F. szabó Géza: Andrist megsértették*

A község nagytekintélyű bírája kihallgatást tartott. Előtte Andris állott, teljes néven Istók András, hivatalbéli rangjára nézve a község érdemes előfogatosa. Andris takaros, deli legénynek volt nevezhető egészen a fejéig. De a fejét, szegény fejét szakszerű vattás pólyázással jelenleg akós hordóvá torzította az orvostudomány.

- Panasz van rád, édös cselédöm! Hallod-e, te Andris?

(Baj van az árgyélusát! – ez a gondolat markolt bele Andris megtépázott agyába ebben a pillanatban. Mert azt ország-világ tudja, hogyha bíró uram valakinek azt vágja a fejéhez: „Édös cselédöm”, akkor már minden keserű epe a torkában vagyon. És mentül édeskésebb hangon mondja, annál nagyobb a veszedelem.)

- Mögkövetöm alássan bíró uramat, nem emlékszök, hogy valakit mögbántottam volna.

- Nem-é? Hogy nem? Hát a doktor úr, a Strasser doktor kutya?

Andrisnak nagyot villant a szeme, az a félig bepótyulált szeme. Aztán egyet rántott – de tisztességtudóan – a vállán.

- Most értöm már a beszédét bíró uramnak. Hogy a doktor urat? Én? Mögbántottam volna? Hát mögkövetöm, szóltam neki vagy egy zokszót, de csak azután, hogy mögsértött.

- Ne te ne! Ne beszélj bolondokat, Andris. Mikor sértött volna meg?

- Mikor ezt a maskarát a fejemre rakta.

- Az ám, csak most látom, hogy el vagy csúfítva.

- Ez a nyitja a dolognak, alássan jelöntöm. Ezön gyöttünk össze.

- No csak, ki vele szaporán, hagy hallom a históriáját. De nyomon beszélj, mert mögbánod, aszondom.

Andris mély lélegzetet vett, ahogy ez elbeszélés előtt dukál s aztán hozzákezdett a magyarázathoz.

- Tetszik tudni, hogy tegnapelőtt délelőtt jó késősen indultunk Halomegyházára. Nagyon szeretött vóna menni Ferkó, a másik kocsis is, de a tekintetös szolgabíró urat parancs szörint én vittem a kis sárga féderösön. Vele vót az állati orvos is.

- Nem mögparancsótam má – csattan közbe a bíró -, hogy állatorvos annak a tisztösségös neve.

Igönis. Az állatorvos. Jól elhaladtunk már (de csuda két jószág is az a Villám, mög a Sárkány), röttenetösen pörkölt a nap, szellő nem járt, falevél nem moccant, kiszáradt a gégém, de nagyon. Hej, szent Atyám, mondok magamba, de jó volna csak egy fél pipa dohány is. De még a rágondolástul is mögriadtam, hisz a tekintetös szolgabíró úr ül a kocsin. Haladunk, haladunk, egyszer csak érzöm ám, hogy egy kisszerű döfölés éri a hátamat. Aztán még egy, mögint egy. Úgy lössz, mondok magamba, hogy a tekintetös szolgabíró úr elbóbiskolt. Innen van, hogy a feje néha-néha nekilóg a hátamnak. Möglassítom a lovakat. No, gondolom, ezt a tekintetös szolgabíró úr nem igen kedveli, ha ébren van, szól érte. De csaknem szót. Hátrapislantok. Hát az állati...

- No!

- Igönis. Az állatorvos szemlélődik ám ugyancsak, de a tekintetös szolgabíró úr szunyókál. A kalapja a szömire van húzva. No most! Benyúlok a pipáért csak úgy fél kézzel, aztán hirtelen rásörcentök. Előbb csak aprókát szippantok nagy vigyázva, de hogy látom, nincs veszödelöm, pöfékölök ám akkurátusan.

- Ahogy így beleszokok a jómódba, egyszer csak – se szó, se beszéd – egy böcsületös pofon éri hátulról az ábrázatomat. Rögtön tuttam, hunnan zöng az ég. Elsüllyesztöm a pipát, szárba kapom a lovakat, egy-kettőre be is értünk Halomegyházára.

- Ne szaporítsd a szót, hékás, aszondom! Mi köze ennek a fejbeveréshöz?

- Most gyün mán, mögkövetöm, ahogy hazaérköztünk. Mer ahogy Halomegyházán elvégeztük a dógunkat, naplemöntire visszakövetköztünk szöröncsésen. Mögjártatom a lovaimat, bekötök, hozzákezdök a csutakoláshó. A Ferkó zablatisztítássa vót odabent elfoglalva. Egyszer csak – de úgy dolog közt, guggolva, hogy föl se néz, mögszólal a cimbora:

- Jó dógod van neköd, koma, szolgabírót hurcolsz.

- Van hát, mondok, mér ne vóna?

- Kaptál is jó borravalót, tudom.

- Kaptam hát. Köll-e fele?

- Köll hát, aszongya, de föl se néz. Erre odalépök mellé, aztán – kezemre esött szörnyen – úgy felölről jól pofon legyintem a testvért. Én is ilyenformásan kaptam, hát a felit kiosztottam neki. A többihöz aztán egy szempillantás nem sok, de annyi se köllött. Ferkó felkapja az összemarék-zablát, úgy vág vele fejbe, hogy azonmód beesök a lovak közé. Elöntött a vér. Aszongyák, az eszömet is elvesztöttem, úgy mostak föl. De már a magam lábán möntem el a doktorhoz. Összevarrt takarosan. Be is kötözött. Aszongya aztán, hogy elkészült velem:

- Várj egy kicsit Andris, mögírom a látleletöt. (Így mondta.)

- Mit ír mög a doktor úr? – kérdöm. – Hát mögint csak aszongya:

- Látleletöt.

- Mi lögyön az a csudabogár? – vallattam tovább.

- Írás arrú, hogy súlyos testi sérelöm ért.

- Köll a fenének. Tudom én azt írás nélkül is.

- Jó, jó. De ahhoz írás köll, hogy törvény elé állítsd azt, aki veled ezt a csúfságot elkövette, mög annak köll kifizetni, ami az én fáradságomér dukál.

 - Ilyet mög kétször se mondjon a doktor úr. Egy az, hogy azér, hogy én szögény legény vagyok, mögfizetem, amive tartozok, böcsülettel. De hogy törvény elé állítsam az én jó komámat ezér a kis félreértésér...

- Bolond vagy te, Andris. Tizenhét őtést varrok a fejödön, aztán te félreértésnek mondod.

- Ahhát. Azt én tudom. Ezér csak nem állítom törvény elé az én könyeres cimborámat, még tán be is csuknák. Böcsület vóna az?

- Az a böcsület, hogy aki engöm helybehagy, azt becsukatom. (Így a doktor.)

- No, most már aszondom, hogy ne nézzön le engöm a doktor úr, ne uszítson a Ferkó komám ellen.

- Nem uszítalak én, de ami igasság, igasság.

De erre már engöm is elhagyott a béketűrés. Kifakattam:

- Az az igasság, hogy ehhő a doktor úr nem ért, mögláccik, hogy nem kancsóval körösztőték. Az írása mög nem köll. Aggyon Isten!

Egy kis szünet... Andris haptákba vágja magát:

- Így történt, bíró uramnak alássan jelöntöm. Most mán csak azt szeretném tunni, hogy kinek van oka nagyobb haragra. Én sértöttem-e mög őtet, vagy ő engöm? De azt az egyet mögmondom, mögkövetöm bíró uramat, hogy ne üljön föl a kocsimra, mert mögtanulja aki lelke van a Strasserának, hogy hány kátyú van az országúton.

- Mögértöttem a beszédödet, Andris. (Nini, már nem mondja: édös cselédöm, de mintha nagyobb szeretettel simogatná tekintetével a pipáját.) Csak annyit mondok, hogy észön légy. Most elbocsátalak.

(* Irodalmunkban igen ritka az író, aki helyesen használja az „ő”-ző nyelvjárást. Még Petőfi is ráhibázott. E kis elbeszélésben az „ő” használata teljesen korrekt.)

Forrás: Vasárnapi Ujság 2. szám 1921. (68. évfolyam). Budapest, január 23.