Lassan engem is megöl a vidék.
Rámhull a nehéz, debreceni ég;
két vállamon a Nagytemplom két tornya,
a szívemen a Basahalom dombja,
futó lábamra a nagy Egyetem dúlt,
elébem rakták az egész Nagyerdőt…!
Fák közé rejtve, tempósságba fulva,
emlékeimet gyújtogatom újra.
Kinek kell itt a költő szava-bókja…?
Csak a paraszt-nyár gyilkos, régi csókja
izzik még egyre gyógyuló agyamban.
Kit váltsak itt meg rettentő magamban?!
Minden nagy itt. A templom és az erdő,
a vak közöny, ami az égre felnő;
minden alkotás századok munkája.
Mit ér az ember itt múló magába?
Mit akartál te, jó Vitéz Mihály?
Elnyelte nyomod a lágy őszi sár!
Szíved lángjától erdők meg nem gyúltak,
Elsülyedt hegyek szódra nem indultak,
Lillára veszteg költötted idődet,
két halál marta zörgő, rossz tüdődet!
Veszett gyomrából a vén temetőnek,
mondd el versedet az eltévedt őznek!
Hányszor hallom szavadat éjféltájon
a Nagyerdőben felzokogni fájón!
Hányszor nem írtam verset már azért,
mert szavamra ráköhögted a vért!
Hányszor jutott a te sorsod eszembe,
ha messze vágytam, fel vagy idegenbe!
Hajt a vérünk és nagyon mindegy nékünk:
meghalni aztán mégis hazatértünk,.
mert ideköt bennünket minden-minden,
család és föld, szerelem, mult és isten!
A kultúra, e kényes úri dáma,
ritkán járt itt a hajdusági sárba.
Ami szép termett, az magától termett,
úgy is mult el, magának ásva vermet.
Vigyázz ha írsz! – nem írsz, csak tenmagadnak,
meg a hallgató, finom papírlapnak,
tenmagadnak, meg Csokonainak,
a Nagyerdő űzött vadjainak.
Forrás: Válasz 4. évf. 3.
sz. 1937.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése