Sóhajt a reggel. Hűs szél árad,
súlyos hajfürtömben motoz,
a nap tükrözgeti a tájat,
lobog a rengeteg toboz.
A fenyők még kócosan állnak,
mint lustán-kelő gyermekek,
törzsükön gyantanyál szivárog:
tétován bujdosó erek.
Távol juhnyáj kolompja ébred,
egyhangu dalát szél viszi,
a mohát vigan csapkodó fény
ringatja és öltözteti.
Éjben törött harangvirágok
csengője fölkél s messze zúg,
felriaszt sok-sok társvirágot,
hajlongó füvet, zöld laput.
Cikáz a fény hegytetőn-völgyön,
surran a fürge lábu gyik,
piperézi magát a marton,
s hogy észrevesz, sutty, elbujik.
A nyilröptü patak felett a
halászbotom les hallgatag:
nézi a csillanó csalétket
a futkosó pisztrángcsapat.
Forrás: Székelység 9. évf. 3-4. sz. 1939.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése