2016. szept. 5.

Rabindranath Tagore: A „Kertész”-ciklusból





I.
Sárga madarak énekelnek a fákon

Szomszédunknak egyik fáján sárga madár énekelget,
S dalát hallván, táncra perdül a szívem e zene mellett.
Abban a faluban élek, melyben neki van lakása,
És ez a mi örömünknek éppen egyik kútforrása.
Felkeresik kertünk árnyát és naphosszat ott legelnek.
Árpaföldünkön is járnak, de én nem vagyok goromba,
Odafutok és felkapom mind a kettőt a karomba!

A falunk neve Khanjana,
A folyónak neve Anjana,
Az én nevem’ mindenki tudja,
az ő neve meg Ranjana.

Nincs közöttünk gátnak semmi, mi szerelmünk útját állja,
Csak a hullámzó vetésnek egyetlen egy keskeny sávja.
Kertjük mellett a mi kertünk, benne fák közt áll a méhes,
Kertjükbe jár méheinknek raja, hogyha mézre éhes
És a folyam, mely fürödni mindkettőnket sokszor látott,
Házunk tájáról hoz nékem partról belehullt virágot,
S a szárított kusm-virág, mit kosárszámra szoktunk venni,
Ott termett, ott virágzott az ő földjükön valamennyi.

Az az út, mely a házunktól kiindul és elvész távol,
Tavaszonként illatos a mangóvirág illatától;
Mikor a mi kék lenföldünk merő virágtenger végig,
Sarló alá ugyanakkor az ő kenderük is érik;

Az a csillag, mely ott ragyog házuk felett minden este,
Fényével a házunk táját eddig mindig felkereste,
S az erőtől, melynek vize kertjüknek földjébe mélyed,
A mi kadamligetünk is felüdül és újraéled.

A falunk neve Khanjana,
A folyónk neve Anjana,
Az én nevem’ mindenki tudja,
Az ő neve meg Ranjana.

II.
Álom ködösvényén...

Álom ködösvényén járva, újból vele álltam szemben,
Aki egykor kedvesem volt egy korábbi életemben.

Elhagyatott útnak szélén esthomályban állt a háza,
A galambdúc népe csendben, s rúdján aludt már a páva.

Égő lámpa volt kezében, azt a küszöbre letette,
S bánatos szemének égő tekintetét rám vetette.

Száll felém a néma kérdés – nem hallhatom, csupán látom -:
„Amióta elszakadtunk, mi a sorsod, mondd, barátom?”

Megkísérlem választ adni – mindhiába! melyen ketten
Egykor megértettük egymást, azt a nyelvet elfeledtem!

És hiába álltam némán, egyre-másra csak töprengve,
Sem a neve, sem a nevem nem jutott már az eszembe.

Jobb kezét nyújtotta némán, könny ragyogott két szemében,
Szótlanul és önfeledten álltunk ketten kéz a kézben –

Lámpánk lángja végsőt lobbant s elaludt az esti szélben...

(A költő angol prózafordításából a bengál versalak visszaállításával 
fordította: Zoltán Vilmos)

Forrás: Vasárnapi Ujság 1. szám 1921. (68. évfolyam) Budapest, január hó 9.

F. szabó Géza: Andrist megsértették*





A község nagytekintélyű bírája kihallgatást tartott. Előtte Andris állott, teljes néven Istók András, hivatalbéli rangjára nézve a község érdemes előfogatosa. Andris takaros, deli legénynek volt nevezhető egészen a fejéig. De a fejét, szegény fejét szakszerű vattás pólyázással jelenleg akós hordóvá torzította az orvostudomány.

- Panasz van rád, édös cselédöm! Hallod-e, te Andris?

(Baj van az árgyélusát! – ez a gondolat markolt bele Andris megtépázott agyába ebben a pillanatban. Mert azt ország-világ tudja, hogyha bíró uram valakinek azt vágja a fejéhez: „Édös cselédöm”, akkor már minden keserű epe a torkában vagyon. És mentül édeskésebb hangon mondja, annál nagyobb a veszedelem.)

- Mögkövetöm alássan bíró uramat, nem emlékszök, hogy valakit mögbántottam volna.

- Nem-é? Hogy nem? Hát a doktor úr, a Strasser doktor kutya?

Andrisnak nagyot villant a szeme, az a félig bepótyulált szeme. Aztán egyet rántott – de tisztességtudóan – a vállán.

- Most értöm már a beszédét bíró uramnak. Hogy a doktor urat? Én? Mögbántottam volna? Hát mögkövetöm, szóltam neki vagy egy zokszót, de csak azután, hogy mögsértött.

- Ne te ne! Ne beszélj bolondokat, Andris. Mikor sértött volna meg?

- Mikor ezt a maskarát a fejemre rakta.

- Az ám, csak most látom, hogy el vagy csúfítva.

- Ez a nyitja a dolognak, alássan jelöntöm. Ezön gyöttünk össze.

- No csak, ki vele szaporán, hagy hallom a históriáját. De nyomon beszélj, mert mögbánod, aszondom.

Andris mély lélegzetet vett, ahogy ez elbeszélés előtt dukál s aztán hozzákezdett a magyarázathoz.

- Tetszik tudni, hogy tegnapelőtt délelőtt jó késősen indultunk Halomegyházára. Nagyon szeretött vóna menni Ferkó, a másik kocsis is, de a tekintetös szolgabíró urat parancs szörint én vittem a kis sárga féderösön. Vele vót az állati orvos is.

- Nem mögparancsótam má – csattan közbe a bíró -, hogy állatorvos annak a tisztösségös neve.

Telekes Béla: Washington népe!







Óh csillagmezős zászló büszke népe,
Megint Washington népe vagy-e már?
Gyilkos harc után rajtunk gyilkos béke...
Karunk láncon, szabadítóra vár.
Szabadítónak vitt a harcba téged
Apostolként akkori vezetőd...
Most látod már: zsarnokok frigyét védted!
Elfordulsz tőlük, félreveted őt...
Óh, Washington s nem Wilson népe vagy!
Fogd pártunkat, te újra tiszta, nagy!

Jól tudod, csel volt ajkukon nagy elved:
Hogy népek szava döntsön, ne a kard!
Jól tudod, tőrbe minket akkor ejtett,
Mikor kard le nem bírta a magyart.
Mi széjjel törtük győztes fegyverünket
S nyújtottunk békejobbot lelkesen...
És ők rá láncot vertek!... Óh, e bűntett
Meddig lesz őr még örök elveken?
Washington népe, ős becsületed
Ne tenné jóvá, mit csel vétkezett?

Ki vad rabszolgák láncait levetted
Véredet ontván értök valaha, -
Ne bánnád, hogy egy dicső múltú nemzet
Vad martalócok rabszolgája ma?
Ne űzné megcsalt erkölcsöd hatalma
Szétmart hazánkról e győzőket el?
Vagy vallod: úgyis megdől, ami csalfa!...
Óh úgy lesz! Még feltámadunk mi, fel!
Washington népe, te bölcs, te igaz,
Mégis – elég-e vajon ily vigasz?

Elég-e bűnös frigytől félreállnod?
Egész világ ily frigyek rabja ma.
Még hányszor dúlja sírrá e világot
Az ősi bűn: önzés erőszaka?
Sohsem lehetne jóságnak hatalma?
Ez ős erénynek, mely óh ma is él?!
S több szívben mint a bűn! – Csak elhagyatva...
Szólítsd! Erősebb lesz az bárminél!
Washington népe, te jó, tiszta, nagy,
Oh adj hatalmat a jóságnak, adj!

Hisz amit eddig jósát tett e földön, -
Tett a tied és tett más népeké, -
Ínség háláján bármint tündököljön,
Egyetlen dúlt hont is megmenthet-é?
Nem ez kell, nem alamizsnás segítség,
De győztes jóság, világépítő...
Uralma minden jóknak, hogy építsék
az üdvöt, min nem győzhet gazerő!
Washington népe, ha te akarod,
Már győzött is nagy, szent akaratod!

Óh, leghetykébb bűn mersze sem valódi!
Gazok hatalma hazugarcú báb!
Még rémuralmak is ölni s rabolni
Csak szent célt vallva mernek?... Ne tovább!
A jóságot rázd fel kábulatából,
Érezze együtt roppant erejét!
S tettekre kelő óriás hadától
Gyáván fut minden gonosz csürhe szét.
Washington népe, itt a pillanat,
Hogy örök naggyá váltsd hatalmadat!

Te, kötelességtudó szabadságnak
Legerősebbé tisztult nemzete,
Dolgos kezek mind csak dolgozni vágynak,
Bilincsüket már vétesd végre le!
Vagy oly erős most, hogy így toborozhass
Új hadat, mely majd nem gyilkolva győz...
Melynek szent harca: munka! Oly hatalmas,
Hogy nem kél többé véres harcú hős!
Washington népe, békés emberek
Ily milliói hadd győzhessenek!

Óh hadd győzzünk, kik valljuk lelkesülve,
Hogy gyógyíthatók bűnök és hibák, -
Hogy egyként szent a magunk s másik üdve,
Szent a hazánk s szent az egész világ!
S mind többen élnek majd, mind nemesebben,
Hogy népüket mind dicsőbbé tegyék –
S mind dicsőbben versenyző nemzetekben
Forr egyboldoggá az emberiség!
Washington népe, hí a cél, a nagy!
Ezt vívd ki s világ megváltója vagy!

Forrás: Vasárnapi Ujság 2. szám. 1921. (68. évfolyam) Budapest, január 23.