Vezéri karddal Géza jön,
Boszulni sérveit,
Kit honból elvert Salamon,
Hoz hősek ezreit.
S ott, hol fenyő növelkedik,
És bérczi sas tenyész,
Táborba száll a nagy sereg,
Érette halni kész.
Színes zászlóknak szárnyain
Az őszi szél süvölt,
Sátorban a fáradt vezér
Pihenni szirtre dőlt.
És álmodott csatáiról
Esendő dolgokat.
Hazafiaknak vérében
Tört czimert s pajzsokat.
És szenvedett az ősi hon,
Rom ülte tájait,
Elölték a bosszus hadak
Leghűbb magyarjait.
És csonthalmokra helyezék
Királyi zsámolyát,
Az omló vér hullámiból
Halásztak koronát…
És itt a lelke elszorult,
Riadva ébredett,
S az érczmez, melybe öltözött,
Rengő szivet fedett.
**
A bércz alatt völgy terjed el,
Kicsiny had zajlik ott,
Mely a király intésire
Védő fegyvert fogott.
De a csatát nem várja már
A megtört Salamon,
Királyi disz nélkül szalad
Rejtélyes útakon.
Kebelében vádolja őt
A vétkes öntudat,
És e vád olyan égető,
Mikint a kárhozat.
Mert hűvei, bár hiresek,
harczban elhullanak,
Ha a tetői bajnokok
Mind sikra szállanak.
*
Ki tartja fel a bérczfokon
A hősek ezreit?
Ott Géza szól; a völgybe néz,
S gond nyügzi lépteit.
Szivében egyszer megmozdul
Még a vett sérelem;
S az érzet, mellyel küzködik
Égő hon-szerelem…
Majd a belső harcz elszünik
A hű sziv feldobog;
S arczán egy tündöklő sugár
Magas fényben lobog.
„Csatám sorsát kiálmodám,
Kardom nem vérezem:
Király-bátyám bűne miatt
Nem halhat nemzetem;
S midőn oly égőn szeretem
Apáim szent honát,
El nem viselhetné fejem
A véres koronát!”
Szólt… és elszórta fegyverét;
Önkeblét győzte meg;
És ment, mint béke angyala,
Követte a sereg.
Oltár előtt találta fel
Bánkódva Salamont:
„Bird békén – mond – a koronát,
Csak boldogitsd a hont.”
S míg a lovagrend és a nép
Bámulják, tisztelik,
E föld a szép öngyőzelem
Hirével betelik.
Forrás: Balladák könyve. Válogatott gyüjtemény két kötetben.
2 kötet. Második kiadás. Budapest, 1880. Franklin-Társulat nyomdája
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése