Felsőboldogfalva (Udvarhely m.) szülötte (1861-1920) az udvarhelyi ref. koll. neveltje, innen közülünk indult el bujdosására a földi téreken, mely viszontagságokban is, de sikerekben is gazdag volt, míg végre ide tért megnyugodni megint szülötte földjére, boldogfalvi kúriájának fenyői alá. A világi méltóságok lépcsőjén a Képviselőház könyvtárigazgatói állásáig emelkedett. Székely fajához ragaszkodását egy gazdag alapítványnak tétele és könyvtárának hagyása bizonyítja az udvarhelyi kollégium javára. Hírnevét eposi munkásságával szerezte, mely a hun mondakör folytatásából és befejezéséből áll, az Arany Buda halálának kiegészítése képpen. Bár pályája végén kitüntető elismerésben részesül a Petőfi-Társaság, a Kisfaludy-Társaság s a hírlapok részéről, még szobrát is megcsináltatják Istók Jánossal s meleg ünneplések között adják át, a hivatalos kritika mégis tartózkodó maradt: mivel mindig Aranyhoz mérték. Mintha a Fülöp Áronnak juttatott elismerés Arany koszorújának repkényeiből telne ki! Fülöp tudta is, hogy hálátlan dologra vállalkozott. Egy levelében írja: „Bár kevés erőm és tehetségem összegét párosítva, szenvedélyes alkotni akarásom egész hatalmával latba vetem Aladár mellett: a koszorú nem leend az enyém. Ez a generáció Arany után egy nyomon haladót méltányolni sohasem fog! Sokkal nagyobb szükkeblűsége, önzése és irigysége! S így mind ama keserűség, ama kín, mit szülni fog az Arany méltó nagyságának dicsőítése, mikint reakciót az utána haladó számára: az én osztályrészem leend… Hitem oly erős ebben, hogy az elkeseredés keserű, bár meghajló hangján kérdhetem: Miért, hogy az alkotó éppen ez osztályrészt adta nekem?! Hanem azért: Ha későn, ha csonkán, ha senkinek, írjad!
Hőskölteményei Attila három fiáról szólanak s összekötő láncszemül megírta utoljára az Attilát is. Ellákját az Akadémia első helyen dicsérte meg (a jutalmat nem adta ki), lapok hozták a nevét, egyesek egész éneket közöltek belőle s üdvözölték benne az eljövendő, hivatott epikust. Aladárját nem dicsérte meg az Akadémia. Hosszú hallgatás, tizenöt évi következett erre. Csabával megjött a külső siker és befejeződött a ciklus. Azzal a jóslattal végződik, hogy amit elvesztettek a testvérharcokon elvérző hunok, visszaszerzik majd Attila örökét a magyarok, kik a Csaba utódai is, mert Csaba bujdosó hunjaival e testvérnépbe olvadt bele. Legalább a kicsengése legyen biztató e népek romlásának.
Fülöp Áron az Arany Buda halálát folytatja ugyan, de a Vörösmarty-féle hagyományok szellemében. Arany realisztikus volt és a kötelező isteni beavatkozásnak sem enged több teret, mint amennyit racionális korszakokban a kritika a vallásban megtűr. Isten a háttérben marad, próbára tesz, aztán jutalmaz vagy büntet. A Gonosz is az ő eszköze, még mikor azt hiszi is, hogy az Úr ellen harcol. Ezzel szemben a régi eposzokban, kezdve mindjárt az Aranyosrákosién, mely Vörösmartyt is ihlette, a monda tündérmesével keveredik. A Zalán futásában is, a délszaki tündér szerelmével Hajna iránt, mesébe téved Vörösmarty. És csak ott érzi igazán otthon magát, hol a monda nyűgét ledobhatja. Hogy is mondja a Tündérvölgy elején: „Mit tudtok ti, hamar halandó emberke. Ha lángképzelődés nem játszik veletek?” Megint a Délsziget kezdetén: „Messze maradjatok el, nagy messze, ti hitlenek innen: Nincs kedvem, sem időm mindennapi dolgokat írni”. S ezzel benne van nyakig a tündérmesében, hogy hozzá képest a Fülöp Ároné száraz monda. Igaz, Vörösmarty – az ifjúság háborgó napjai múlván – reálisabb eposzt is adott, a Két szomszédvárat, de talán maga csodálkozott volna a legjobban, ha megéri, hogy Erdélyi és kemény épp ezt harcolják ki legjobb epikai művének: a lángképzelődés nélküli, a hamar halandó embereknek valót.
Fülöp Áron nem volt olyan „józan alföldi”, mint Arany János. A székely hegyek közt sok a rege s ő ezek között nőtt fel. (Balladáiban is sokszor nyúl hozzájuk: Aranyhajú Firtos, Boszorkányüdvözülés). Aztán lírikusabb is, épp mint Vörösmarty. De amit Vörösmartyban szépnek, jónak, nagyszerűnek tartunk, azt a Fülöp dicséretére is el lehet mondani. Az egyes jelenetek külön-külön keretek, érzelmek, leírásai csuda szépek, nyelve zengő, kifejező, költői és újszerű. És ha a szerkezet lazaságát szívesen elfelejtik nagy költőknél, mint Vörösmartynál, vagy pl. egy olyan világirodalmi nagyságnál mint Ariosio, akinek Őrjöngő Lorántját inkább csak szemelvényekben szokták olvasni (mint ahogyan Radó is fordította): miért akarnánk mi mindent éppen Fülöp Árontól? Ha egy fonálra gyöngyöt, rubintot és csigát vegyest fűznek fel: a csigák miatt nem szabad lebecsülni a többit, mert a gyöngy mindig gyöngy marad.
Mi székelyek magunkat felejtjük el, ha Fülöp Áront elfelejtjük.
Forrás: Székelység II. évf. 9-10. sz. 1932. szeptember-október, Székelyudvarhely
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése