’Szegény árva vagyok, az Isten is látja.
Bús özvegységemnek egyetlen istápja
Szerelmes gyermekem!
A mikor látom, hogy katonának készülsz:
Majd kétségbe esem.’
„Isten, az özvegyek és az árvák atyja,
Kegyelmedet édes szülém el nem hagyja.
De nekem menni kell…!”
S könyhullatás között nyakába borulván
Az özvegy így felel:
’Tiz esztendeje mult, hogy szegény bátyádat
Olaszország felé vitték katonának,
Azóta oda van…
Most meg te is elmégy, te is oda maradsz…
S nem lesz nekem fiam!’
„Ne féljen! még meg sem álmodja azt kelmed:
Hófehér paripán mikor itthon termek
Bátyámmal mint a szél…
Aztán megbecsüljük… szárazzal, meleggel
Eltartjuk míg csak él!”
Könybe s imádságba merül a jó özvegy;
Míg éjjel a fiú egy tábortűzhöz megy, -
„Jó estét vitézek!”
Jól megtermett legény…! az öreg katonák
Mind szemébe néznek.
Adjon Isten! mondák, - egy pedig rá kiált:
Mit keresel öcsém? „Kardot meg paripát!”
Katonás a válasz…!
Ember vagy atyafi, akárhol termettél!
Lesz minden, csak válassz!
Másnap, midőn szépen meghasadt a hajnal:
Bátor legényünk a huszárok közt nyargal,
S felette lobogván
A szélben a zászló: szeme lángol, - mellén
Megszükűl a dolmány.
Ért azután harczot és viszontagságot,
Soha meg nem szaladt, sok embert levágott.
S mihelyt kardot ránta:
Olyan lett kezében mindjárt mint a fűrész, -
Már a kard nem állta!
Mikor zászlót látott város, falu tornyán:
Mely neki nem tetszett, - kiáltott mogorván
A harangzónak:
Bevedd azt a ponyvát! mert mindjárt kirántom
A tornyot alólad!
Szerették pajtási, ha bús volt is néha,
Mert máskép mindig kész volt nála a tréfa ;
S hol kvártélyba szállott:
Három-négy nap mulva, midőn elbucsuzott,
Már megsiratták ott!
De im a Dunánál nagy ütközet készül.
Hatalmas erő áll szemközt mindkét részrül;
Mind a két csapatban:
A kemény csatákban megedzett vitézek
Lelke, java ott van.
Áll a bátor lovas kardjával kezében,
A szuronyos gyalog rohamra van készen:
Még csendesen állnak…
De látszik szemökből, hogy dús aratása
Lesz ma a halálnak.
Azonban az ágyu egy részről megszólal,
S mennydörögve felel rá a másik oldal;
Közelébb, közelébb…!
Melegszik a csata, szurja vágja egymást
A harczedzette nép.
Most lelke meg a mi legényünk is párját…
Ő is lovas, az is… egymást jól bevárják,
Akkor összevágnak;
Már mindkettő lankad, de még egy sebbel sem
Árthatott egymásnak.
Eddig a kar vívott, most már kezd a harag,
Egymásra szikrázó szemmel pillantanak. –
Egy perczig szótlanul
Küzdenek, - és akkor mindkettő lováról
Halálsebben lehull…
És most egymásfelé nyulnak ki kezeik…
A halálnak révén egymást megismerik
Az édes testvérek…
Óh sors! lábad alatt a szegény halandó
Olyan mint egy féreg!
Hát a szegény özvegy! a mikor csak ráért
Buzgón imádkozik két kedves fiáért…
Várja őket – s boldog!
Azonközben egy nap roszúl lesz hirtelen
S félrebeszél rólok.
Éjfélkor felkiált: ah, fiaim jönnek…
Fehér paripája van mindakettőnek,
Nézzétek csak… amott!
Azzal lehanyatlik kiterjesztett karja,
Megnémul és – halott!
Ne félj szegény asszony! két kedves gyermeked,
Kikért ugy fájt szived, kiket ugy szeretett:
Most már feltalálja…
Hozzád sietnek ők… viszi a halálnak
Fehér paripája!
Forrás: Balladák könyve. Válogatott gyüjtemény két kötetben.
2 kötet. Második kiadás. Budapest, 1880. Franklin-Társulat nyomdája
