Halkan mozdul a levegő,
Vitézekre mély álom jő:
Hollósereg holt testekig
Mint a felhő ereszkedik.
Hajh! irtó volt itt a tusa,
A vér egész folyót mossa.
Köny, mely ezen fog ömleni
Tengerré majd megnöveli.
Árpád fiága itt kihalt,
Idegen túrta a magyart.
A cserfa dúl a töviből:
Rózsabokor de árva lől!
Királyi szűz! rózsabokor!
Befogad a szent kolostor.
hervadozzál meg se látva
Szerelemnek fris virágja!
Kelet felé sok csillag hull,
Egész Erdély lángba borúl.
Kelet felől nyomul elő
Székely, oláh nagy haderő.
Háromszor győz velök Apor
De negyedszer meg is hajol:
„Add ki vajda a koronát!”
- Keressétek – ki merre lát!...
Harczolna még sok, de halott
Ki meg szólna: az elfutott,
Hazát keres, odakün jár,
Kitthon cseng a béke-pohár.
Magyar asszonyt olasz csókol,
Magyar iszik pápa-zsoldból,
Csak egy van a ki nem akar
S az Csák az
utolsó magyar.
„Tedd le Róbert a koronát
Ki viselje: van még Árpád!”
- Nem teszem le csak azért se.
„Nosza kardom menj te értte!”
Kard megvillan besugárzik,
A kolostor ablakáig.
Szűz hajadon az ablakban
Hogy meglátja lóra pattan.
Fehér fátyol a fejéről
Libeg-lobog gyenge széltől,
A négy sarka gyönggyel varrva,
Erzsébet áll irva rajta.
Gyors paripa csak iramlik,
Tüzet fú, de nem tajtékzik.
Aczél patkó fris nyomot vág
Nyomon kelnek a daliák.
„Jó bajnokom, jó csillagom!”
- Hozott isten szép hajadon
Övezd magad, ki a
zászlót!
Hallani már a riadót:
Dob megperdül, kürt megzendül,
Hangos a lég kard-zörejtül;
A szem lobog, a szív dobog:
Felállnak a hadoszlopok.
Mátyusfölde köröskörül
Vitézektől benépesül;
Fénylik a Vág, hajlik a hab,
Fris lovasok rajta vannak.
Erős szikla, most egy-egy nád
Hogy a fodros vizet usszák
Sok pánczélos szép dalia,
Hol ők vannak: ott a haza.
Kassa mellett meg ezalatt,
Gyülekezik az ellenhad,
Falu, város kirabolva;
Pincze törve, hordó folyva.
És sok széna-szalma kazal,
Tél sincs még is fűtnek azzal.
„Tölts! mézes a Csák ó bora,
Ki gondol a holnapra ma?!”
A szász nőket ölelgetik.
A száz komák zokon veszik:
„Nem a csáki szalmája
hé!
Üss a füle töve közzé.”
Félre verik a harangot
Zuhog a kő, fa-dorongok
Röpülnek az utcza-széle,
Idegenek nagy vesztére!
Halva marad ott a nádor,
Jó Omode, vitéz jámbor,
Hejh! ha lenne oldalánál
Hat szép fia mily boszut áll!
De Csákkal tart a hat fia,
Megtorlatlan igy halnia
Az apának: nehéz seb ez!
Hova nem ér ott is sebez.
Torna felől két előhalad:
Gyalog vadász, vértes lovag.
Csörtet-törtet nagy Dömötör
Kardja vagy a jég csörömpöl:
„Kompolti Jób! ma itt marad,
Fogadok rá: négy záp fogad.”
- Adsz te értte patkó szeget
Ha kiütöm szürke szemed.
A hegyről köd ereszkedik
Fris dandárral most érkezik,
Görgei, de Jób halva már
Lelke az a szálló madár!
Drugeth, Torda nyomon jönnek,
De Dömötör se pihen meg;
Jó tova van Sáros vára
Oda vonul. Ők utána.
Vén medve a várban reked,
Szedi rendbe a sereget,
Ki-kiront, de egyre tíz jut:
2Ugy se sok az élet fiuk!
Még ma estig majd elválik
Meghalunk-e mind egy szálig!”
Viszhang szólal vad robajjal:
- Robert jő a zöme haddal!
„Meleged lesz ma Dömötör
Még a nyavalya is kitör!”
- Ki biz’ az öreg apádat,
Mutatod még ma a hátad!
És felvillan harczi bárdja
Sivit a nyíl, reng a dárda
Kőgalacsin parittyábul
Nagy szemeső módjára hull.
A falakat már megmásszák,
Omlanak a reves bástyák;
Nagy forgószél kerekedik
Portól nem látni a többit…
Fényes pánczél tizenhét-száz
Csillan elő mint egy érczház
Kemény Aba vezéreli:
Kibomlanak hadszárnyai.
A délczeg Csák maga elől,
Deli szűz a kengyel felől,
Hófehér a paripája,
Két rózsa a két orczája.
Aztán jönnek az Omodék.
Drugeth öcsém! nagyot nőjj még
Míg ezt a szép hat gyereket
Leveri átkozott kezed.
Az első nyíl olyan sebes,
A másik kard olyan éles,
A harmadik, a negyedik
Ikrek. Egyik szebb mint másik.
Két utolsó: zárt koporsó
Szivökről halk’ szakad a szó,
Mint a napról barna felleg,
Melyben villámok teremnek.
Láttán vonul az ostrom-had
Tarca mellé. Itt sem marad.
Sebbel lobbal kerekedik
Meg sem igen áll Rozgonyig.
Égen tejut, földön vérut
A merre Robert had fut.
Fenn a csillag, lenn a fáklya
Sok kialszik. Ma is fáj a.
Boldog a ki halva marad,
Nem virrad rá az a gyász nap
Az a másnap, az a sötét,
Mely zár egy kor
történetét.
De ki busul élők felett?
A holtakon jobban lehet –
Jó Dömötör, kemény Aba
Nektek se kell ásó, kapa!
Mint a megsebzett oroszlán
Elhuzódik sebét nyalván:
Győző, győzött megpihennek
Toroznak és temetkeznek –
Az éjen át mintha volna,
Fekete posztóba vonva,
Kiterül a rozgonyi sik.
Csend van. Olykor hallszik egy síp.
De hasad a piros hajnal
A lassu nesz: tenger moraj.
Biborban a halmok hegyek,
A paripák nyerítenek.
Van a két had csatakészen
A sikra nyiló völgy-résen,
Drugeth, Torda ezt elállja,
Velök szemközt Csák balszárnya.
Jobb szárny esik Robert felől,
Derékkal a halmokra dől.
Itt kezdi Csák a nagy csatát,
Megosztja a Robert hadát.
Legelöl éri Görgeit,
Merész mellén nagyot hasít
Ez meginog. Az éles kard
Most a Robert fejének tart.
Erzsébet, szép királyi szűz!
Téged is elragad a tűz,
- Kopját hajit gyönge kezed
Hattyu vállad bevérezed! –
Szerencse fel, szerencse le!
Balszárnyon a halál szele
Fú. Bomlanak a hadsorok
Döng a paizs, a nyíl zuhog.
Pusztit a Drugeth fegyvere,
Halálban már két Omode,
Hat águ korona csorba
Arany ága törik sorba! –
Megint itt vagy, nyalka Jordán?
Mind hasztalan! mert a Jordán
Keresztvize sem menti meg
Robert! bitor életedet
Riad Csák, és balra fordul,
De oldalt már Drugeth zúdul.
- Mentsd meg magad jó Csák vitéz
Körülfogott fegyveres kéz!
„Légy te szabad, én rab vagyok,
Légy te boldog, én meghalok.
Isten veled jó csillagom!”
Isten veled hű lovagom!
Királyi szűz könybe lábbad.
Fehér galamb vált sasszárnyat
És ugy röpül.Összeroppan
Jordánnak Csák: két holt mostan.
De mind hiába mondani:
Csák meghalt, a nép nem hiszi.
És gyakran látja éjfelen
Hogy szelleme küzd s nem pihen.
Forrás: Balladák könyve. Válogatott gyüjtemény két kötetben.
2 kötet. Második kiadás. Budapest, 1880. Franklin-Társulat nyomdája
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése