-
Hogy mondod, Irénkém, meg vagy lepve? Nem ilyennek gondoltál. Tudom én azt,
lelkem. Megöregedtem, megcsúnyultam. Nem vagyok az, aki voltam. Egy ízem, egy
porcikám sem a régi. Az a kedves, csitri, rajongó kis leány elveszett. Eltűnt.
Volt, nincs.
Ne
fáradj, kedvesem. Hogy te nem így gondoltad. Hiába való igyekezet. Én tudom, ki
voltam és tudom, ki vagyok. Ősszel ki szoktam járni a nagyerdőre. Körülöttem
haldoklás, szomorúság. Fejemre hullnak az elszáradt levelek. Lábam alatt
letördelődzött, ifjú hajtások. Jobb sorsra lettek volna érdemesek. Virágot
virítottak volna, erős sudar ággá nőtték volna ki magukat. Jött a vihar és
egyszerűen letörte őket. Mit neki? Jaj, de tudom én sajnálni ezeket az
elszáradt hajtásokat.
-
Szóval, te azt hiszed, hogy én nem vagyok boldog. Hát, ahogy vesszük. A
boldogság nagyon is relatív fogalom. Meg aztán ki boldog ma? Az asszony világa
furcsa nagyon. Szomorúság ez valójában. A lakók csöndes rezignációval
beszélnek, amikor őszintén beszélnek. Mint azok szoktak, akik látják helyzetük
ferdeségét, de nem tudnak magukon segíteni. Ismered Sienkiewicz indiánjának a
történetét? Olvastál erről az emberről, aki, mikor elragadta a zuhatag, küzdött
inaszakadtáig. De amikor látta, hogy hiába minden, vesznie kell, akkor
keresztbe fonta mellén a karját és dalolni kezdett. Az ár sodorta vészes
gyorsasággal és ő dalolt, dalolt.
-
De Irénkém, miért ez a nagy aggodalmaskodás? Semmi különös nem történt velem.
Csak egy ismeretséget kötöttem. Amióta elváltunk, azóta találkoztam az élettel.
Mert tudod, ez így van: vannak olyanok, akik leélnek nyolcvan esztendőt, de
azért nem ismerték meg az életet, mert hosszú nyolcvan esztendő alatt nem mutatkozott
be nekik. Vannak olyanok, akiknél már születésekor kopogtat. Ezeket el sem is
hagyja, megy velük tovább. Nyomukban van, kergeti őket. Máskor meg eléjük áll
és elzárja az utat előttük. És a kiválasztott üt-vág maga körül, viaskodik. ha
van neki nagy ereje, akkor fölül kerekedi, az Életet ő nyergeli meg és arra
kényszeríti, amire neki tetszik; vagy őt vágja a földhöz a végén a nagy
viaskodó és lesz belőle kinevetett, elfelejtett mártír. De olyan mártír, akinek
nincs bársony fotelje az úr trónusa körül. Aztán vannak olyanok, akik szép
nyugodtan, nevetve haladnak előre vagy tizennyolc-húsz esztendeig. Akiknek
sejtelmük sem volt arról, hogy mi az igazság. Ezeket a szépen álmodozókat
egyszer váratlanul meglepi, fölrázza az Élet. No, ezek többnyire olyan sebet
kapnak a rövid ismerkedés alatt, amely nem öli ugyan meg őket, csak sajog,
sajog és meg nem gyógyítja más, csak a jó hideg sír…
-
Ebben igazad van. Nem így beszéltem én leánykoromban. Az nagyon szép volt. Ma
olyan nekem az az idő, mint egy szép tündér-mese, mint egy szép-szép melódia.
Elhangzott régen és megcsendül most is a fülemben alkonyatkor, amikor egyedül
vagyok. Különben vannak olyanok, akik akkor is egyedül vannak, amikor egy-két,
tíz vagy húsz ember, egy egész világ van körülöttünk.
-
Valamikor… Hiszen minden másképp volt akkoriban. Emlékszel, milyen leány voltam
én. Milyen vígkedélyű. Milyen rajongó. Hogy tudtam én lelkesülni. Hogy
szerettem a szépet és hogy kerestem a szépet. A ruhámon volt mindig egy szalag,
egy redő, valami szín, ami csak az enyém volt, csak énhozzám illett.
-
Hogy még mindig nem beszélek az uramról? Hát, hát tudod, nem sok mondanivalóm
van. Hát csak élünk.
-
Micsoda különöset találsz a hangomban? Istenem, hozzáadtak, hozzámentem.
-
Ugyan. Ki kérdezte ezt éntőlem? A mai házasságban ez az utolsó kérdés. Kit
érdekelne ez? A nászút az utolsó állomásig tartott.
