Holló Ernő (1910-1983): Öregség szavával

Öregszünk s úgy ráncosodunk napok

sűrűjében, mint almák izgatott,

sóhajtgató zenésszavú tűzön,

sóhajtgatunk és nem várjuk: mi jön?

Hány óra, hány nap? A friss perceket,

úgy számoljuk, mint a gyöngyszemeket,

megáldjuk, ki a harcokból kiáll

s megátkozzuk, aki nyomunkba száll.

 Forrás: Válasz 4. évf. 7-8. sz. 1937.

Holló Ernő (1910-1983): Jobb a madárnak

Jobb a madárnak kinn a rengetegben

körözni a kékruhás levegőt.

Jobb a hiúznak lesi éjszakákon:

melyik tanyán kap prédául üszőt.

Jobb a medvének piros rokolyában

cammogva kapkodni a szemeket,

ha embert lát, lehúzni völgybe lassan

s barlangban átaludni a telet.

Jobb iszalagnak a malomkerék

között heverni elzúgó vízen,

míg bent új gabonát őröl a nép.

Forrás: Válasz 4. évf. 7-8. sz. 1937.

Holló Ernő (1910-1983): Farkasok

A farkasok lejöttek a hegyekből,

merész haduk a falvakig futott,

a hegek ősi keménységét hozták

s szemükben titkos éhség csillogott.

Az istállóba törtek és a borjút

elhurcolták, mint a kisgyermeket

a rablók anyja mellől, a nyomukban

húzott a vér, szüntelen csepegett.

Kísérték a szikrás kedvű legények

reggel, amint feltündökölt a nap –

A bosszú! fejszeéllel megtorolni

a sok alattomos, aljas vadat.

Hajszás szavuktól fölzengett az erdő,

a hó léptük nyomán úgy ropogott,

mint puskatűz, a fenyőgallyakon a

dér áhítatosan harangozott.

A vér! Detektíveknek áruló nyom

szaladt a ködbehullt völgyeken át.

A köd lassan fölengedett, a napot

szikráztatta egy kéz, mint a kovát.

Nehéz mellények gombolkoztak és a

fejszék halálos mámora lohadt,

De lankadatlan szálltak, vitte őket

a bosszúvágy, riasztgató harag.

Délfelé járt. Egy völgyben megtalálták

az áldozatot. Csontja ott meredt

a hóban, húsát már lerágta róla

a diadalmas toportyánsereg.

Körötte vér volt. A nap szárította

a csontokat, sugár tüzedelte meg –

A legények hallgatva összeszedték

talizmánnak, mint drága kincseket.

Forrás: Válasz 4. évf. 7-8. sz. 1937.

Soltész János: Bánatunk sírjára

Temetkezzünk el most, szegény kicsim!

növesszen hosszú fürtöt bánatunk

a földalatti lét halkhangú térein:

egymás karjában békén alhatunk.

Ne hidd, hogy mindörökre eltemetkezünk!

a bánat nem dermed meg agyvelőnkkel,

titokban él, dobog, piheg velünk

s míg szunnyadunk, a sírunkból előkel.

Feljön, feljön az alvilági térről

mint rezgő fény a hajnalcsillagon,

jajongó szél a mult idők teléről,

hulló levél, amely avarba von.

Megérzik majd a bús szerelmesek!

kezük reszketve jár egymás kezén,

s mert sirunkra a hó már leesett,

aranyba fonják emlékünk neszét.

Forrás: Válasz 4. évf. 7-8. sz. 1937.