Tomor Ferenc (1827-1902): Elveszett nap

 
- 1894. febr. -

Hajdan egy jó császár elveszettnek tartott
Minden olyan napot,
Amelyen valamely emberséges tettet
Nem gyakorolhatott.

Én gazdag nem vagyok, sok jót nem tehetek,
De az olyan napom
Elveszett, amelyen gyermekem elhunytát
Meg nem sirathatom.

Ha nevét említik, feltünik elmémben
Arcának hű mása,
És elszorul szívem, amíg föl nem fakad
Könyeim forrása.

Ha nem szólnak róla, ágyára tekintek,
Ahol kiszenvedett
S ahonnan zokogó szüleire végső
Szempillantást vetett.

Mily pillantás volt az! Oh ha rá gondolok
Fejem szédül bele!
Lehetséges-e az hogy ilyet elbirhat
A szülő kebele?

Ott álltam a gyászos ágynál, mint a szobor,
Megdermedve, némán,
Föl nem birván fogni a szörnyü rejtelmet,
Szemeimmel látván.

Lehetséges-e az, hogy a két szende szem
Örökre lezárul?
Hogy az „édes apa, édes anya” többé
Nem hangzik ajkárul?

Ha szép fehér nyakán azt a finom nyilást
Nem látom vérezni,
El nem hiszem, hogy oly testben a sziv megszűnt
Örökre érezni.

Lehet-e az, hogy oly duzzadozó erő
Egy pillanat alatt
Megzsibbad, kialszik, int egy gyenge kis láng
Melyre vihar szakadt?

Ama nyilással tett a földi tudomány
Végső kisérletet;
De a lélekhagyta tetembe új éltet
Azon nem önthetett.

Majd kisded holmiján akad meg a szemem;
Minden oly rendében
Mint mikor itthon volt, nem a sötét sirban,
A Sashegy tövében.

Itt annak ruhái, ah, nem látom bennök
Szép sugár termetét!
Ott vannak könyvei, - nem szegzi már rájok
Komoly tekintetét.

Itt gondos rajzai, ott csinos irása,
Jellemének tükre,
Amelyben lelkének szikráit nyomta rá
A finom betükre.

Ott derék hangszere, melynek zengelmével
A kisded családot
Fel-felvillanyozta s ünneppé tette a
Mindennapiságot.

Bárhová fordulok, bárhová tekintek,
Mindenütt ott látom,
És elszorul szívem a megfoghatatlan
Elhagyatottságon.

Hát már nem tér vissza, soha-soha többé
Szülei ölébe,
Mint máskor, ha elszállt uj világot látni
Rokonok körébe?

Oh e soha! Soha! Mázsányi teherként
Nyomja a szívemet,
Míg zokogás közben könyeim patakja
Ujra meg nem ered.

S hálásan emelem könyező szememet
Az egek egére,
Hogy könyeket adott gyógyító ír gyanánt
A szívek sebére.

Forrás: Tomor Ferenc: Fájdalom könyve. Emlék szeretteim sirjára. Nyomatott a Hunyady Mátyás-Intézetben Budapest, 1898.