Szemlér Ferenc (1906-1978): A folyondár

Biborszinü kuszó folyondár
Azt mondanám, szép vagy nagyon.
De jól tudom, hogy ez a szín a
Halálnak pírja arczodon.

S ha majd egy-két napnak lemultán
Biborszined sárgára vál
S levéldiszed lehull a földre -
Tudom, hogy itt van a halál.

Tudom… S hogy így lefosztva látlak
S midőn az ég kis könyezik,
Szememben érzem én is, én is
Borus szivemnek könyeit.

Az őszi szél is mintha sirna…
Egy szép leánykát ismerék,
Akácztakarta puszta sirját
A buja gaz befödte rég…

Oly szép volt, mint egy égi angyal,
Oly tisztaságos, oly szelid.
A hangja bűbájos zenéje
Magasba fel, egekbe vitt.

Fekete volt, miként az ében
Vállán leomló dús haja,
A két szeme nevetve-sírva
A tiszta tükrü ég maga…

És egyszer… egyszer… Nem felejtém…
Az évidő már őszre járt,
Hullott a fák aranyesője,
Köd szállta bé a szemhatárt…

Ott ültem ép az oldalánál.
Bohó dologról folyt a szó:
Hű szerelem vagy kincs temérdek,
Kettő közül mi volna jó?…

És akkor… akkor… Halld folyondár!
Szeme alá kiült a pir.
Mit a halál titkos pecsétül
Az áldozat arczára ir.

Szelid szemének tiszta tükrén
A láng is hirtelen kigyult,
Mit a halál törött szemekben
Bucsuszövétnekül kigyujt.

S mikéntha a tünő piros nap
Biborba márt hegyet, mezőt -
E lángban égő rózsa arczczal
Most szebbnek láttam sokkal őt…

S ő csak beszélt tovább vidáman.
Bohóskodott. Végül dalolt
Egy dalt a búcsuzó madárról -
Pedig az ő bucsuja volt…

Aztán?… Miként te most előttem.
Szegényke ő is hervadott.
Szelid türéssel várta, leste
A békeosztó végnapot…

A rózsapír is lassan-lassan,
A hogy neked sárgára vált,
S ő lázban égve, sárga arczczal
Mosolygva hivta a halált…

S mikor kívül a kerti fáknak
Utolsó lombja is lehullt, -
Itt benn az ő szelid szemére
Szintén sötétlő árny borult…

Mondjam-e még?… Kuszó folyondár
Szemem sirva tekint feléd.
Miért is juttatád eszembe
Te szivtelen e bús regét.

Forrás: Magyar Szemle Emlék-albuma 1888-1898. Kiadta Kaczvinszky Lajos. Bp. 1898.