2022. jún. 7.

Tompa László (1883-1964): Magányos fenyő

Hogy görnyed, mint aki bünt lakol,

Az őszcibálta bős bokor!

Az ágakról levert levelek

A szélben föl- s le-kerengenek.

Haraszt röpül, vén füz nyikorog - -

Minden csupa gyász, por, pernye, romok.

A végét várja minden e zord vidéken –

Csak én nem!

 

Én, amig minden omlik, összedűl,

Gyökereimmel e kopár fokon

- Bős székely fenyő – megkapaszkodom

S állok, daccal, társ nélkül, egyedül.

 

S míg havat dob rám, hóköpenyt,

egy szeles nap, vagy egy vad éj.

Igy biztatom magam: ne félj,

te tovább tartasz, mint a tél!

A gúnyos holdnak, mely nekem

halált, s hasonlót emleget,

Igy szólok: „Uram, láttam én

már karón varjat eleget!

Görnyedtem én még máskor is,

némultan, hó és jég alatt - -

De törzsem, ágam akkor is,

a hó alatt is zöld maradt.

Kibirtam én már sok telet,

Míg jöttek a jégtörő szelek,

S galyaimon, mint húrokon,

Uj fuvalmak zenéltek!

Igy múlnak, újulnak évek…

Én az időkkel bátran szembenézek!

 

A fenti költemény megjelenése után hamar az érdeklődés körébe került. Nyilvánvaló volt, hogy eddig a székely sors ábrázolása ilyen tökéletes módon senkinek nem sikerült. A gondolat a zenészben is megértésre talált. Sz. Horváth Lajos adta meg a zenei aláfestést! Sajnos a zenemű többszöri sikeres előadása után is csak kéziratban maradt! A Tompa gondolatának festői ábrázolását meg Daday Gerőnek köszönhetjük, aki igazán művészi elképzelésének teljességével tudta a vihar által tépett, a sziklába görcsösen kapaszkodó székely fenyő sorsát megeleveníteni.

 

Forrás: Székelység III. (13.) évf. 7-12. sz. 1943.

 

Földi István (1903-1967): Emlékezzetek Gábor Áronra

  

Reggel, mikor az áldott ezüst napsugár

Serkentő fénnyel ömlik a földre,

Mikor a Kárpátok fölött – mint egy glória –

Ezüst körbe csillog az élet…

Nézzetek arra – Mogyorós alatt – a völgykanyarra

Bereck felé…

 

Délben? – Ha harangszó hiv pihenni…

Gondolj arra, hogy volt idő, mikor

Háromszék minden harangja

- mint haláltosztó ágyucső –

meredt a magyar ellenségei felé…

S egy kismühelyben – varga őserő –

Hatvannégy ágyut öntött a szabadságharcra:

Kézdivásárhelyen!

 

Este: a Cenk ködbevesző orma legyen az irány…

Nézz arrafelé!

Feketeügy hosszu fahidján

dacosan ott lovagolt elő Gábor Áron

és ott osztott ezer halált a megyehatáron!

Ott verte vissza háromszor a cár

büszke kozákseregét! Mert maroknyi bár

a székely… de míg Gábor Áron vezette…

Negyvenezer kozák a hidat be nem vette

Kökösnél.

 

Éjjel? A szemedre addig ne szálljon álom…

Ne legyen nyugtod a csillagok alatt…

Míg Eresztevény szürke sirhantját

meg nem járja a fáradt gondolat.

- És – dobbanjon erős hit a szivedbe:

A nép… amelynek ilyen fia volt…

A nép… mely itt Gábor Áront követte…

s százszor megostromolta a pokolt…

Unokáiban sem lehet gyáva!... Hess!!! – buta kétely!!!

Itt ellenség… többé… Úr… nem lehet!!!

Mert csillagszemmel néz Gábor Áron…

és a kárpáti szent magyarhatáron

virraszt a… székely!...

 

Forrás: Székelység III. (13.) évf. 1-3. sz. 1943.

Sík Sándor (1889-1963): Ágoston Están

 


Marosfő, 1941. augusztus hó

 

Harisnyás, lájbis székely legényke,

Havasi szállásról jön le szegényke,

Kicifrált kászut lóbál a kezében.

„Dicsértessék” – köszön is szépen.

 

Kászuban édes, fekete kokojza,

Édesebb annál a fiu mosolya.

Édes is, okos is, huncut is egyben.

És tiszta, mint a forrás a hegyben.

 

Kié vagy, lelkem? kérdem, hogy az üzlet

Komolyan, rendesen, nagyosan kész lett.

Elmondja kétszer is, vaj’ meghallám-é?:

„Ágoston Están édesapámé.”

 

Olyan melegen mosolyog mellé,

Mint a kicsi Jézus a Mária mellén

Mosolyoghatott hajdanában,

A betlehemi esztenában.

 

Ő is az esztena körül heverészget,

Oldalában a magas Réznek,

A berbécsekkel meg a kuvaszokkal,

(Ravaszok éjjel, de nem azok nappal!)

 

Hever is, nótáz is, de nem ám tétlen:

Szigorún, keményen, ha úgy fordul, étlen,

Ügyeli hiven naphosszan a csordát,

Este ha kap egy kis puliszkát, ordát.

 

Éjjel a padkán, egy foltos zsákon

Fogja meg szemét a mennyei mákony.

Még egy Miatyánk, ájtatos lustán,

Aludjál édesen, kis Ágoston Están!

 

Szépeket álmodj a kemény deszkán!

Belőled is nőjjön nagy Ágoston Están.

Jó eső járjon szénádra, rád is,

Büszke legyen rád édesapád is.

 

Amilyen büszke most én vagyok rád.

Meg ez a kicsi maradék ország.

Vajha az ország is te légy már eztán,

Aki vagy Istené, Ágoston Están!

 

Sík Sándor az Alföld tájáról jött ide a székely havasok közé. Fogékony lelkének gazdag anyagát látjuk a fenti költeményben.

 

Forrás: Székelység II. (12.) évf. 3-4. sz. március-április, 1942.

Rákosy Zoltán (1885-1970): Hazatérésünkre – Sursum corda

  

Sziklához láncolt Prometheusként

Vergődünk, égünk, tépjük a testünk.

Titáni harcok fényes egéről

Hulló csillagok! – mocsárba estünk.

Orcánk vörösre marta a szégyen

S míg keblünkbe a fojtott düh szorult:

Csillagjavesztett siró éjszakán

A menny kárpitja búban elborult.

 

Bős gyászruhánk a mécstelen sötét.

Ölén ringat a kinzó fájdalom.

Legendás évek napjai után

Hajh! mire jutánk megrabolt fajom!...?

Mi lett a szirtből, melyet ezredév

Óceán is hiába ostromolt!...?

Hol hullám fodra mindig megtörött

És porrázúzva sirjába omolt!

 

- A szirt fokán, míg ébren őrködénk:

Önnönbününk jövendőnk ölte meg!

Felrobbant várunk romjai fölött

Kardjába dült a veretlen sereg.

Lehullt a csillag. Magja szétesett.

könyörgő karunk bús fejfák sora.

Elfeketült a vérnek is szine…

Hogy így vesszünk el, nem hittük soha!

 

Nem hittük. Nem. És lázadó daccal

Ős hitünk ma is ellene támad.

Százszor, ha robban – százegyszer épül!

Nem hagyjuk porban veszni a várat.

- Muhi… Mohács… Nagymajtény… Világos!...

Mind temető! És mind mily bús magyar!

Fel a szivekkel!... Fel… fel az – Égig!

Egy akarattal dologra hamar!

 

Pernye a légben… Szikra fejünkön…

Zokogva, búgva erdők gyöngye ég!

Egy akaratra, erősebb szivre

Nagyobb szükség nem! – nem volt soha még:

Rónáink ölén tébolyult férgek,

Rablók tobzódnak magyar ugaron!

Fel a szivekkel!... Fel… fel az – Égig!

Birokra, ha kell, megpróbált fajom!

 

Új csoda szálljon útjára innen.

Ragyogó fényben új, büszke, magyar4

Gyehenna tüze égesse lelkét.

Más hitet aki vallani akar.

Egy hitünk, keblünk – egy lehet csak ma!

És egy az eskünk harsanva tova:

Ősi rögnek nincs bitang darabja!

Nem alkuszunk rá! Nem, nem, nem – soha!

 

S ellene ennek bárki, ha szólna,

Bontva, rabolva épülő falat:

Jöjjön az erdő! Keljen a fejfa!

Fel a sirokból! Fel nyugvó hadak!

Villám az égre!... Tengerbe szikla!

Mint végitélet döndüljön a part!

- Kárpátok ormán lebbenő zászló

Köszöntse, áldja a megtért magyart!

 

Forrás: Székelység 10. évf. 9-12. sz. 1940.