Hogy görnyed, mint aki bünt lakol,
Az őszcibálta bős bokor!
Az ágakról levert levelek
A szélben föl- s le-kerengenek.
Haraszt röpül, vén füz nyikorog - -
Minden csupa gyász, por, pernye, romok.
A végét várja minden e zord vidéken –
Csak én nem!
Én, amig minden omlik, összedűl,
Gyökereimmel e kopár fokon
- Bős székely fenyő – megkapaszkodom
S állok, daccal, társ nélkül, egyedül.
S míg havat dob rám, hóköpenyt,
egy szeles nap, vagy egy vad éj.
Igy biztatom magam: ne félj,
te tovább tartasz, mint a tél!
A gúnyos holdnak, mely nekem
halált, s hasonlót emleget,
Igy szólok: „Uram, láttam én
már karón varjat eleget!
Görnyedtem én még máskor is,
némultan, hó és jég alatt - -
De törzsem, ágam akkor is,
a hó alatt is zöld maradt.
Kibirtam én már sok telet,
Míg jöttek a jégtörő szelek,
S galyaimon, mint húrokon,
Uj fuvalmak zenéltek!
Igy múlnak, újulnak évek…
Én az időkkel bátran szembenézek!
A fenti költemény megjelenése után hamar az érdeklődés körébe került. Nyilvánvaló volt, hogy eddig a székely sors ábrázolása ilyen tökéletes módon senkinek nem sikerült. A gondolat a zenészben is megértésre talált. Sz. Horváth Lajos adta meg a zenei aláfestést! Sajnos a zenemű többszöri sikeres előadása után is csak kéziratban maradt! A Tompa gondolatának festői ábrázolását meg Daday Gerőnek köszönhetjük, aki igazán művészi elképzelésének teljességével tudta a vihar által tépett, a sziklába görcsösen kapaszkodó székely fenyő sorsát megeleveníteni.
Forrás: Székelység III. (13.) évf. 7-12. sz. 1943.