2022. jan. 21.

Pap Endre (1817-1851): Béla

 


Leng a serény, a mén rohan,

És rajta Béla ül;

Lovagkalandot szomjaz ő,

S királyhölgyért hevül.

Csatára hoz villámvasat,

A hölgyhez lángszivet,

Csatázva két sas röppen el

A gyors lovag felett.

 

A fegyverért, mit oldalán

S kezében hordozott,

Bátyjának egy szép koronát

És országot hagyott.

De a szivért, melyet viszen

Egy másikat remél.

S Lengyelhonnak határira

Bevágtat, mint a szél.

 

És várat ér ott a tetőn,

Sötétet, gyászolót,

Előtte népcsoportokat,

És véres lobogót.

Kard nem ragyog, kürt nem riad,

Nincs semmi háboru,

És mégis minden arczokon

Sötétlik a ború.

 

„E nép talán megunta már

A tartós békidőt?

Hadisten, áldomásoddal

Deritsd örömre őt?”

’Bajnok, gunyra miért fakadsz

A nép fájdalminál:

A végveszély órája üt,

S e hon gyalázva áll!’

 

A hirnök szól; s tovább fakad

Az átok ajkain,

S leir egy óriás vitézt

Irtózat hangjain,

A pomeránok herczegét,

Ki ellenök kiszállt,

És ennyi milliók között

Emberre nem talált.

 

Elmondja, hogy ügyök felett

Párbaj fog dönteni;

vén a király, félénk a had,

Nem mernek küzdeni,

Mert mind kik eddig ellene

A sikra szálltanak,

A nemzet legjobb hősei

Kudarczot valltanak.

 

Lefesti a királyleányt

Atyjának karjain,

Ki a győző jutalma lesz,

Egy ország halmain,

Melyekről a népáldomás

Magas felhőkig ér.

Dijul már a pogánynak jut

Ily drága pályabér!

 

Hall Béla; s hősi, nagy szíve

Harczos haragra gyúl.

„Vetkezd le gyászod, ó király,

Ne fájjon ott balul!”

Biztatván igy zeng szózata

Székének zsámolyán;

S fölvillan ádáz fegyvere

Egy nemzet alkonyán.

 

S miként a fegyvervillanás,

Ragyog a hős maga;

Fölötte ifju-bájban ég

Az ország csillaga.

Nagy hire a tiport hazán,

Mint a szél, átfuvall;

És minden bánat fölszakad

A véres alkuval. 

**

Hüs Bog hulláminál,

A véres part fölött

Pomerán herczeg áll

Szilaj fiak között.

S csapongó kedvben ő,

S pogány népe körűl,

Győzelemnek, násznak

Előre már örűl.

 

Lassan, lassan, vitéz!

Várd el hős párodat.

Ne ünnepeld korán

Győzelmi nászodat.

Magasztal és aláz

A harcznak istene,

Az ünnep tor lehet,

Haláldal a zene.

**

S im a jelölt idő int véres reggelen;

Bajvivó társakkal hős Béla megjelen.

„Csatára föl, pogány!” igy harsog szózata;

S jó és bal sors felett megvillan a csata.

 

A tompa harczi kürt vad hangon felrivall,

És a pogány köszön kardnak csapásival.

De sujt a más fegyver, minőt gazdája bir,

S nyomán nyilnak sebek, mélyen, mikint a sir.

 

Az aggó nép körül képez csoportokat,

Jósolva végező, s jövendő dolgokat.

Szájról szájra mondják: ki oszta sok halált,

Az óriás herczeg, párjára most talált.

S míg a baj környékén kétségben állanak,

A nemzetnek sorsát eldöntik a vasak.

 

Ott fekszik a pogány herczeg, sebek között,

Kihörgve életét a véres part föltöt.

De Béla fegyvere villogva fenmarad;

S áll a királyi szék; és Lengyelhon szabad.


**

A nép örömre kel,

Nagy földet elborit,

Virággal önti el

A győző utait;

És hozának kincset

A király s leánya,

Rakták a hős elé,

Mit nem is kivána.

 

„Bérencznek zsold, nekem

Magad vagy pályabér,

Kivel király apád

Kincstára föl nem ér!”

Szólt Béla; s összeforrt

A lány s lovagkebel.

Egész Lengyelország

E nászon ünnepel.

 

Forrás: Balladák könyve. Válogatott gyüjtemény két kötetben. 2 kötet. Második kiadás. Budapest, 1880. Franklin-Társulat nyomdája

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése