2026. aug. 12.

Latkóczy Mihály (1857-1906): Madách Imre (1823-1864) kastélyában

Madách Imre (író) – Wikipédia A spritiszta földbirtokos - Új szerzemény a levéltárunkban: Madách Aladár  levele | Magyar Nemzeti Levéltár

Madách Imre  -  Madách Aladár

I.

    A művelt német elzarándokol a frankfurti Goethe-házba, az olasz költő új lelkesedést merít Petrarca hajdani lakásának szemléletéből. Titkos, ellenállhatatlan vágy vonzza a kultúrembert arra a helyre, a hol valami nagy ember lakott, a hol vajúdó eszméivel küzdött és műveit papírra vetette. Ugyanezen vágy ragadott meg engem is, midőn ismeretlen létemre arra kértem engedelmet Madách Imre utódaitól, illetőleg fiától Aladártól, hogy a nagy költő otthonát megtekinthessem. Egyébként is érdekelt az összefüggés, mely az „Ember tragédiájának” történeti világnézete és a költő családjának múltja között kell, hogy fennálljon és érthetetlen volt előttem mindazoknak eljárása, a kik Madách Imrét és művét jellemezték, a nélkül, hogy otthonát megtekintették volna.
    Feszült figyelmem, nyugtalan várakozásom jóformán azt sem engedte, hogy a változatos táj- és néprajzi képeket élvezzem,melyek a Losoncról Sztregovára utazónak szemét gyönyörködtetik. Pedig oly szépek, hogy megérdemelnék a figyelmet. Hol magasan halad az országút és kétoldalt mély völgyekbe tekinthetünk, melyeknek túlsó oldalán a Karancs hármas bérce emelkedik, hol a völgybe ereszkedünk alá és úgy élvezzük a palócföld májusi flóráját. Falvak (Panyi-Darócz, Vilke) is röppennek el mellettünk, szép fehér oszlopos tornácú házakkal, magasan épült templomokkal. Mindenütt jólét és munka, tavaszi illat és szombat esti hangulat, mindent aranyos sugarakkal rajzol körül az alkonyra hajló napnak verőfénye.
    Sziklás talajú erdőben fölváltva emelkedik és ereszkedik az országút, még egy jókora hágó és alant feltűnik az a klasszikus hely, ahol az Ember tragédiája született.
    A helység hegyoldalban épült, de már távolról kiválik a kisebb házak és közbeeső fáknak tömkelegéből egy hatalmas épület, amolyan várszerű kastély, aminőket a Szepességen nem éppen ritkán láthatni. Két hatalmas saroktornya a kluknói Csáky-kastélyt juttatja eszünkbe, csakhogy annak tornyai gömbölyűek, németesek; emezek szögletesek, a huszita-várak saroktornyaihoz hasonlók.
    A kastély egész fekvésében van valami fejedelmi, valami parancsoló; már külseje is mutatja, hogy ura volt minden épületnek, amely körülte emelkedett, szakasztott úgy, mint az ó-egyiptomi reliefeken, hol az alaknak nagysága árulja el a nagyobb és legnagyobb urakat. Annyira beleéljük magunkat abba az illúzióba, hogy az Ember tragédiáját ebben az ódon kastélyban írták, hogy szinte sajnálkozás vesz rajtunk erőt, mikor hirtelen fordulattal egy újabb kastélynak udvarára robog a kocsi és a helyzetből megértjük, miképp ez a tulajdonképpeni lakás, amaz pedig csak tisztes régiség, melyet az utódok kegyelete őriz, amíg lehet.
    Különben a régi kastély ma sem vált egészen feleslegessé. Ma is szolgálja még régi urainak utódait. Gazdasági emberek laknak benne, százados boltívei alatt piros-pozsgás parasztgyermekek kergetőznek és az emelet árkádjai alatt esténkint sír a tilinkó, s aki fújja, nem sejti, hogy azt a helyet választotta magának pihenőül, ahol egykor azok pihentek, akik Hollós Mátyás legvitézebb harcosai valának és elfogták Viktorint, a hatalmas Podjebrád György király fiát…
    Ez jutott eszünkbe, midőn a régi, hajdani kastély árkádjai alól kitekintettünk a vidékre, melyen jó Hunyadi János páncélos lovagjai is végigrobogtak, mégpedig akkor, mikor a husziták Losonc mellett kifogtak rajtuk. Akkor sem Hunyadi volt az oka a verségnek, hanem a pártos gömöri és nógrádi főurak, akiknek jobban tetszett a kétkelyhes Giszkra, mint a maguk királya, kivel csak egy kehelyből lehetett inni. Madách Imre ősei akkor is kivételt képeztek, a huszita áramlatnak nem sikerült őket magával ragadnia és szilárd kézzel tartották féken az egész környéket, ameddig a szem elláthatott.
    Sokat beszélhetnénk a régi kastély lakóiról, de hagyjuk ezt más alkalomra és szóljunk inkább az új kastélyról, melynek legnevezetesb lakója Madách Imre volt. Nem ismerünk hazánkban második helyet, ahol valamikor neves költő élt és ahol minden oly szépen és kegyeletesen beszélne hajdani lakójáról, mint éppen Sztregován. Fő érdeme van ebben a költő fiának, aki valóban az, amit az angol „literary gentleman’-nek nevez. Minden tárgy, mely a költőre emlékeztet, annyi pietással van megőrizve és emellett annyi szerénységgel elhelyezve, hogy a szemlélőben okvetetlen fölébreszti az elismerés adóját. Mintha ez a szeretet az ifjúkor napjainak szívbeli másodvirága lenne, gyöngéd figyelem az elhunyt iránt, ki elbúcsúzott, midőn fiának még csak a tizenhatodik tavasz termett virágait.
    Nincs is költőház, melynek egész belseje ily megható emléke lenne a síron túl való szeretetnek, hol a gyermek féltett ereklyéi a nemzet és a művelt gondolkodók ereklyéi egyszersmind. Egyébként e házban minden ereklye, kezdve a kijárt lépcsőkön, melyeken által a templom magasságú ebédlőbe jutunk. Hiszen itt ugrált, itt tanult az élénk gyermek, kiből később nemcsak Magyarországnak, de az egész művelt világnak egyik legnagyobb költője lett. Egy ifjúkori rajzon, melyet Madách Imre tollal vetett papírra, meglátszik, hogy a berendezés a régi magyar köznemes-világ puritán szokásainak megfelelő volt: kevés bútor, de szolid és régi. Ma is meg van még azon idők egyik-másik bútora, még a kályha is ugyanott áll az ebédlőben, ahol a tollrajzon látható.
    Egy ajtó választ el a szalontól, ahol a költő őseinek emléktárgyai ragadják meg figyelmünket. Tudvalevő, hogy anyja Majthényi leány volt, a kesseleőkeői Majthényiak családjából. Ettől a családtól és a vele rokon Marczibányiaktól műtárgyak maradtak, melyek nagy ízlésről tanúskodnak: kelengyéje dísze. Az egyik sarokasztalkán kőmozaikos díszszekrény, a falakon repoussé-ezüstképek a reneszánsz-modorában. Értékes emlékek és a mellettük látható pasztell-képek mutatják, hogy a menyasszony alighanem maga kívánta, hogy brüsszeli csipkéken kívül ilyesmi is legyen a kelengyében. Ezeket a pasztell-képeket Madách nagy műveltségű anyja festette és a meleg színek, a pajzán és mégis finom felfogás egyaránt rávallanak nem közönséges ízlésére. Különösen kiemelendőnek tartom azt a tizenkét képecskéből álló ciklust, mely az évnek tizenkét hónapját ábrázolja, mégpedig mitológikus felfogással és egészen a rokokó-világ szellemében. A nimfák és szatírok megannyi bájos marquise és szellemes marquis, arcukon és tartásukban azzal a graciőz pajzánsággal, melynek a francia Parnasszuson Parny a képviselője.
    A fent említett képek a szalonnak azon részén függnek, mely az egyik toronyban lévő kedves sarkocskához vezet. A fülkeszerű helyiség csevegésre van teremtve és a kis pasztellek csak emelik azt a hangulatot, mely lelkünket ennek a sarkocskának láttára elfogja. Velük szemben egy másik nem kevésbé érdekes ciklus kezdődik: Hogarth világhírű ciklusa a „Tékozló fiúról”. Az illuminált rézmetszetek nemcsak azért ragadják meg figyelmünket, mert oly kitűnően vannak konzerválva, hanem azért is, mert a gyermek-Madách lelkére kétség kívül nagy hatással voltak.
    Egy pár lépéssel odébb egy pohárszék, jobban mondva egy ezüst-készlet megőrzésére szolgáló üveges szekrény előtt állunk meg, mely ezüst-tárgyakon és értékes családi porcelánon kívül a költőnek ereklyéit foglalja magában. Madách Aladár kinyitja a szekrény üvegajtaját, és egymás után szedi elé az érdekesebbnél érdekesebb emlékeket. Ott van mindenekelőtt a tintatartó, melyet maga a költő egykor tréfásan „fekete-tengernek” nevezett volt; ott annak a három lúdtollnak egyike, amellyel Madách az Ember tragédiáját írta. A többi kettő közül az egyik Temérdeknek (Jeszenszky Danó), a másik Reményi Edének van birtokában.
    A tintatartó alatt, mely lapos, kerek, jókora öblű szerszám, egy dobozban ott vannak a költő rokonainak, barátainak és ismerőseinek egykorú arcképei. Szép leányok és asszonyok, daliás férfiak és tisztes aggok csaknem kivétel nélkül a negyvenes évek magyar szabású ruhájában. Köztük van Fráter Erzsébetnek két arcképe is, az egyik kimenő ruhában, prémes bundával és muff-fal, egész valójában csöndes, nyugodt kifejezéssel, úgy, hogy szinte kételkedünk mindabban, ami a kortársak tanúsága szerint mégiscsak megtörtént. A képviselők lajstromos ülőhely-jegyzéke is mutatja, hol ült Madách Imre a képviselőházban, a számos névjegy pedig, melyek mind gondosak el vannak téve, a parlament tagjainak kedélyes érintkezéséről tanúskodnak.
    Mire a tokos becses tartalmával visszatesszük, szemünkbe ötlik egy paprikatartó, a palócföld tipikus formájában. Ezt Madách Imre esztergályozta, fiatal korban, de elég gyakorlott kézzel. A kisded paprika tartó a költőnek kedves csészéjébe van beletéve.
    A csésze mellett apróságok, csecsebecsék a költő íróasztaláról. Sókristály Vieliczkából, apró üvegmérleg, kis mozaik gyufatartó s végezetül egy nagyon durva, nagyon egyszerű fabicska, attól a porkolábtól való, kire Madách Imre börtönében bízva volt. Szomorú emlék, melynek láttára szívünk elszorul és fájdalmas érzéssel válnánk meg az ereklyés szekrénytől, ha nem tévedne az Újépület porkolábjának képe mellé egy derültebb emlék: egy kis faházikó, melyet gyermekkezek róttak össze vékony deszkácskákból s melynek Madách Aladár következő magyarázatát adja: midőn a költő 1861-ben a park mellett vonuló szöllő egyik szélső magaslatán borházat emelt, Aladár kicsiben utánozta a tervet s így apa és fiú versenyre keltek, vajon ki lesz elébb készen a „maga házával”. 
    Az ereklyékben elmélyedve csak utólag jut eszünkbe, hogy nem láttuk a költő legbecsesebb hagyatékát: a kéziratokat. Nem is láthattuk, mert azok a kastély másik részén, Madách Imre tulajdon szobáiban vannak; ott, ahol a költő lakott,mikor válóperével egyidejűleg Csetvéről Sztregovára költözött.

II.

    Régi kedves álmaim egyike valósult meg, midőn az ódon vasrácsos ajtóhoz jutottam, mely a költő hajdani lakosztályát a sztregovai kastély többi helyiségeitől elválasztja.
    Ez a vasajtó, melynek stílszerűen kovácsolt pántjai önkéntelenül egy síremlék bejáratát juttatják eszünkbe; ez volt a határ, amelyen túl a költő saját külön világában élt. Ezen az ajtón innen még anyja uralkodott, az ajtón túl Madách Imre szabadon átengedhette magát emlékeinek, emésztő fájdalmának, amelyet egész nagyságában talán még saját édesanyjának sem akart megvallani.
    A vasajtón áthaladva egy nagyobb helyiségben találjuk magunkat, melynek egyetlen ablaka a kastély udvarára nyílik, ajtaja pedig az igazi udvarról a gazdasági udvarra szóló kapu alá vezet. Ez a nagyobb helyiség, melyet egy bolthajtás kétfelé oszt, ak öltőnek tulajdonképpeni dolgozó szobája. Az ablakhoz közelebb eső részében áll az íróasztal, szép régi bútordarab, rajta a költő kedves könyveivel. Egy Biblia, Shakespeare-nek egyetlen kötetbe szorított német fordítása, melynek lapjairól lerínak annak nyomai, hogy szorgalmasan forgatták és Timonnak a francia szónokokról írott könyve, melyben a Dantonra vonatkozó lap be van hajtva. Mindössze ennyit tartogatott a költő íróasztalán, a családnak régi gazdag könyvtárát, amelynek tartalma javarészben Madách Sándor nógrádi alispán korából való, meghagyta régi helyén: a családi kastély egyik saroktornyában. De hogy azt is nem egyszer igénybe vette, hogy az alkimistákra és rózsarendűekre vonatkozó műveket tanulmányozta, vagy legalább átlapozta, arról az „Ember tragédiájá”-nak lapjai tanúskodnak.
    Az íróasztal fiókjában tartják a költő utódai Madách Imre hátrahagyott kéziratait, melyek sztregovai látogatásunk idején mind ott voltak, ez idő szerint azonban részben Palágyi Menyhértnél vannak, aki Madách kimerítő életrajzán dolgozik. Érthető izgalommal nyitjuk fel az íróasztal fiókját. Különféle színű bőrtokokban ott pihennek a kéziratok, elsősorban a lírai költemények és az Ember tragédiájának 1861. évi kiadása, mely utóbbiba a költő saját kezűleg írt egy lajstromot a személyekről, a szövegben pedig sokat javított ceruzával. Egyáltalán úgy ezen, mint kéziratain is feltűnő a folytonos törlés, javítás, nemcsak a pedáns gondnak jele, hanem annak is, hogy küzd az eszme a formával. Tekintélyes kéziratcsomót töltenek be a drámai művek, közöttük egy bevagdosott szélű füzet, amelyre címnek a „Színpad” szó van írva. A füzet lapjai nagyrészt tiszták, de érdekessé teszik őket a kiegészítésképpen odarakott jegyzetek és lapok, melyeken drámai töredékek egyes felvonásai vannak. Madách-búvárokra nézve mindez megbecsülhetetlen értékű.
    Nem kevésbé érdekesek azok az elbeszélések és jegyzetrk, melyeknek kézirata egy zöld tokban van elhelyezve. Többnyire töredékek, ifjúkori kísérletek, de éppen ebbeli természetük, sokoldalú tartalmuk adja meg értéköket. Nincs az emberi művelődésnek olyan ága, melynek itt nyomára nem akadnánk. Az ifjúkori jegyzések közt leginkább az életrajzokban sokat emlegetett „Literaturai keverés” kelti fel érdeklődésünket. Sztregovai látogatásunk előtt azt hittük: újság, pedig csak amolyan írott gyermeklap, aminőt más családoknál is nem egyszer állítottak össze az úri házak gyermekei. Úgy tudom, hogy politikusaink közül gyermekkorában Berzeviczy Albert is írt ilyet.
    Ugyanezen zöld tok még egy „Életírás”-t is tartalmaz, továbbá történeti anekdotákat, melyek a költő történeti tanulmányaira és olvasmányaira vetnek világosságot.
    Egy hímzett sárga selyemtokban értekezések, beszédek és újságcikkelyek vannak összegyűjtve; valamennyi a politikust jellemzi, s a politikust érdekli. De még a művész és műkedvelő sem pillant hasztalan annak az íróasztalnak fiókjába, melyen az „Ember tragédiája” megszületett. Hiszen ott vannak a költő ifjúkori rajzai, ceruza- és tollrajzok; megannyi emlék egy szűk körben járó, de boldogan eltöltött ifjúság verőfényes napjairól. Az egyiken ott látjuk a házi tanítás és táncóra rajzát, magával a költővel, Károly és Pali nevű fivéreivel, a hopmesterrel stb. Ezek a rajzokat kiegészítik Madách Imrének festményei, közöttük a sztregovai kastélynak egyik képe, mely a költő otthonát ugyanazon magaslatról mutatja be, amelyikről azt Kosztolányi Miklós barátom ezen album részére lefényképezte.
    Midőn  kéziratokat ismét visszatesszük a különböző hímzett tokokba, önkéntelenül az a kérdés merül fel bennünk; vajon mikor fogják ezeket az érdekesebb kincseket érdemök szerint felhasználni, mint ahogy az más nemzeteknél irodalmi nagyjaik hagyatékával történik? Lesz-e kor, mely el fog zarándokolni, hogy mindezt tanulmányozza vagy legalább színről-színre lássa és lesz-e még sok Madách, aki ezek asztalfiók kincsei felett kegyelettel őrködjék? A jótékony Gondviselés fátyola fedi a jövőt, elégedjünk meg vele, hogy most még van. Helyökön a régi bútorok, a hajlított aspántokon ringó hintaszék, a régi pipatórium, a falakon az ősök arcképei. Hejh, ha azok megszólalhatnának és elmondanák, kit és mikor láttak itten, vajmi vonzó társaságot hallanánk emlegetni. Mert itt nemcsak a gondok és kínos tépelődések ütöttek tanyát, a baráti szeretet és tisztelet is benyitott a vasajtón és az önkéntes remeteségben élő költőnek megédesítette napjait.
    A költő dolgozószobájából kicsiny szárnyas ajtó vezet szűk hálóhelyiségébe, mely nem sokkal nagyobb a tengeri gőzösök hálókabinjainál. Puritán egyszerűség jellemez itt is mindent, a régi bútorok mutatják csak, hogy ez egyszerű ágyban „úri ember” aludt, az ágy fölé függesztett Múzsa képe pedig elárulja, hogy alatta költő pihent…
    Az egész lakosztály már fekvésénél fogva is bizonyos elvonultság bélyegét hordja magán. Itt évekig ellakhatott az ember, anélkül, hogy a külvilággal érintkezzék. Ha pedig sétálni akart, csak a kapu alá vezető ajtót kell vala kinyitnia és hamarosan benn volt a parkban, a természetnek felderítő körében, a sztregovai pataknak regényes völgyében, melynek magaslatai reá nézve ősi földet képeztek. Mi is követtük elénkbe képzelt régi sétáján a költőt, végig a  parkon, vízmosásos hegyoldalak hosszában egészen a borházig, melyet 1861-en emeltetett, s melynek aljában ma is ott vannak a hajdani szőlőtőkék maradványai.
    A borház emeletének balkonjáról egy Mészöly vagy Mednyánszky ecsetjére méltó tájkép tárul elénk. Bizonyára ennek kedvéért is építette ezt a kis házat a költő, kinek a borivás épp úgy nem volt célja, mint barátainak, akiket itten fogadott vendégül és kiknek sorában ott találjuk az egész környék, sőt az egész ország szellemi kiválóságait. Itt üldögéltek és beszélgettek, szemben látva a kanyargó patakot és egy kopár domboldalt a rajta legelésző juhokkal, jobbfelől pedig a völgynek egyre táguló panorámáját, hogy hátán hegyet, melyet el-eltakar az esti köd vagy megaranyoz a nap, ugyanaz a nap, melynek legrajongóbb bálványozója, Komjáthy Jenő újabb időben szintén a sztregovai borházból bámulta az égen járó szerelmesét. S az a másik költő is, aki most Sztregova klasszikus földjét magáénak mondhatja, innen nézte velünk, mint aranyozza meg a napfény őseinek földjét, akár csak Madách Imre költészete az emberiségnek nehéz, de fenséges problémáját. 

Forrás: Magyar Szemle Emlék-albuma 1888-1898. Kiadta Kaczvinszky Lajos. Bp. 1898.

Gyürky Ödön (1863-1938): A Margitszigeten


E romba dűlt, omló falak közt,
Rejtelmes, édes, bús magányban,
Lemondva fényről, szerelemről,
Élt egy királylány hajdanában,
Margitnak hívták őt is, édesem!

E fák alatt, itt járt merenge,
Zsolozsmát itt zengte ajka,
A szél susog… Oh! Hallga édes,
Talán ma is csak azt dalolja…
Margitnak hívták őt is, édesem!

Szerette Istent lángolóan
És tiszta volt, miként az álom,
Aztán az égbe szállt föl lelke
Egy röppenő, fényes sugáron…
Margitnak hívták őt is, édesem!

S most téged őriz a magasból,
Szent ajka érted mond imákat,
Maradj mindig ily szűzi tiszta,
Kebled ne tépje semmi bánat…
Margitnak hívták őt is, édesem!

Forrás: Magyar Szemle Emlék-albuma 1888-1898. Kiadta Kaczvinszky Lajos. Bp. 1898.

Dalmady Győző (1836-1916): Szabad haza


Magyarország Isten akarata,
Ő vezérlé ide a nemzetet.
A szabadság itt várat alkota,
Melyet erő, csel be nem vehetett.
Hazám, mindig szabad valál,
Szabad maradj, míg a világ csak áll.

Büszke Tátra méltán büszkélkedik!
A századok nem árthattak neki;
Büszkébb a nép, mely uralkodik itt!
Ezeréves multját emlegeti.
Hazám, mindig szabad valál,
Szabad maradj, míg a világ csak áll.

Folyóvizek, erdők és ligetek
Himnuszt zengnek; áldás a szép hazán!
Égbe törnek a honfi-érdemek,
Feláldozó szivekben nincs hiány.
Hazám,m indig szabad valál,
Szabad maradj, míg a világ csak áll.

Hir, dicsőség itt örömest mulat,
A borostyán ága dúsan virul,
Nem hal meg, ki igaz és hű maradt,
Neve zeng a lantos hurjairul.
Hazám, mindig szabad valál,
Szabad maradj, míg a világ csak áll.

Hit és eszmény oltárán ég a tűz,
Szépnek, jónak érzése eleven,
Erényitől kap szépséget a szűz,
Férfiasság az ősi jellemen.
Hazám, midig szabad valál,
Szabad maradj, míg a világ csak áll.

Bűbáj leng a gazdag róna felett,
A szabadság üli diadalát!
Pusztaságból varázsol ligetet,
Megszépíti az arató dalát.
Hazám, mindig szabad valál,
Szabad maradj, míg a világ csak áll.

Lobogó láng millió tűzhelyen,
Nem bír vele az éjjeli homály,
Ott lakik a független érzelem,
A mely minden viharral szembe száll.
Hazám, mindig szabad valál,
Szabad maradj, míg a világ csak áll.

Dicső haza! Hősök hazája te!
Meg nem törhet a balsors vihara!
Uj hősöket szül a harcz ereje,
S te állsz, virulsz. Szebb vagy, mint valaha!
Hazám, midig szabad valál,
Szabad maradj, míg a világ csak áll.

Nincs a földön ilyen honszeretet!
Az elesett hősök nem alszanak.
Emlékkő áll a szent hamvak felett,
És hirdeti: fölkelnek ujólag!
Hazám, mindig szabad valál,
Szabad maradj, míg a világ csak áll.

Mesés ország! – kiált a jövevény,
Fiává lesz, a ki földjére lép,
Mint a zászló, bátran megáll helyén,
Örökéltű, mert lelke igaz, ép.
Hazám, mindig szabad valál,
Szabad maradj, míg a világ csak áll.

Mesés ország! S örökéltű, igen,
Míg vezeti szabadságszeretet!
De ha egyszer megfogy erényiben,
Minden idők számára elveszett.
Hazám,mindig szabad valál,
Szabad maradj, míg a világ csak áll.

Forrás: Magyar Szemle Emlék-albuma 1888-1898. Kiadta Kaczvinszky Lajos. Bp. 1898.

Endrődi Sándor (1850-1920): Stella Maris


- A kurucznótákból -

Gyászbaborult egek,
Háborgó tengerek
Csillaga, Mária!
Hozzád fohászkodunk,
Feléd sóhajtozunk,
Szeplőtlen Szűzanya.

Süvöltő felhők közt 
Nyugodtan tündökölsz,
Tiszta, szép csillagunk, -
Míg hazánk hajóját
Viharok csapkodják
S segélyért jajgatunk.

Boldogasszony anyánk,
Mennyei pátrónánk,
Légy velünk, légy velünk!
Sok kiáltásunkra
Siess oltalmunkra!
Ha nem jössz: elveszünk!

Nagy szived fényével,
Lelked békéjével
Hajolj a viharra!
Égi trónusodból
Csillagos lakodból
Tekints a magyarra!

Viharon, vészen át
Ime, fölsír hozzád
Nyomorunk jajszava:
Segítsd meg nemzeted,
Háborgó tengerek
Csillaga, Mária!

Forrás: Magyar Szemle Emlék-albuma 1888-1898. Kiadta Kaczvinszky Lajos. Bp. 1898.

Dömötör Pál (1844-1920): Az álmok elröpültek

 
Az álmok elröpültek,
A valóság maradt.
- Puha fészkükbe ültek
A zengő madarak.

Röpködtek ágról-ágra
Egymás után, híven…
- Mint énekes madárka,
Úgy repdesett szívem.

Dalolta, hogy szeretlek,
- Madár-párját a hím -
Ajkad-, szemed-, szivednek
De csattogott a rím!

Megértők, viszonoztuk
A hűség-eskü szót,
És szépen összehoztuk
A fészekhez valót.

Az álmok elröpültek,
A valóság maradt;
Puha fészkükbe ültek
A zengő madarak.

S már nőnek, tollasodnak
Az édes új lakók -
Jaj Istenem, maholnap
El, tova szárnyalók…

- De mily csodás igézet
Az ott az ág bogán:
Ha már a nyár belépett,
Nem zeng a csalogány.

S ilyen csodás igézet
Ez itt kis fészkemen:
Zeng, zeng dalom tenéked
Örökké – szerelem!

Forrás: Magyar Szemle Emlék-albuma 1888-1898. Kiadta Kaczvinszky Lajos. Bp. 1898.

Lévay Mihály (1862-1948): Hivatásom

Lévay Mihály portré
Az ég akarta, sorsom az nekem
S míg élek az leszen,
Hogy fölsegítve, ki leroskadott,
Vezesse két kezem;
Hogy járjak ólmos, szürke ég alatt,
Hol vár a szenvedés
S bizalmat gyujtsak én a szíveken,
Reményük hogyha vész.

A nap felém is küldöz fénysugárt,
Derűért reszketek;
Örömben uszva vágyom élni úgy,
Miként az emberek;
Tavasz költészetét, színét, hevét
Sovárgja lelkem is.
Ösvényt keresgetek, mely biztatóan
Dalos ligetbe visz.

De szívem délibábos álmai
Repülve tűnnek el,
Eszményi czélom tiszta szárnyain
Egek felé emel:
Óh szép,magasztos élni, küzdeni
Lemondva, másokért
S keresni nem a földi, hervadó -
De az örök babért!

Forrás: Magyar Szemle Emlék-albuma 1888-1898. Kiadta Kaczvinszky Lajos. Bp. 1898.

Lampérth Géza (1873-1934): Pacsirtaszó

 Vasárnapi Ujság 1906. 10. l.

Fakadó, zöld mező felett,
Fellegtelen kék ég alatt
Pacsirta száll, pacsirta szól…
Hallgatom a kis madarat;
- Én nem tudom, de a dala
Olyan édes, lelkigható…
Csengj, oh csengj csak a szivembe
Pacsirtaszó, pacsirtaszó!

Nem oly régen – kis pacsirta
Emlékszel is még rá talán? -
Itt egy halvány, csöndes gyermek
Mélázott egy madár dalán…
Szive gazdag tündérkert volt,
A ruhája kopott, fakó…
Csengj, oh csengj csak a szivemben
Pacsirtaszó, pacsirtaszó!

Itt látta a kora reggel,
Itt lelke a késő este:
Mikor száll fel pacsirtája,
Mikor dalol, - csak azt leste;
Sokszor borult itt szemére
Édes álom, búaltató…
Csengj, oh csengj csak a szivembe
Pacsirtaszó, pacsirtaszó!

Te voltál a dalos madár,
Én voltam a méla gyermek:
Én tégedet megismerlek,
De te, ugy-e, nem ismersz meg?
Nem csoda: most a ruhám szép
S a szívem hejh, sivár, fakó…
Csengj, oh csengj csak a szivembe
Pacsirtaszó, pacsirtaszó!

Úgy álmodtam: édes dalod’
Eltanulom. Eltanultam.
Szárnyam nő majd s felröpülök.
Felröpültem – s porbahulltam…
Csúf, sivár világba estem,
Elnémult ott a nótaszó…
Csengj, oh csengj csak a szivembe
Pacsirtaszó, pacsirtaszó!

… Mintha íim ez áldott perczben
Lelkem szárnya meglendülne
S szivemben a régi dalok
Szép dallama felcsendülne!
Utamra egy sugár ragyog
Olyan fényes, oly biztató…
Csengj, oh csengj csak a szivembe
Pacsirtaszó, pacsirtaszó!

Forrás: Magyar Szemle Emlék-albuma 1888-1898. Kiadta Kaczvinszky Lajos. Bp. 1898.

Gáspár Imre (1854-1910): Alkony

Gáspár Imre
Sötét hulláma már közelg a végnek
S hogy elboritsa muló éltemet, -
Már nemsokára béözönli partod
Szelid aggság, te nyugalmas sziget!
De addig-addig a parton bolyongok,
Fölöttem a tünő nap bibora,
Zúgó hullám felejtett dalt dudolgat…
Oly szép, oly szép az élet alkonya!

Magam vagyok – szép égi bolt – alattad!
Nincs szó körül, nem hallik semmi nesz.
De a magánynak szeme  l á t  s köröttem
Holt kedvesimnek árnya lengedez…
Lelkem velök száll, néki megmutatják,
Hol lelkeink találkozó hona…
Karom kitárom és az elhagyottnak
Oly szép, oly szép az élet alkonya!

Az ár közelg, itt-ott letört virágok,
Elmámorita mindnek illata;
Ott fénysugár rezg a torló habokban,
Mely egykor büszke fénysugár vala!
Mosolygva nézem:  m o s t  ég,  m o s t  kialszik,
És nemsokára nincs sehol nyoma…
Virágos, édes hajnalkor! Miként te,
Oly szép, oly szép az élet alkonya!

S ki tölgy valál, harczolni száz viharral,
Ma szívesen vagy hervatag levél;
Hirért epedtél, jól esik szivednek
Ha gyermekajkkal az emlék beszél…
Anyádról, a kit oly forrón szerettél,
Kinek egyetlen kincsed még pora…
Mégegyszer álmodsz róla gyermekálmot
S oly szép, oly szép az élet alkonya!

Jóságos a vég és én megbocsátom,
Ha sebze boszu és gúny támadott…
De sokszor a korbácsolt indulattól
Szivem letépte lánczát s lázadott:
Oh hogyha még derengne kedves arczon
Talán bocsánat szende mosolya,
Tölt irgalommal, telve szeretettel!

Nincs senki, semmi, a mi még remegtet,
Nincs semmi, a mit vágynál, féltenél,
Dúsabb kincset vár az nagy messzeségből,
Ki a vénség csöndes honában él!
Oly bölcs a vénség, bár minden tudása
Mindentudó Istenhez az ima…
Kicsiny sugár övé a tulvilágból…
Oly szép, oly szép az élet alkonya!

Békés sziget, körülvesz nemsokára
Az elmulásnak néma éjjele,
Hulláma fölvesz és én ringatózva
Elérem a tulsó partot vele!
A tulpart vár és a mi pisla mécses,
Titokzatok, sejtelmek lángja ma,
Az nemsokára összeforr valómmal…
Oly szép, oly szép az élet alkonya!

Forrás: Magyar Szemle Emlék-albuma 1888-1898. Kiadta Kaczvinszky Lajos. Bp. 1898.

Kemenes (Csecsinovics Ferenc 1829-1905): Hallám a szót…

 
Hallám a szót, fennen kiáltott:
Gyujtson a dal a szívbe lángot,
Hogy a mi élet, a mi eszme -
Azért lángoljon a szerelme.

S lánglelkű dallosok jövének:
Zengett a dal és sírt az ének…
Mint nap sugara, csillag fénye,
Bele csendült a napba, éjbe.

Mi szent, mi égi a világon:
Szűzi szemérem, angyal-álom, -
Mi itt a földön szép és nagy van,
Mind ott csengett, zsongott a dalban.

Mi gyújt, mint a menny ihlő lángja,
Mi felemel egy szebb világba…
S oly fáj is volt a dalokba, 
Hogy rá a kérub is zokogna.

S a fájó gyújtó dal igéz-e?
Oh ébred-e már az Ur népe?
Hasad-e lelkében a hajnal
Eszmék tüzével, sugarakkal?

Ha a daltól nem fáj a lélek,
S nem gyúlnak benne égi képek:
Azért oh dallos! Te rajongj csak,
Dalolj, rivallj a századoknak.

Csak rémlik néha, hogy nem hallja,
Midőn zeng édes, bűvös hangja:
Azért, mi a virág a méhnek,
Embernek az a dal, az ének.

A dal örökszép égi álom,
Szükség van rája a világon,
Hogy egy fényes, csodás jövőbe
Az emberek reményit szőjje.

Jön az idő, nincs messze az már,
hogy a dal lángja gyújt, a dal fáj.
S támad egy szebb, hívőbb új élet
Melyben szeretnek és remélnek.

Forrás: Magyar Szemle Emlék-albuma 1888-1898. Kiadta Kaczvinszky Lajos. Bp. 1898.