Leng a serény, a mén rohan,
És rajta Béla ül;
Lovagkalandot szomjaz ő,
S királyhölgyért hevül.
Csatára hoz villámvasat,
A hölgyhez lángszivet,
Csatázva két sas röppen el
A gyors lovag felett.
A fegyverért, mit oldalán
S kezében hordozott,
Bátyjának egy szép koronát
És országot hagyott.
De a szivért, melyet viszen
Egy másikat remél.
S Lengyelhonnak határira
Bevágtat, mint a szél.
És várat ér ott a tetőn,
Sötétet, gyászolót,
Előtte népcsoportokat,
És véres lobogót.
Kard nem ragyog, kürt nem riad,
Nincs semmi háboru,
És mégis minden arczokon
Sötétlik a ború.
„E nép talán megunta már
A tartós békidőt?
Hadisten, áldomásoddal
Deritsd örömre őt?”
’Bajnok, gunyra miért fakadsz
A nép fájdalminál:
A végveszély órája üt,
S e hon gyalázva áll!’
A hirnök szól; s tovább fakad
Az átok ajkain,
S leir egy óriás vitézt
Irtózat hangjain,
A pomeránok herczegét,
Ki ellenök kiszállt,
És ennyi milliók között
Emberre nem talált.
Elmondja, hogy ügyök felett
Párbaj fog dönteni;
vén a király, félénk a had,
Nem mernek küzdeni,
Mert mind kik eddig ellene
A sikra szálltanak,
A nemzet legjobb hősei
Kudarczot valltanak.
Lefesti a királyleányt
Atyjának karjain,
Ki a győző jutalma lesz,
Egy ország halmain,
Melyekről a népáldomás
Magas felhőkig ér.
Dijul már a pogánynak jut
Ily drága pályabér!
Hall Béla; s hősi, nagy szíve
Harczos haragra gyúl.
„Vetkezd le gyászod, ó király,
Ne fájjon ott balul!”
Biztatván igy zeng szózata
Székének zsámolyán;
S fölvillan ádáz fegyvere
Egy nemzet alkonyán.
S miként a fegyvervillanás,
Ragyog a hős maga;
Fölötte ifju-bájban ég
Az ország csillaga.
Nagy hire a tiport hazán,
Mint a szél, átfuvall;
És minden bánat fölszakad
A véres alkuval.
**
Hüs Bog hulláminál,
A véres part fölött
Pomerán herczeg áll
Szilaj fiak között.
S csapongó kedvben ő,
S pogány népe körűl,
Győzelemnek, násznak
Előre már örűl.
Lassan, lassan, vitéz!
Várd el hős párodat.
Ne ünnepeld korán
Győzelmi nászodat.
Magasztal és aláz
A harcznak istene,
Az ünnep tor lehet,
Haláldal a zene.
**
S im a jelölt idő int véres reggelen;
Bajvivó társakkal hős Béla megjelen.
„Csatára föl, pogány!” igy harsog szózata;
S jó és bal sors felett megvillan a csata.
A tompa harczi kürt vad hangon felrivall,
És a pogány köszön kardnak csapásival.
De sujt a más fegyver, minőt gazdája bir,
S nyomán nyilnak sebek, mélyen, mikint a sir.
Az aggó nép körül képez csoportokat,
Jósolva végező, s jövendő dolgokat.
Szájról szájra mondják: ki oszta sok halált,
Az óriás herczeg, párjára most talált.
S míg a baj környékén kétségben állanak,
A nemzetnek sorsát eldöntik a vasak.
Ott fekszik a pogány herczeg, sebek között,
Kihörgve életét a véres part föltöt.
De Béla fegyvere villogva fenmarad;
S áll a királyi szék; és Lengyelhon szabad.
**
A nép örömre kel,
Nagy földet elborit,
Virággal önti el
A győző utait;
És hozának kincset
A király s leánya,
Rakták a hős elé,
Mit nem is kivána.
„Bérencznek zsold, nekem
Magad vagy pályabér,
Kivel király apád
Kincstára föl nem ér!”
Szólt Béla; s összeforrt
A lány s lovagkebel.
Egész Lengyelország
E nászon ünnepel.
Forrás: Balladák könyve. Válogatott gyüjtemény két kötetben.
2 kötet. Második kiadás. Budapest, 1880. Franklin-Társulat nyomdája
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése