I.
Sárga madarak énekelnek
a fákon
Szomszédunknak egyik fáján sárga madár énekelget,
S dalát hallván, táncra perdül a szívem e zene mellett.
Abban a faluban élek, melyben neki van lakása,
És ez a mi örömünknek éppen egyik kútforrása.
Felkeresik kertünk árnyát és naphosszat ott legelnek.
Árpaföldünkön is járnak, de én nem vagyok goromba,
Odafutok és felkapom mind a kettőt a karomba!
A falunk neve Khanjana,
A folyónak neve Anjana,
Az én nevem’ mindenki tudja,
az ő neve meg Ranjana.
Nincs közöttünk gátnak semmi, mi szerelmünk útját állja,
Csak a hullámzó vetésnek egyetlen egy keskeny sávja.
Kertjük mellett a mi kertünk, benne fák közt áll a méhes,
Kertjükbe jár méheinknek raja, hogyha mézre éhes
És a folyam, mely fürödni mindkettőnket sokszor látott,
Házunk tájáról hoz nékem partról belehullt virágot,
S a szárított kusm-virág,
mit kosárszámra szoktunk venni,
Ott termett, ott virágzott az ő földjükön valamennyi.
Az az út, mely a házunktól kiindul és elvész távol,
Tavaszonként illatos a mangóvirág illatától;
Mikor a mi kék lenföldünk merő virágtenger végig,
Sarló alá ugyanakkor az ő kenderük is érik;
Az a csillag, mely ott ragyog házuk felett minden este,
Fényével a házunk táját eddig mindig felkereste,
S az erőtől, melynek vize kertjüknek földjébe mélyed,
A mi kadamligetünk
is felüdül és újraéled.
A falunk neve Khanjana,
A folyónk neve Anjana,
Az én nevem’ mindenki tudja,
Az ő neve meg Ranjana.
II.
Álom ködösvényén...
Álom ködösvényén járva, újból vele álltam szemben,
Aki egykor kedvesem volt egy korábbi életemben.
Elhagyatott útnak szélén esthomályban állt a háza,
A galambdúc népe csendben, s rúdján aludt már a páva.
Égő lámpa volt kezében, azt a küszöbre letette,
S bánatos szemének égő tekintetét rám vetette.
Száll felém a néma kérdés – nem hallhatom, csupán látom -:
„Amióta elszakadtunk, mi a sorsod, mondd, barátom?”
Megkísérlem választ adni – mindhiába! melyen ketten
Egykor megértettük egymást, azt a nyelvet elfeledtem!
És hiába álltam némán, egyre-másra csak töprengve,
Sem a neve, sem a nevem nem jutott már az eszembe.
Jobb kezét nyújtotta némán, könny ragyogott két szemében,
Szótlanul és önfeledten álltunk ketten kéz a kézben –
Lámpánk lángja végsőt lobbant s elaludt az esti szélben...
(A költő angol
prózafordításából a bengál versalak visszaállításával
fordította: Zoltán Vilmos)
Forrás: Vasárnapi Ujság
1. szám 1921. (68. évfolyam) Budapest, január hó 9.
