt, aki nem igen szívelte, ha Julis a tulajdon porontyai között szaladgált, rikkantgatott. Bekerült hát a falu enyhére irgalmatlanul rágázoló nagy városba, egy öreg asszony mellé, egy szoba-konyha volt a nappaluk, éjszakájuk, évek óta így éldegéltek egymás mellett, az anyóka és Julis, aki itt-ott szomorkás volt, különösen, ha tavasz táján úgy törülte meg az orrát, hogy a mezei fodormenta szagosságát érezte, ha téli időben vásárolt a hentesnél és az elébe csüngő, kettéhasított állatokról hirtelenül rápárázott, rávisított az otthoni disznóölés. Egyébként virgonc természete inkább bolondosra alakította Julist, szeles volt, mint a táncos április, sokat nevetgélt, mint ahogy önti kedvét a friss forrás, de meg az öregasszony is kommandírozó személy volt, aki talpra tudta állítani a lotyót, ha bágyadozott és erélyesen ráripakodott, mert olykor sejtelmezte az anyóka, hogy tán a szolgálatról spekulál Julis búslakodása.

Nem arról volt szó…

Évek haladásával ügyesen cseperedett Julis, gömbölyű kis házi jószág lett belőle, az apró keze is megnőtt, megerősödött annyira, hogy a mutató- és hüvelykujjával már sugárzó, nagy csillagokat tudott ráteremteni a kőporral az öregasszony rézedényeire… Zavargó, nagyobb baj nem is volt Julissal és a hosszú, téli estéken az anyóka és a kisleány elbeszélgettek egymással. Julis persze, ennyi idő alatt töviről hegyére elregélte a maga faluját, még azt is, hogy a kisbíró odahaza az ő halott édesanyjának testvére, a nagysága is, a szunyókás csöndben elfeledkezett a rangjáról, zsámlin ült ő is, szintén a falut emlegette, odavalósi származását, uraság volt az apja egy finom, nagy vegyeskereskedésben, ötven éve gondol arra, hogy egyszer majd csak hazamegy, de a fiai itt élnek a városban… „a város rossz…, a sok ingyenélő, jött-ment  ember  csak rosszat akar…”, „vigyázz Julis, az utcán senkivel szóba ne állj…”

A bóbiskoló öreg gyermek és a másik fölcihelődtek a zsámliról, a vénasszony a nagy kulccsal bezárta az ajtókat, külön még riglivel, láncokkal elrekesztette a pántokat, vasakat és lélek se ki, se be…

Horkoló csönd hajókázott barna estétől lila hajnalig…

Virradóra megzajlott az öregasszony és a kis parasztlány hosszú napja. Az anyóka álmatlanul megleste a pirkadást, még az ágyból kommandírozott: „Julis, Julis”, a kis leány a faházikójában egészséggel muzsikált, az öregasszony még csatásabban rivallt, Julis megnyújtózott, frissült testét hajtogatta előre, hátra, ropogó mindenfelé, már nyílottak a meleg fülei: „Igen, nagysága, igen” és talpra szökkent, vitte a lavórt, a komótcipőt az öregasszony elé; volt is dolga Julisnak. Szaladni a tejért, a kifliért, melegíteni a kávét, takarítani a szobát, konyhát, futni a piacra, a mészároshoz, a kofához, a fűszereshez, a könyvecskével a kezében, de győzte az ugrabugrálást Julis, fürge formája szépen megnyúlt, vállas melle izmosan kigömbölyödött, helyre lábai iramultak, mint a szarvasé és megtörtént, ha kipirultan a sietségtől túl gyorsan került haza a piacról, a nagysága meg is dicsérte:

- Én neveltelek, Julis… Olyan voltam hozzád, mintha az anyád lettem volna…

Valamint hozzábiggyesztette szavaihoz az anyóka, az ismétlődő intelmét:

- A városi ember mind ingyenélő, az utcán senkivel szóba ne állj…

Julis kipirultan került haza a piacról, szinte beesett a konyhába, ám mégis későbben jött meg, mint máskor. Az öregasszony már nem dicsérte Julist, de egész nap a mostohájával fenyegette, az esti bóbiskolás is a zsámlikon elszótlanodott. Julis nem regélt a faluról, szöszke fejét csak nekimeresztette a csöndnek, kék szemeit csak rányitotta a semmire, az öreg nagysága unatkozva és nyugtalanul rá-rárivallt a leányra:

- Fölvágjam tán a nyelvedet?... Hova spekulálsz már megint, jómadár?...

Soh’se lehet tudni, hogy az ilyen kitanult fruska nem azon töri-e a fejét, hogy máshova szegődik, ahol többet ígérnek a fiatalabb nagyságák, a valóság az volt, hogy a bolondos, kelekótya Julis alig mukkantgatott, az egy szoba-konyha világában minden megzavarodott és ami még jobban fölzaklatta az öregasszony nyugalmát, a mindig hibátlan villamosvezeték minduntalan megrongálódott. Soha semmi baj sem volt a villannyal, egyszer csak nem gyulladtak a körték, hívták a villamosszerelőt, ügyes, jókezű legény volt, a létra magasáról nagy tudással parancsolgatott, Julis adogatta föl a szerszámokat, az öregasszony alig fordult meg a szobában, már jó volt újra a vezeték, titokzatos izzással lángoltak a körték, a nappali nagy fényességében…

A szerelő hetykén és alázattal elköszönt, csapzott, fekete haja alól mosolygott a piros arca ,Julis buzgó igyekezettel, mind a két kezével nyitotta ki előtte az ajtót, a legény elment és innentől állandóan baj volt a villamos vezetékkel.

Rendetlen világ keletkezett az öregasszony körül. Julis csak ült görnyedten a zsámlin, két öklére rányomva az állát és hallgatott, az öregasszony beszélgetni kezdett s csak hogy arrébb lódítsa a csöndet, rangjafelejtetten már Julis atyafiságáról is kérdezősködött, a kisbíróról is, de ímmel-ámmal esett a szó így is, lassanként árnyasodott az este, a nagysága megcsavarta a villamosgombot, a lámpák nem égtek. Az öregasszony fölsipított:

- Fránya… Mi ez?

Julis lelkesen felszökött a zsámliról.

A nagysága csapdosta a komótcipőit, fölajzottan már nem unatkozott és hajszolta Julist:

- Szaladj át a szerelőhöz, még nyitva van az üzlet… Majd megmondom én neki, ami dukál…

Esti szürkületben, mosolyosra szélesült orcával megjelent a szerelő, értetlenül hallgatta az öregasszony mérgelődéseit, hümmögött, mosolygott:

- Nem tudom… Nem értem… Én csak tudom a mesterségemet…

Hozzálátott a munkához.

Julis megnyúlt délcegen, kitárult tekintettel a magasság felé, szaporán adogatta fel a vésőt, kalapácsot, fonalas drótot, az öregasszony perelt, a legény bizonykodott: „rövidzárlat”, „áramzavar”, a nagysága besurrant a szobába, hogy a sifonból kivegye a taksát, a sifon nyikordult, az anyóka még lármásabban perelt és köténye alatt a pénzzel kilépett az előszobába.

Gyulladt a fény, az öregasszony szeme megkáprázott, Julis szőke arcán rajta látta a szerelő fekete, nagy fejét.

Az öregasszony tekintete fennakad a csudálkozástól, továbbra is… és a bedobbant forgószél kiismerhetetlenül fölkavarta az évek nyugodalmas, ásítozó rendjét. Az elrévülő tekintet rajta maradt az anyóka szemein és elnézte Julist, amint kettőzött szorgalommal súrolta rá a rézedényekre a csillagokat, ámulta Julist, amikor estére a zsámlin sebesebben karattyolt a falujáról, mint azelőtt, fürkészte a lármás, elevenkedő kis parasztlányt, már arrébb pislantgatott, valahová eltűnt messzire és borzongva tört rá Julisra:

- Kitépem a hajadat, ha valamit megtudok rólad…

Az éledő és satnyuló két gyermek szembekerült egymással.

Julis félt a mostohájától, akivel most már egyre fenyegették, szolgálta a nagyságát szívbeli igyekezettel, még szaladósabb futkározásokkal, el is szánta magát, hogy nem törődik mással, mint a padló szép sárgájával, a kilincsek, rézedények csillagaival, de napközben sürgés-forgás volt a nagyságánál és jött a szeneslegény, aki a pincéből hozta a zsákot, piszkos; fekete volt az arca, a szeme csillogott, mint a poroszszén, az öregasszony odabenn a sifont nyitogatta, lassú nyikorgással és a mocskos legény Julisra nevetgélt, sötét arcából kifehérültek a harapós fogai, Julis hajladozott, rakosgatta a konyhafal mellé az irtó nehéz szénsziklákat, szinte az erejét veszítette… és hagyta, alélt bágyadozással tűrte, hogy valaki hátulról nyomkodó erőszakossággal megszorongassa.

Julis alázatos, tiszta lélek volt, de maga sem tudta, mi történik vele.

Délelőtt odaállt a mészároslegény elé és utána mondta engedelmesen a nagysága kommandóját: „negyed kiló spichúst, de rúgó ne legyen benne”, kis bajuszkája alól csak ránevetgélt a székálló segéd Julisra, véres kezeivel csak úgy forgatta a bárdot, freccsent a hús, porzott a csont és Julis megreszketett a forróságtól.

Beállított a fűszereshez és a zsendülő, kis teste megviszketett, amint felé hajolt a cimetszagú boltoslegény, néha cérnáért leküldték a rőfösüzletbe, máskor a suszterek közé vitte le a komótcipőt és mindenütt eléje, melléje kerültek a szépszavú legények.

Piruló orcával, szédülő zavarodással, Julis nem tehetett róla, aki férfi megérintette, gyújtott egyet rajta.

Menekült haza, a vénasszony mellé, hallgatta a savanyú szidalmait, ráncigáló mérgelődéseit, kívánta, megtalálta az új munkát, a hűvös konyhában, a hűvös anyóka mellett bátorabban érezte magát, a zajló furcsaságok eltakarodtak a szeme elől, forró kezeit a forró ölébe hajtotta, nagyokat lélegzett, pihent, figyelt, az öregasszony anyásabban mellétolta a zsámlit, a reszelő hangja kisimult és rákezdett a gyönyörű beszédre:

- Úgy neveltelek, mint a lányomat… Julis, a városi ember mind jött-ment…

- Fölneveltelek, kitápláltalak és a sok ingyenélő mind rosszat akar…

- Aki megfogja a kezedet, szakítani akar rajtad… Aki mézes-mázos szavakat mond neked, hamisakat gondol…

- Te nem tudod mi az, amiért a sok facér utadba áll…

- Nem tudod, mi az…

Ültek a zsámlikon, békességben, meghatottan egymás mellett; az anyóka elkönnyezte a prédikáció végét, Julis, mint az imádságot hallgatta az intelmeket, a váló gyermekek a vigaszos csöndben, még egyszer megtalálták egymást, szó többé nem esett, csak némán testvérkedtek és az egyik a pislogó, zöld szemével, a másik a fölforrt szembogarával vigyázta a rejtelmet, amivel megtelt az egy szoba-konyha világa: mi az?... mi az?...

Julis a Julisok közül való volt és vasárnap kimenője volt, mint a többi cselédlánynak. A házban, az utcában Julis megtalálta a társait és mandulaszappan-szagosan a falka elindult arrafelé, ahol a dolgos falusi lányok vasárnapra megtalálják a mulatós szabadságot. Így, május felé már csilingel, trombitál, hintázik, muzsikál az egész liget és Julis is arra vette az útját, amerre a pántlikás karaván vitte magával. Őgyelgés, napfény, meleg, por, fakadó orgona szépítették a ringlispilek aranyhintóit, a maskarás kikiáltó sem zagyvaságokat kiabált a levegőbe, de a kimenő örömeit, bódék kacskaringóiban a lányok lassacskán várakoztak egymástól, a nagyszájú Marist már elvitte a párja. Folyamúr. Maris nyájasan tátogatta a száját, a folyamőr igazgatta derekán a lakkos szíjat, Julis megtekintette a peckes vitézt és virágos pruszlikja alatt megdobogott a titok:

- A szerelő szebb…

A hinták előtt szeplős Annusra várt a postás, szalutált a leányok felé, vigyorgott, amennyire csak kitellett tőle, ami után elpromenádozott párjával, Julis pruszlikja alatt dobolt a boldogság:

- A szerelő szebb…

Szopni való hideget is árultak már a kertekben, tulajdonképpen Ágnes miatt ültek az asztal mellé, a mambósapkás tamburás éppen abbahagyta a cincogást, Ágnes igazgatta a szoknyáit, a citerás szájcsucsorítva kezelt, Julis elszemlélte finomkodásukat és feszült pruszlikja alatt az ujjongás:

- A szerelő szebb…

Ténfergő mulatozásokkal, estére a lányokat elvitte a rendőr, a finánc, a katona. Magára maradó Julis nehéz szíve cska dobolt, a torkáig dobolt:

- A szerelő… szerelő… szerelő… szerelő…

Ringlispileken, bokrokon túl, odahaza már várt az öreg nagysága…

Idetekintő, pislogó zöld szemeit Julis látta…

Ballagdált hazafelé.

Az orgona úgy lehelt, hogy édes lett tőle a Julis szája.

A feltört park, a gőzölgő rét, a lelkesedő májusi este meglepték Julist és a pruszlik alatt fölzokogott az elinduló vére:

- Mindenkinek van párja…

Hétfő estére a nagysága föl akarta gyújtani a villanyt. A körték nem égtek.

- Mi ez?... Mi ez?...

Ugrándozott az öregasszony, nézte a holt égőket, az égő Julist és kiabált, sopánkodott:

- Már nem is találod a szerelőt…

Julis összeszorított száján kibukkant:

- Nyolcig ott van…

És röpült a fényesség felé…

Elröpült…

Az anyókára pedig ráborult a sötétség, ami alatt a vénült emberke  hiába lázadoznak.

Forrás: Pesti Napló 76. évf. 186. sz. Bp., 1925. aug. 20.

Révész Béla (1876-1944): A csúnyák

A mi házunkban izgatottak voltak az emberek. A szobákból kibújtak a kócos asszonyok, sürögtek-forogtak és szaladtak a lányok után, akik beléptek a lépcsőházat. A harmadik emeleten már elindult a szenzáció. Piros arcú munkáslányok elkiáltották odafenn: - Már jönnek… - Nyugtalan, lármás hangok üzengették: - Már jönnek… már jönnek… - A lépcsőházból ünnepi menet kígyózott alá. Szép tiszta ruhába öltözött asszonyok és férfiak körülöveztek egy szőke menyasszonyt. Mirtuszkoszorú volt a fején, vitték esküdi a templomba. Meghatott ábrázattal, ceremóniás lassúsággal lépkedtek, a lányok viaskodtak a jó helyért és sóhajtgattak, suttogtak, de ujjongtak is, amikor hófehér ruhában elhajókázott előttük a menyasszony. A nászmenet lassanként leúszott az első emeletre. Itt még hevesebb volt a harc, mosolygós arccal, csillogó szemekkel taszigálták egymást az emberek és az jutott előbbre, aki ügyesebb volt. A friss kedvű lányok mögé két ember hátraszorult. Egymás mellé kerültek és észrevették egymást. Az izgalom őket is elkapta és elsodort helyzetükben furcsán, szemüket egészen megnyitva nézegették egymást a púpos fiatalember és a sánta lány. Megismerkedtek.

Május volt ekkor és a mi házunk olyan volt, mint egy nagy kalitka, melyben emberpárok turbékolnak. Körülöttük a Városliget fái nászos gyönyörűséggel ébredtek, rügy fakadt a rügy mellett és minálunk az emeleteken szerelmes munkáslányoknak párjuk akadt. Lágy, illatos alkonyatok nyájasak voltak a fiatalokhoz. Amint jött árnyaival az este, a szerelmes párok kiültek az ajtó elé, barnult az este, a folyosók, mint titkos lugasok, sugdosó embereket bújtattak. Forróvérű legények ragyogó-fehér pártákat emelgettek és csók, sóhaj neszelt a méla csöndben.

A szerelmes estéken a két nyomorék is összeült és ha nem beszélgettek, alátekintettek a ház völgyébe, kémlelték az alkonyat játékait, a tekintetük mohó cikázással megkereste a homályban bukolódzó párokat és merően megbámulták a kusza, fátyolos karolásokat. A púpos fiatalember egy este hosszú, csontos kezével megérintette a sánta lány karját és így szólt hozzá:

- Annuska, maguk kiadnak szobát?

A nyomorék lányösszerezzent és gyorsan, lelkendezve válaszolt:

- Igen… jöjjön hozzánk lakni…

Ünnepi este volt, mikor a púpos ember Annuskáékhoz bevonult. A két öregember, a sánta lány szülei mosolyogva fogadták az új lakót és Annuska odavezette egy nagy kalitkához, melyben kanári madarak gubbasztottak. Megkocogtatta a kalitkát és a sárga madarak énekes ijedtséggel fölszárnyaltak. A sánta leány nevetett és a madarakra mutatott:

- A barátaim.

A púpos ember rövidesen megtudta, hogy Annuska apja madárkereskedő volt és amikor öreg idejére abbahagyta az üzletet, ezekkel a kanárimadarakkal vonult vissza nyugalomba. A pálya, amelyen az ember a kenyér után baktat, minden emberi karakterét különködve megformálja és a hosszú élet az énekes madarak között a valószínű magyarázata, hogy Annuskáék állandóan jókedvűek voltak.

Ünnepi este volt, a púpos ember bevonulása, aki hirtelen úgy beleilleszkedett a famíliába, mint a téli hold udvarába az odatévedt csillag. Az új lakó muzsikus volt egy színházi zenekarban és a hegedűjével új hang csendült meg az énekes családban. Az öreg madárkereskedő citerázott. Annuska ábrándosan énekelt, hóhajú anyja meleg alt-hangon kísérte, a púpos ember pedig hegedűjátékával szépen, harmonikusan megkoronázta a furcsa muzsikát. Borongó, szerelmes magyar dalok röpültek ki Annuskáék ablakából és odaszálltak a folyosón álmodozó mátkapárokhoz. A gyönyörűségektől borzongó fiatalok nem eresztették el a dalokat és ájtatosan, halkan belefonták a maguk énekét s muzikális, dalos lett a ház, melyre friss virág illatával ráborult a májusi éjszaka.

Ezután minden este volt szerenád. Amikor véget ért, a folyosókon megmozdultak a fiatalok és karöltve, énekes szóval elindultak a lépcsőház felé. Imbolygó léptekkel valamennyien fölkerekedtek, mentek a májusi sétára és a park a ház előtt már messziről kibontotta, emelgette feléjük ölelő karjait. Orgona, jázminbokrok árnyékában mátkapárok sétáltak és esténként itt volt a két nyomorék is, a szívükkel beszélgető emberek között. Valami rejtelmes barátkozás egymás mellé boronálta őket. Különben itt a parkban alig beszélgettek, csak ültek egymás mellett a zöld fapadon, mély hallgatással, néha-néha egymásra tekintve. Egy este a púpos ember nyugtalankodott. Kemény, sárga arcát az ég felé emelgette és a sánta leány is fölnézegetett a mennyboltra. Olyan volt az ég fölöttük, mint egy regés baldachin. A világoskék firmamentum puha, süppedős volt, mint a finom bársony, a fehér felhők, mint a habos selyem, gomolyogtak rajta. A hold ráderengett a mennyboltra és halovány sugárkévéivel összeszőtte az ég játékait. A púpos ember egyszer csak megszólalt:

- Én olyan furcsán érzem magam, ha a hold süt.

A sánta leány ráemelte barátjára a tekintetét és madárarcán nyugtalankodott a kíváncsiság. Nem tudta, hogy mit mondjon, egy kicsit gondolkozott, aztán lehajtotta a fejét:

- Én is…

A muzsikus újra rábámészkodott az égre, a hold delejes erővel rásütött gnóm fejére. Kemény arca csupa izgalom volt, amikor beszélt:

- Én még mindig nem vagyok pesti ember. Ilyenkor, ha a hold süt, otthon járok a kisvárosban, ahol nincsenek paloták. Itt ki kell menni a városból, ha a holdat látni akarom, a paloták elrejtik, a sugarait elfogják. De én szeretem a holdat és mindig tudom, mikor van telihold. Ilyenkor felnézek a paloták között az égre és látom… a mi fehér utcánkat, melyben nem ég a lámpa, a Nagy-Dunát, mely ezüst folyókat ringat, az arany klastromot, melyből hófehér apácák néznek ki… és eszembe jut, hogy ilyenkor mennyi ember szerelmes.

A két nyomorék mögött megzörrent a jázminbokor. Rövid, forró kacaj csengett, aztán apró trillákban ijedten, ujjongva, sóhajba halkulóan tovább zengett és belemerült egy villamoson ütköző, hirtelen néma csókba. A púpos ember elejtette a szavát és zavarodottan nézett párjára. Ezután mind a ketten a földre bámultak és a zöld fapadon lassan, palástolt mozdulással egymás mellé húzódtak. A leány szólalt meg, de a tekintetét nem emelte fel a földről:

- Én nem születtem hibás lábba. Beteg voltam és akkor lettem ilyen…

A púpos ember a leány mellé csúszott, már érezték a testük forróságát és halkan, félénken belefonva szavát a leány szavába.

- Engem a dajkám ejtett le, két éves voltam..

- Mennyit szégyenkeztem…

- Nem mertem a leányokra nézni…

- A többi leányok mind boldogok…

- Mindig akartam és sohse mertem szeretni…

Elhallgattak, nagyszerű látomásoktól terhesen s gyáván vártak valami káprázatos eseményre. Csók csattant újra mögöttük, friss vérű szerelmesek nászos játékba kezdtek. Rezgett a bokor, fehér jázminvirágok hulltak a csúnya emberekre. A sánta leány a két kezébe rejtette az arcát, úgy zokogott, de a púpos ember megkereste a párja kezét, egyenként lefejtette az ujjait és belekulcsolta azokat a maga kezébe, amikor pedig egymásra néztek, akkor összeborultak és szűz csókokkal összefonódtak.

Képes hét 3. évf. 3. sz. (1930. január 19.)