Bajza József (1804-1858): Esthajnal

 

Bájló arany fény
Csillog szelíden
A reszkető tó
Hullámain.

Fölserken a szél
Rózsák öléből,
S völgyek hüs árnyin
Zokogva leng.

Némúl az erdő,
A messze síp-hang
Reszketve nyögdel
A légen át.

Kéklő virággal
Hímzett ligetben
Rejtezve csattog
A csalogány.

Leányka édes!
Még most öledben
Elszenderülve
Mennyet lelek:

Ki tudja, holnap
Talán siromra
Leng a lenyugvó
Est bíbora.

Ah valljon e szív,
Mely hőn pihegve
Hófátyolodnak
Alatta ver,

Fog-é fölöttem
Sohajtozásban,
Mint e nyögő szél,
Kesergeni?

Forrás: Magyar költők könyve. Második kiadás. Geibel Armin Pest,  1857.

Papp Endre (1817-1851): Éji dal

Hold az éjnek ékessége, -
Hold nélkül is szép az éjé;
E ködfátyol a világon
Nem halotti szemfödél.
Nyúgalomra vár homálya,
s míg sötét, leszenderül,
Hajnallik a szerelemnek,
Mely csak titokban örül.

Jobb az ember éjszakálra,
Címet, rangot leteszen;
Pornak fénye nem ragyog már,
Csak a csillag oda fenn.
S nézd, a bölcs mily együgyű lett,
Bámuld még a büszke főt:
Szűk lakához kis világgal
Egy gyermek vezérli őt.

A harang szól nyúgodóra,
Csöndes künn az utca már,
Rajta félelmes dalával
Csak az éjnek őre  jár.

Ő is eltün, s virradóig
Isten elve ünnepel:
Ur, ki éldelt, pór, ki munkált,
Egy álomban hunynak el.

Nappal gondolunk ezernyit,
Még ér a sok veszteség;
Még törődnünk, jobb lenyugszunk,
Tán megjő a nyereség,
És, ha szép volt álmodásunk,
Áldjuk a jó éjszakát;
Itt az ember boldgságot
Ugy is csak álmában lát.

Forrás: Magyar költők könyve. Második kiadás. Geibel Armin Pest,  1857.

Arany János (1817-1882): Reg és est

 

Szeretem a reggelt,
Mikor  a jegenyék sudarára
Legelébb esik a
Születő nap arany sugára
S kiderül a vidék,
Szine, illata, hangja föléled:
Tova még, tova még!
Enyim a nap, enyém az élet!…

Ah, az est!
Bágyad akkor elme, test;
Hazaszáll a megtört lélek;
Nő a lombárny… félek, félek.
Mit hozál ma, vándor szellem,
Hogy holnapra fölemeljen?…
Boldog, ha visszanéz a mára
Öntudatod nyájas sugára! -

Forrás: Magyar költők könyve. Második kiadás. Geibel Armin Pest,  1857.

Vachott Sándor (1818-1861): Szépemhez

 

Téli estén kérd anyádat
Föl ne verje éjszakádat;
Gyöngye hajnalvirradásban
Meg ne bántson álmodásban.
Oh az álomszőtte képek
Boldogítók, égi szépek;
És ha képes boldogitni,
Kár az álmot megszakitni.
Mondd anyádnak mézbeszéddel:
Majd ha új tavasz virúl fel,
Majd ha jókorabb kel a nap,
Téged ágyban fekve nem kap, -
A midőn hegy, völgy föléled,
Kikeletkor más az élet.
S bár rövid lesz álmod éjjel,
Künn tekints mosolygva széllyel:
A tavasz virágozása,
Álmaidnak folytatása.

Forrás: Magyar költők könyve. Második kiadás. Geibel Armin Pest,  1857.

Iduna (Szász Polixéna 1831-1853): Képek

 

I.
Azt álmodtam az éjszaka:
Leszállott a magas égnek
Minden ragyogó csillaga;
Nem tudám, hová levének.

Reggel, mikor fölébredtem,
Kertembe kitekintettem:
S ím, minden virágban ott
Egy-egy csillag ragyogott.

II.
Két csillag, egymáshoz közel,
Egymást sohasem hagyja el:
Együtt járnak mind a ketten,
Tiszta égen, föllegekben.

Mi tartja őket így együtt,
híven egymáshoz mindenütt?
Gondolkodom, s úgy képzelem:
Az örökéltű szerelem.

III.
Jő a tavasz illatárral;
Ébred a vidám madárdal;
Zöld az erdő, vig a patak;
Föld s mennyország mosolyganak;
Suttog a fü, jár a szellő;
Aranyos szélü a felhő;
Ég a nap láng-szenvedéllyel;
Édes álmot hoz az éjjel; -
Gyönyör, élet minden máson: -
Csak nekem nincs gyógyulásom.

Forrás: Magyar költők könyve. Második kiadás. Geibel Armin Pest,  1857.

Arany János (1817-1882): Ősszel

 

Híves, borongó, őszi nap;
Beült hozzám az unalom;
Mint a madár, ki bús, ki rab,
Hallgat, komor, fázik dalom.
Mit van tennem? Olvasni tán…?
Maradj Homér fénydús egeddel,
Maradj te most!… Jer Ossián
Ködös, homályos énekeddel.

Mert fájna most felhőtlen ég,
Mosolygó, sima tengerarc,
Élénk, verőfényes vidék -
Oh, fájna most nekem e rajz!
Kék fátyol messze bérc fokán -
Arany hajó, mely futva szegdel
Bibor habot… Jer Ossián
Ködös, homályos énekeddel.

Ott kéken a Zeüsz-lakta domb!
Itt zölden a nyájas sziget;
Fölötte lomb, alatta a lomb,
Árnyas berek, zengő liget, -
Hullám-mosott gazdag virány -
Fehér juhok s tulkok sereggel -
Minő kép ez!… Jer Ossián
Ködös, homályos énekeddel.

Füst koronáz erdőt, bokort,
Vendégies hivójelül;
Hősek családja, vig csoport,
Áldoz, toroz máglyák kirül;
Lantszóra lejt ifjú, leány;
Kettős pohár, mézízű nedvvel
Vigan forog… Jer Ossián
Ködös, homályos énekeddel.

S ha zúdulnak véres csaták,
Szabadságért nem küzdenek,
Mert elnyomás, népszolgaság
Előttük ismeretlenek;
Törvényök nincs  boldog hiány!
A vének élő szája rendel
Igazságot… Jer Ossián
Ködös, homályos énekeddel.

Oda van a szép nyár, oda!
A természet lassan kihal;
Nincs többé nagyszerü csoda,
Többé se napfény, sem vihar;
Pacsirta nem szánt, csalogány
Nem zöngi dalját este, reggel;
Nincs délibáb… Jer Ossián
Ködös, homályos énekeddel.

Egyhanguság, egyformaság;
A nappal egy világos éj;
Nem kék az ég, nem zöld az ág;
Menny, föld határán semmi kéj;
Csak sír az égbolt ezután
Örök unalmu lanyha cseppel,
Mig szétolvad… Jer Ossián
Ködös, homályos énekeddel.

Oh jer mulattass engemet,
Hunyó dicsőség lantosa:
Érdekli mostan lelkemet
Borongó ég, kihalt tusa,
Emlékhalom a harc fián,
Ki az utolsók közt esett el,
Remény nélkül… Jer Ossián
Ködös, homályos énekeddel.

Felhőid és zúgó szeled,
A zizegő haraszt, mohar,
Magányos tölgy a domb felett,
Bolyongó tüz, hullámmoraj -
Ez, a mit lelkem most kiván!
Enyésző nép, ki méla kedvvel
Multján borong… Jer Ossián
Ködös, homályos énekeddel.

Kinek sötétes éjjelen
A hős apákhoz költözött
Daliák lelke megjelen,
Alánéz bús felhők között
És int feléd: „Jer Ossián,
A holtakat miért vered fel?
Nincs többé Caledonián
Nép, kit te fölgyujts énekeddel!”

Forrás: Magyar költők könyve. Második kiadás. Geibel Armin Pest,  1857.

Petőfi Sándor (1823-1849): Tedd le bojtár a subádat

 

Tedd le, bojtár, a subádat,
Menykő szántsa meg ah átad,
Látod, már a patak is letette,
Vele a langy tavasz letétette.

Falu végén foly a patak,
Fejér keble csak úgy dagad.
Dagad, dagad széles jó kedvében,
Hogy az ég lenéz megint rá kéken.

Hova szállott a czinege?
Honnan jöttél, fülemile?
Akárhonnan, semmi gondom rája,
Csak te dalolj, bokrok furulyája.

Kizöldült a kis kert fája,
Mintha toll nőtt volna rája;
El ne röpülj, megtollasodott fa,
Hadd üljek rózsámmal árnyékodba.

Minek mégy a boltba, kis lyány,
Pántlikát akarsz venni tán?
Nézd, a mező szebb pántlikát árul,
Szebbet, ingyen, sok ezer virágbul.

Forrás: Magyar költők könyve. Második kiadás. Geibel Armin Pest,  1857.

Tompa Mihály (1817-1868): Fecskéhez

El-kiszálltak a kicsinyek,
Hűlt a fészek és üres;
A vándor-madár magának
Úti társakat keres.

Búcsut mond a távozóknak
Fenkeringő tábora,
Jó útat, te légi pálya
Két honu kis vándora!

Egy fedél adá lakunkat,
Mint te vendég, én is az;
Tán te megtérsz, engem itten
Nem talál az új tavasz.

Nem tudod: hogy ajkaidnak
Fel-felcsattanó dala
Sokszor áthatá magányom,
s felderültem általa.

Most csengő pelyhesiddel
Nyájasan beszélgetél;
Majd a kémény szűk nyilásán
Kisuhantál, mint a szél.

Kurta volt az ösmeretség…
Isten áldjon, kis madár!
Elkisér szemem, ködével
Mig behúz a láthatár.

Szállj, te boldog, szárnyaidnál
Magzatiddal; én helyet
Isten tudja hol találok,
Hol lerakjam fészkemet!

Ah, pedig, ki lenne párom,
Holtaiglan tiszta, hív,
S magzatimnak édes anyja:
Megtalálta már e szív:

És azért, bár volna szárnyam,
Nem repülnék én veled!
Ád az isten egy helyecskét,
Hol lerakjam fészkemet.

Forrás: Magyar költők könyve. Második kiadás. Geibel Armin Pest,  1857.

Vörösmarty Mihály (1800-1855): Virág és pillangó

Szállj le, szállj le, szép arany pillangó,
Kebelemre szállj le, kis csapongó!
A mezőnek én vagyok virága,
Kikeletnek zsenge ifju ága.
S égek érted első fájdalommal,
Mely szivemből könnyet és fohászt csal.
És fohászom illat a szelekben,
Gyenge harmat a könyü szememben.
Szállj le, szállj le, szép arany pillangó,
Kebelemre szállj le, kis csapongó!
Egy kis ég van a könyű cseppjében,
Lelkem száll az illat özönében.
Jer, fürödjél e köny-ég árjában,
Vagy szunyadj el illat mámorában.
Szállj le, szállj le, szép arany pillangó,
Kebelemre szállj le, kis csapongó!
Egy rövid nap tüneménye létünk,
Elmulik, míg örömet cseréltünk.
Éljük át e kort egy pillanatban.
Mely gyönyörtől s üdvtől halhatatlan.
Jer, borits el fényes szárnyaiddal,
Szídd ki lelkem mézes ajkaiddal;
És ha édes életed kifárad,
Szemfedőd lesz hervadó virágod.

Forrás: Magyar költők könyve. Második kiadás. Geibel Armin Pest,  1857.

Petőfi Sándor (1823-1849): A csárda romjai

 

Te vagy, oh szép alföld végtelen rónája,
Lelkem legkedvesebb mulatótanyája.
Az a görbe felföld hegy- és völgyeivel
Könyv, melynek számtalan lapját forgatni kell;
De te, alföldem, hol hegy után hegy nem kél,
Olyan vagy, mint a nyílt, a fölbontott levél,
A melyet egyszerre általolvashatok,
S vannak beléd irva szép, nagy gondolatok.
Mint sajnálom én, hogy egész életemet
Itt kinn a pusztákon töltenem nem lehet!
Itt szeretnék élni a puszták közepin,
Mint Arábiában a szabad beduin.
Puszta, puszta, te vagy a szabadság képe,
És szabadság, te vagy lelkem istensége!
Szabadság, istenem, még csak azért élek,
Csak azért, hogy egykor érted haljak én meg.
S siromnál, ha érted onthatom véremet,
Meg fogom áldani átkos életemet.
De mi ez?… sír… halál… hova nem vetődtem!
Nem csoda különben, mert rom van előttem.
Nem váromladék ez. Csárdának romjai,
Hanem hiszen azt az idő nem keresi:
Mely’k milyen épület? Vár-e avvagy csárda?
Ennek is, annak is reá lép falára;
S hová az idő lép, omlik, ha kő, ha van,
És neki semmi nem alacsony, nem magas. -
Hogy van, hogy e csárda kövekből épüle?
Holott kőtermésnek nyoma sincs körüle.
Itt régente falu, avagy város állott,
Mig nem  nyögte hazánk a török rabságot;
(Szegény Magyarország, szegény édes honom,
Be sokféle bilincs volt már lábaidon!)
E hajdani várost földulta az ozmán,
Kő kövön nem maradt, csak az isten házán.
A templom megmaradt – de ez is betegen -
Hogy a pusztulásnak gyászolója legyen,.
És gyászolt a templom több hosszu századot,
Mig végre bújában össze nem roskadott.
Hogy haszna ne vesszen széthullott kövének,
Belőle e helyen csárdát épitének.
Az isten házából csárda!… és miért ne?
Ott léleknek: testnek szolgált itt enyhére.
És nem úgy részünk-e a test, mint a lélek?
Egyenlőn kedveznünk kell mind a kettőnek.
Az isten házából csárda!… és miért ne?
Itt és ott élhetünk az isten kedvére;
S láttam én csárdákban tisztább sziveket már,
Mint kit naponként lát térdelni az oltár. -
Csárda, eldölt csárda, még mikor tebenned
Utasok vigadtak, utasok pihentek!
Fölépit tégedet, ujra képzeletem
S vendégidet szinről szinre szemlélhetem:
Itt görcsös botjával egy vándorló legény,
Ott zsiros subában egy pár szegény  legény,
Itt hosszu szakállal egy üveges zsidó,
Amott egy drótos-tót, s több ilyen borozó.
Hát a szép csaplárné fiatalságával?
Mostan ölelkezik egy hamis deákkal,
Kinek a bor kissé megzavarta fejét,
De a szép menyecske még jobban a szivét.
S hol a vén csaplár, hogy ezért föl nem pattan?
Kinn a kazal végén álmodik nyugodtan…
Kazal végén akkor, most már lenn a sirban,
És a szép fiatal menyecske is ott van,
És a hamis deák, s mind kik itt boroztak.
Ők valamennyien már rég porladoznak,
A csárda is vénült, vénült és roskadott,
Leüté fejéről a szél a kalapot,
A födelet… ekkép áll hajadon fővel,
Mintha urával beszélne, az idővel,
S kérné alázattal, hogy kissé kimélje;
Hanem sikeretlen esdeklő beszédje.
Düledez, düledez; félig ismerni csak:
Melyik volt az ajtó, melyik volt az ablak.
Még áll, s emelkedik az éghez kéménye,
Mint a haldoklónak utolsó reménye;
Pincéje beomlott, a kut is mellette,
Honnan az ostorfát valaki elvitte;
Csak az ágas és a gém van még épségben,
Egy mogorva sas ül a gém tetejében.
Legmagasabb hely a pusztán a gém vége,
Azért ült föl a sas ennek tetejébe.
Fönn ül, és merően maga elé bámul,
Mintha gondolkodnék a mulandóságrul.
Fölötte lángol a nap, az égnek ifja,
Lángol, mert kebelét a szerelem vívja;
Szeretője, a ki epedve néz rája,
Délibáb, a puszták szép tündérleánya.

Forrás: Magyar költők könyve. Második kiadás. Geibel Armin Pest,  1857.

Bajza József (1804-1858): Őszi dal

 

Köd borong; száll a daru
Zúgva fenn az égen;
Száll s meleg hazát keres
Déli messzeségen;
Néki ott virít a hon,
Hol nincs tél az ormokon.

Sárga a virágbokor,
A lomb hervadandó;
a mit látsz, oh föld fia,
Hamvatag, mulandó.
Gyarló létbül a kebel
Jobb hazába esdekel.

Szív, beteg szív, itt az ősz;
Lombjaid lehulltak,
S többé földileg neked
Ők ki nem virulnak:
De ne szálljon bú reád,
Lelsz te is majd más hazát.

Forrás: Magyar költők könyve. Második kiadás. Geibel Armin Pest,  1857.

Erdélyi János (1814-1868): Tavaszdal

 

Mezőben állok én,
Szivemben égi bék,
És mintha messziről
Beszédet hallanék.

Vagy mint midőn a nép
Templomban énekel,
Engem nagy ünnepek
Érzelme foglal el.

Állok tavaszmezőn,
Melyet virány fedez;
Úgy érzem, gondolom:
A istenháza ez.

Forrás: Magyar költők könyve. Második kiadás. Geibel Armin Pest,  1857.

Garay János (1812-1853): Tavaszi dalok

 

I. A tavasz előérzete

Pusztaságok pusztasága!
Nincs a földnek még virága,
Lombtalan még a berek,
Víg madárka nem cseveg;
S mégis, ah mi érzet ez,
A mi bennem ébredez,
S mint egy édes sejtelem
Végig rezgi kebelem?
Szellemcsókod az,
 Ébredő tavasz,
Oh e bimbóezredek
Nem soká kifejlenek!
Ebből illatár fakad,
Abból csörge ér szakad,
Ez füszál lesz, az virág,
Ez növény, az zöld faág,
S ez, mely itt van keblemen,
Érezem,
Ez – szerelmi dal leszen.

II. A sajkás

Tükrén a nagy Dunának
Habok ringásiban,
Tündér gyönyörvarázsban
Egy zöld szigetke van.

Hivólag ingnak fái,
Mint annyi hölgykezek,
Melyek vidám örömre
Magokhoz intenek.

S kormányt veszek kezembe,
Sajkám egy gyors evet,
Könnyen, vigan szökellve
Felé, felé siet!

Fölöttem és alattam
Mosolygó ég vagyon,
Két ég közül – ki hinné? -
Kivágyik csolnakom.

A zöld sziget hüsében
Virúl az én egem,
A föld legszebb leánya
Ott köt füzért nekem.

III. Szabadban

A tavaszkor fübe fekszem,
Szívem nyitva áll;
Szembe, szivbe kéjgyönyörnek
Illatárja száll.

Ah ki írja meg, mit érzek
Édességinél?
Szívem, mint a megtelt bimbó,
Meghasadni föl.

Kéjvilág örömvilága,
Bájoló tavasz!
Egy öröm van a világon - 
Élvezésed az!

IV. Egy szép álom

Lágy déli szellő volt ringatóm,
Méhdöngicsélés elaltatóm:
Elhunytam a kéj érzelmiben,
Temetve fekvén a zöld füben.
Tündéri álom kecsegtetett;
Egy szebb jövendő hazán felett.
Ajkamra csók szállt – fölérezék:
S szerelmes hölgyem karán valék.

Forrás: Magyar költők könyve. Második kiadás. Geibel Armin Pest,  1857.

Vörösmarty Mihály (1800-1855): Madárhangok

Szól a pacsirta fönn lebegvén
S az égiekhez közeledvén:
Érzem szelíd leheleted,
Üdvözlek, oh szép kikelet!
A tél- s nyomornak vége már,
Derült az ég, nyílt a határ.
Már búvik a fű, mely felett
Rakandom kisded fészkemet.
S mely ifjan oly szép, enyhe, zöld,
Terített asztal lesz a föld.
Oh kéj, öröm!
Oh kéj, öröm!
Gyönyörtanyánk leend a föld.
*
Jön a veréb, a nagy faló,
Röptében ígyen szólaló:
Csip, csep!
Csip, csep!
Nem kell egyéb, mint hulladék,
Csak sok legyen, tüstént elég.
Paraszt betyár vagyok,
Éhségim oly nagyok,
Mint senkié.
Sem szántok, sem vetek,
Mégis kitelelek,
Mint bármi méh.
Fáradjon más, én majd eszem,
Mit lophatok, meg nem veszem,
Csip, csep!
Csip, csep!
Nekem nem kell nagy élelem,
Csak egy kis elhullt búzaszem.
*
És jőnek a zenészek:
Pintyőke és a csíz,
A cinke és rigófaj,
S a cifra tengelic;
S a merre csak tavasz van,
Erdő, mező, berek,
Víg énekök zajától
Harsogva fölzeneg.
Mind boldogok, s vigadnak
A nyár utójaig,
S öröm s a dal hevétől
Reszketnek tollaik.
Csak egy, a fő müvésznő,
Egy gyönge csalogány
Csattogja gyász zenéjét
A cserje vad bogán.
És annyi fájdalom van
És annyi kín szivén:
Embert megölne százszor
Ily gyilkos érzemény:
Hol éjeim?
Hol napjaim?
Szerelmeim?
Vigalmaim?
Ah messze más vidék határain
Lekötve vannak
Mély bánatomnak
A hitszegő társ könnyü szárnyain.
Ki hallja meg,
Hogy szenvedek,
Hogy szüm beteg?
A rengeteg!
A rengetegben hang viszhangra lel,
Nekem magamnak egy hang sem felel.
Ha sas vagyok
S vad keblem ég,
Fenn szárnyalok,
Fenn mint az ég,
S a nap tüzéhez adva lángomat,
Felgyujtom e hitetlen lombokat.
De én, de én
Csak sírhatok,
Oh én szegény!
S meghalhatok.
Szakadj ki lelkem, s zengj el mind dalom:
Mi vagy te más, mint hangzó fájdalom!
Igy énekelt a cserje vad bogán
az erdő szíve, a kis csalogány,
S ki szólna, míg az erdő szíve fáj?
Búsan merengve hallgatott a táj.

Forrás: Magyar költők könyve. Második kiadás. Geibel Armin Pest,  1857.