I.
Hamar egy paripát, gyorsabbat a szélnél,
Mely messze röpítsen, mint könnyü madár,
Föl Béla király! Ülj lóra, ne késsél!
Előtted, utánad, a szörnyű tatár.
Körül a tatárság, mint iszonyú tenger,
Benyelni akarva a kis szigetet.
Maroknyi magyar, - s ötszázezer ember…
Győzelmi remény még kit hiteget?
És mind közelebb, és mind közelebb jő,
Szűkebbre a tér, szűkebbre szorúl.
Mindjárt kitör a vész, lezúdul a felhő,
Sötétül az ég, a nap arcza borul.
Nincs veszteg idő, nincs veszteni egy percz;
S ha még nyomon érnek, nincs kegyelem.
Szakadj meg erős szív! remélni te sem mersz;
Meghalni lehet, - de küzdeni nem!
II.
Ott ví még a királynak öccse,
Mint tengerrel a kis ladik:
Mely vad habokkal tűzött össze,
És ide s tova hányatik.
Majd elboritja azt a hullám,
Majd fölemeli ujra vállán…
Fölvillámlik nehéz kardja,
S sujt gyilkosan maga körűl.
Baljába még a zászlót tartja,
Mely rongyban is büszkén röpül.
Vad ellenségtől összetépve
Az istenanya drága képe.
Összébb szorulni látja a kört,
Mit kardjával körűl vona.
És már a zászló nyele eltört,
És lankad rajt védasszonya.
Tíz sebből foly az ifju vére
A mohi rét kövér füvére.
S még egyre küzd a király öccse.
És mint a fű, hull a tatár.
Széttépve herczegi köntöse,
Lefordúl a sisakja már.
Térdére hull s még egyre vív…
Oh gyönge kéz! Oh hősi szív!
Homlokán a vér forr habja,
És lélekzete nehezűl.
Kezéből kiesik a szablya,
Kék ajkán mégis mosoly ül:
„Veszitsük el az
életet,
S mentsük meg a
becsületet!”
III.
Fut a király sebes lován;
De amint visszanéz:
Tatárcsapat száguld nyomán;
Vele két híve van csupán,
Érette halni kész.
S a hosszú völgy s a kisded ér
Mind csak velök szalad.
Mögöttük mind kisebb a tér,
És már-már a nyomukba ér
Az üldöző csapat.
Előre csak! Tova tova!
Megűzi gyors lovát.
S midőn már szélbe vész nyoma:
Megbotlik a király lova,
S nem bírja már tovább.
„Uram király! Lovamra ülj.
Isten legyen veled!
Ez még mint szellő ugy repűl.
Ez jó uram! Fuss, menekülj,
Mentsd drága éltedet.”
„Nem éltemet, csak a hazát!
Hazámért futok én,
Isten veled nemes barát!”
Szól a király s sarkantyut ád,
Száguld, röpül a mén.
De újra szűk, megint szorúl
Mögöttük a mező.
Ordítoz a tatár vadúl,
És mind közelb, közelb nyomúl
A szörnyű üldöző.
A paripa lankad megint
És ez sem bírja már.
És vissza a király
tekint,
És prédaszomjas vércsekint
Nyomában a tatár.
„Uram király! Cseréljük el
Lovunkat, jobb-e más.
Helyetted én hadd vesszek el,
De neked menekülni kell.”
- Szól most a hű Rugács.
S megint új ménen a király
Mint fergeteg halad,
Gyorsabban mint sebes madár –
Hogy mögötte a vad tatár
Nagy messze elmarad.
S uj völgy nyílik és új hegyek
Zárják a láthatárt.
És messze a király mögött
A lassú röptű fellegek
Rejtik már a tatárt.
Elnémul a zaj és leszáll
A fölvert por megint.
Lélekzetet vesz a király,
S a sík mezőn, a hol megáll,
Könyezve széttekint.
És a végetlen tér fölött
Mindent pusztulva lát.
De letörli a könyeket:
„Ha elveszett a
becsület
Mentsük meg a hazát!”
Forrás: Balladák könyve. Válogatott gyüjtemény két kötetben.
2 kötet. Második kiadás. Budapest, 1880. Franklin-Társulat nyomdája
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése