Vachott Sándor: Az öreg György urhoz

Hogy élsz, miolta tőled messze váltam?

Ugy folynak-e, mint hajdan, napjaid?

Le birod-e még vágni tenkezeddel

Kétszer hetenkint ősz szakálladat?

Belátja-e még a határt szemed,

Vagy lábaiddal mégy el már oda,

Hová szemeddel jártál azelőtt?

Zsémbelsz-e még, ha ollykor megficzamlik

A házi rend, melly ős-törvény gyanánt

Több század óta szállt firól fira?

Valljon, ha rád s körödre gondolok,

Ugy él-e minden, a mint képzelem?

Mert én nem egyszer gondolok reád,

És képzeletben szinről szinre látlak.

A szép vidéknek hüvös bérczeit

Édes teherkint hordom lelkemen.

Ifju-koromnak andalgásival

Ott jártam én a lombos tájakon.

Bizonytalanv olt sorsom és jövőm,

S küzdött az ifju tántorgó hitével,

Egyszerre fölkelt a vihar szele,

S mint vén harangnak tompa hangjai

Hajlongva zúgtak a fenyők körülem.

Szétnéztem egykor – s jól esett szivemnek

Mintegy inogni látnom a világot. –

Te honn maradtál, és a ház-eresz

Alól ohajtva nézted jöttömet.

A vész elől betértünk tüzhelyedhez,

S asztalhoz ülvén, gondos nőd nekünk

Ételt, italt bő kézzel juttatott.

Midőn a zúgó vész lecsillapult

S zárt ablakod jó légnek megnyitád:

A ház előtt felnyuló büszke hárs

Dús illatával tölté a szobát be. –

Eljött a sánta szomszéd alkonyatkor,

Kit mi szerettünk sok tréfáiért,

És kész örömmel üdvezeltük őt.

Kivüle ollykor jöttek többen is.

Hogy megfelelj a ház becsületének;

Te jó boroddal nem késtél soha.

Igy folytak és nem másként napjaink,

S bizony nehéz volt egymástól szakadnunk.

Sirtál s az étel sem kellett soká! –

Most hü körödtől távol élek én,

Pezsgő világnak szünetlen zajában.

És kedvez a sors több felől nekem.

De a szerencse közt is boldogit

Emlékezetben birnom egy helyet,

Hol még az ó-kor bölcs szokásait

Nem forgatá fel változó csere;

Hol a csalárdság és képmutatás

Nem hányja minden lépten tőreit;

Hol a természet egyszerü fia

Késő időkre nyujtja életét,

S csöndes halállal tér a föld ölébe.

Forrás: Életképek – Szerk. Frankenburg Adolf – II. évf. I. kötet  5. füzet – Pesten, Nyomatott Landerer és Heckenastnál 1844.

Oroszhegyi Sz. J.: Utcza-kotró (életkép)

Ott egy országos keresztut,

„Zrinyi”nél,

Hol naponta száz kalandor

Elhenyél;

Körülötte jobra-balra

Pocsolya,

Ide s tova kényesen jár

Sok pulya.

A köbös kősorozaton

Kis fiu,

Nyircsomóval sepregetve

Szomoru:

Gyönge arcza esdekelve

Szende szép,

Szivecskéje ben sajogva,

Szörnyü kép.

Sipka illenék fejére,

Ámde nincs;

Kis mellényke tetemére,

S mije sincs:

Tán nadrág az, a mi lábát

Fedezi;

Ám belőle kandikálnak

Térdei.

Van-e talpán csizma, saru,

Vagy czipő?

Oh, ezt még a természettől

Nyerte ő.

Ép karára gyolcs lemezke

Gyüremlett,

Dideregve kergeti a

Hideget.

És pillogva kunyorálgat

’Krajczárkát!’

S cseppenő vámért mindenkit

Átbocsát:

Ki lehetne segíteni

- Idegen –

Az apátlan, az anyátlan

Kisdeden?

Forrás: Életképek – Szerk. Frankenburg Adolf – II. évf. I. kötet  5. füzet – Pesten, Nyomatott Landerer és Heckenastnál 1844.

Császár Ferenc (1807-1858): Jóslat

Meddig fogod még békód hordani,

És tűrni meddig gyávák szitkait?

Hazád siréjbe készül omlani,

S te elfeledted ősid harczait?

Lánggal szeretted a hont untalan

S most dijul érte a sors karja ver:

Szétüzve bolygasz, árván, hontalan,

„A nagy világon nincs számodra hely!”

Miként királyi tölgyrül a levél,

Midőn vad éjszak mérge szétfuval:

Ugy hulladoznak, kikben még hivél,

S velök reményid egyegy percze hal!

Igen, te néma vagy, mint szenvedés,

Miként a sorsnak nyujtott áldozat

Elfojtja szód a kinos csüggedés...

De élsz, s birod még lankadt jobbodat.

És messze van még végenyészeted:

Bátrabbaidnak phönix-hamvaiból

Harczos leventék kelnek, s életed

Uj hajnalának vérderüje szól.

Él még, oh él a népek istene!

Ő tudja, mennyit és mit szenvedél,

Hős nemzet; s eljő, a kit fölkene,

Az idvezitő, szent jog fényinél.

És lesz szavad, lesz, felkiáltani:

„Ég! zúzd izekre népünk lánczait;

A zsarnokönkényt porrá rontani,

Oh, edzd erőre hősik karjait!”

Szavadra fölkél a nemzet hada,

Melly kinaidban hiven osztozott,

S egy hőst ad minden csepp vér, mellyet a

Bús Visztulának árja elmosott.

S csatára száll a bátor hadfiak

Sok ezre: készen víni népjogért,

Mit elrabolt az önkény, s ontanak

Hős vért az édes ősi birtokért!

Vérök nyomában a tölgy felvirúl,

Melly Osztrolenka sirján fonyadoz;

A szent szabadság napja lángra gyúl,

S uj fényt hazádra dicssugára hoz!

Forrás: Életképek – Szerk. Frankenburg Adolf – II. évf. I. kötet  5. füzet – Pesten, Nyomatott Landerer és Heckenastnál 1844.

F. Jeszeney Osv.: Igazságmondás és kiszolgáltatás (epigramma)

„A mint vetsz, ugy aratsz”, olvas vala könyvbül az úrfi;

S a nevelő mondá: ’balgatag ifju, ne hidd.

A nyomoru pór vet, s mégis milly gyéren arathat,

Ám arat a gazdag, bár soha mit se vetett.’

’”Szent az alapmondás!’” – dörgé a vár ura, hallván,

A fiu  mentora mint fejti a bölcs szavait. –

A mint vetsz, ugy aratsz!” ezt mondva kitárta az ajtót,

S a mentort karján csipve kilökte legott.

Forrás: Életképek – Szerk. Frankenburg Adolf – II. évf. I. kötet  4. füzet – Pesten, Nyomatott Landerer és Heckenastnál 1844.