![]()
Nem az a szegény, a kit tán bársony nem föd
S kopott ruhába járni kénytelen,
Földjén a pór száz-számra kévét nem köt
S szőllőhegyén bor bően nem terem.
Nem az a szegény, kinek hatalma – semmi,
Ki tán nem zsarnokúr sokak felett,
Ki nem tudott hirt, nagy nevet szerezni
S nem birt halomra gyüjtni kincseket!
Az a szegény, kinek keblében űr van,
Nem tölti azt be vágy, az eszme-harcz,
Kinek sohasem volt része diadalban,
De azt se’ tudja, hogy mi a kudarcz.
Az a szegény, kinek sohsem volt álma,
Ábránd a lelkét szárnyra nem vevé,
Nem boldogítá az – valóra válva -
De a csalódás bússá sem tevé!
Oh mert a míg szivünk rajongni tudhat,
A míg áltatni tudjuk önmagunk,
A míg a percz gyönyört szerezve futhat
S az ébrenlétben álmodók vagyunk; -
Mig egy lehullott hervadó levéllel
Meghatva, búsan elbeszélgetünk,
S együtt sohajtozunk az esti széllel…
Szegények addig nem, sohsem leszünk!
A míg a jót, mert jó, azért becsüljük
S szivünk szorul, ha rosszat lát szemünk,
A szürke bús bölcselmet elkerüljük,
Szeretni, bizni s hinni is merünk; -
És nem riaszt a zord, rideg tél akkor,
Midőn még csak kezdődött szép nyarunk
S nem gondolunk az őszre már tavaszkor...
Ki mondja, hogy nem gazdagok vagyunk?
… de ám, ha mit csak sejtesz, tudni véled
S imádni kezded gőggel önmagad’,
Elvetsz magadtól álmot, istenséget
S csupán a kétkedés, mi megragad; -
Mikor a fölvilágosultság átka
Lerombol, pusztit minden látszatot,
Sötéten állsz, sötétebb, bús magányba’
S fogantatásod perczét átkozod!
Daczczal kiáltasz így: - Nincs, nincsen Isten
Mert még sohsem láthatta két szemem,
Az van, mit láthatok, a többi nincsen,
Gyermek-mesét hiába mondsz nekem!
Tudom: a nap ragyog s a holdnak fénye
Ettől kölcsönzött fény és semmi más, -
Hogy csillagok között, ott fönn az égbe’
Isten lakik, - csupán csak áltatás!
- Tudom: hogy élek és mégis halok majd,
Midőn a végső óra is lefut,
Tudom: hogy a hajó, mit röpke szél hajt
Egyszer nyugalmas, csöndes révbe jut.
De hogy a lelkem élni fog tovább még
Egy másik, jobb vagy rosszabb életet, -
Hogy büntetést, jutalmat adhatsz, óh Ég!
Hiába mondod, - nem hiszem neked!…
… S míg így beszélsz, eltünnek sok, sok évek,
A sir zordon fuvalma meglegyint,
Remegsz… Erőt nem ád most kétkedésed,
Szemed a sirra csüggedőn tekint.
Hogyan?! Azért volt annyi szenvedésed
S azért örültél annyi vig napon,
Hogy most, midőn betelni látod véged,
Elfödjön mindent egy kis – sirhalom!
S nem is tudod hogyan? – Csak egyszer aztán
Templom elé irányzod léptedet,
Megtörve térdre hullsz az oltár alján
És szánod-bánod tévedésedet!
… S világosság dereng a szürkeségben,
Sötét lelkedbe hull az égi fény!
… Legyen akármi dús e földi létben,
Ki Istent nem hisz, az nagyon szegény!
Forrás: Magyar Szemle Emlék-albuma 1888-1898. Kiadta Kaczvinszky Lajos. Bp. 1898.
Jó szórakozást, töprengő, elmélkedő, ösztönző, vigasztaló, megnyugtató perceket kívánok az Irodalom-birodalomban! - Csicsada
2026. aug. 12.
Erdélyi Zoltán (1872-1915): A kétkedők
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése