2016. nov. 6.

Vachott Sándor: Az öreg György urhoz





Hogy élsz, miolta tőled messze váltam?
Ugy folynak-e, mint hajdan, napjaid?
Le birod-e még vágni tenkezeddel
Kétszer hetenkint ősz szakálladat?
Belátja-e még a határt szemed,
Vagy lábaiddal mégy el már oda,
Hová szemeddel jártál azelőtt?
Zsémbelsz-e még, ha ollykor megficzamlik
A házi rend, melly ős-törvény gyanánt
Több század óta szállt firól fira?
Valljon, ha rád s körödre gondolok,
Ugy él-e minden, a mint képzelem?
Mert én nem egyszer gondolok reád,
És képzeletben szinről szinre látlak.
A szép vidéknek hüvös bérczeit
Édes teherkint hordom lelkemen.
Ifju-koromnak andalgásival
Ott jártam én a lombos tájakon.
Bizonytalanv olt sorsom és jövőm,
S küzdött az ifju tántorgó hitével,
Egyszerre fölkelt a vihar szele,
S mint vén harangnak tompa hangjai
Hajlongva zúgtak a fenyők körülem.
Szétnéztem egykor – s jól esett szivemnek
Mintegy inogni látnom a világot. –
Te honn maradtál, és a ház-eresz
Alól ohajtva nézted jöttömet.
A vész elől betértünk tüzhelyedhez,
S asztalhoz ülvén, gondos nőd nekünk
Ételt, italt bő kézzel juttatott.
Midőn a zúgó vész lecsillapult
S zárt ablakod jó légnek megnyitád:
A ház előtt felnyuló büszke hárs
Dús illatával tölté a szobát be. –
Eljött a sánta szomszéd alkonyatkor,
Kit mi szerettünk sok tréfáiért,
És kész örömmel üdvezeltük őt.
Kivüle ollykor jöttek többen is.
Hogy megfelelj a ház becsületének;
Te jó boroddal nem késtél soha.
Igy folytak és nem másként napjaink,
S bizony nehéz volt egymástól szakadnunk.
Sirtál s az étel sem kellett soká! –
Most hü körödtől távol élek én,
Pezsgő világnak szünetlen zajában.
És kedvez a sors több felől nekem.
De a szerencse közt is boldogit
Emlékezetben birnom egy helyet,
Hol még az ó-kor bölcs szokásait
Nem forgatá fel változó csere;
Hol a csalárdság és képmutatás
Nem hányja minden lépten tőreit;
Hol a természet egyszerü fia
Késő időkre nyujtja életét,
S csöndes halállal tér a föld ölébe.

Forrás: Életképek – Szerk. Frankenburg Adolf – II. évf. I. kötet  5. füzet – Pesten, Nyomatott Landerer és Heckenastnál 1844.

Oroszhegyi Sz. J.: Utcza-kotró (életkép)





Ott egy országos keresztut,
„Zrinyi”nél,
Hol naponta száz kalandor
Elhenyél;
Körülötte jobra-balra
Pocsolya,
Ide s tova kényesen jár
Sok pulya.

A köbös kősorozaton
Kis fiu,
Nyircsomóval sepregetve
Szomoru:
Gyönge arcza esdekelve
Szende szép,
Szivecskéje ben sajogva,
Szörnyü kép.

Sipka illenék fejére,
Ámde nincs;
Kis mellényke tetemére,
S mije sincs:
Tán nadrág az, a mi lábát
Fedezi;
Ám belőle kandikálnak
Térdei.

Van-e talpán csizma, saru,
Vagy czipő?
Oh, ezt még a természettől
Nyerte ő.
Ép karára gyolcs lemezke
Gyüremlett,
Dideregve kergeti a
Hideget.

És pillogva kunyorálgat
’Krajczárkát!’
S cseppenő vámért mindenkit
Átbocsát:
Ki lehetne segíteni
- Idegen –
Az apátlan, az anyátlan
Kisdeden?

Forrás: Életképek – Szerk. Frankenburg Adolf – II. évf. I. kötet  5. füzet – Pesten, Nyomatott Landerer és Heckenastnál 1844.

Császár Ferenc (1807-1858): Jóslat







Meddig fogod még békód hordani,
És tűrni meddig gyávák szitkait?
Hazád siréjbe készül omlani,
S te elfeledted ősid harczait?

Lánggal szeretted a hont untalan
S most dijul érte a sors karja ver:
Szétüzve bolygasz, árván, hontalan,
„A nagy világon nincs számodra hely!”

Miként királyi tölgyrül a levél,
Midőn vad éjszak mérge szétfuval:
Ugy hulladoznak, kikben még hivél,
S velök reményid egyegy percze hal!

Igen, te néma vagy, mint szenvedés,
Miként a sorsnak nyujtott áldozat
Elfojtja szód a kinos csüggedés...
De élsz, s birod még lankadt jobbodat.

És messze van még végenyészeted:
Bátrabbaidnak phönix-hamvaiból
Harczos leventék kelnek, s életed
Uj hajnalának vérderüje szól.

Él még, oh él a népek istene!
Ő tudja, mennyit és mit szenvedél,
Hős nemzet; s eljő, a kit fölkene,
Az idvezitő, szent jog fényinél.

És lesz szavad, lesz, felkiáltani:
„Ég! zúzd izekre népünk lánczait;
A zsarnokönkényt porrá rontani,
Oh, edzd erőre hősik karjait!”

Szavadra fölkél a nemzet hada,
Melly kinaidban hiven osztozott,
S egy hőst ad minden csepp vér, mellyet a
Bús Visztulának árja elmosott.

S csatára száll a bátor hadfiak
Sok ezre: készen víni népjogért,
Mit elrabolt az önkény, s ontanak
Hős vért az édes ősi birtokért!

Vérök nyomában a tölgy felvirúl,
Melly Osztrolenka sirján fonyadoz;
A szent szabadság napja lángra gyúl,
S uj fényt hazádra dicssugára hoz!

Forrás: Életképek – Szerk. Frankenburg Adolf – II. évf. I. kötet  5. füzet – Pesten, Nyomatott Landerer és Heckenastnál 1844.

F. Jeszeney Osv.: Igazságmondás és kiszolgáltatás (epigramma)





„A mint vetsz, ugy aratsz”, olvas vala könyvbül az úrfi;
S a nevelő mondá: ’balgatag ifju, ne hidd.
A nyomoru pór vet, s mégis milly gyéren arathat,
Ám arat a gazdag, bár soha mit se vetett.’
’”Szent az alapmondás!’” – dörgé a vár ura, hallván,
A fiu  mentora mint fejti a bölcs szavait. –
A mint vetsz, ugy aratsz!” ezt mondva kitárta az ajtót,
S a mentort karján csipve kilökte legott.

Forrás: Életképek – Szerk. Frankenburg Adolf – II. évf. I. kötet  4. füzet – Pesten, Nyomatott Landerer és Heckenastnál 1844.