Mi az, mi édesen tud szólani,
Bár nincsenek biborszín-ajkai?
Miből az érzelem s a szenvedély
Némán és mégis érthetőn beszél?
Kérd és felel, engesztel és boszúl.
Mosolyg, örül s a búban elborul?
Mi az? mi az?
A szem, a szem, a lélek tükre az.
Nem nap, sugára mégis jóltevő,
Hevén a sziv legszebb virága nő,
Ég szüntelen, s nem ég, nem olvad el,
Szikráitól fellángol a kebel,
Villáma nem sújt, ámde szivbe hat,
S egyszerre édesfájó élvet ad,
Mi az? mi az?
A szem, a szem, a lélek tükre az.
Mi az, mi engem rabként fogva tart?
Mi bennem szivet nyugtot felzavart?
Minek varázshatalmát érezem
S nyilát magában hordja kebelem?
S mint napraforgó fordul nap után,
Mi az, mi hozzád vonz, kedves leány,
Mi az? mi az?
Sötét szemed villámsugára az.
S mi a, mit édes kinnal élvezek,
Midőn reám tekintnek e szemek?
Ki fejti meg: mi a hatalmasok
Miért e sziv illyenkor feldobog?
S mi keblemet olly hőn fesziti szét,
Miként ha menny tárná fel édenét?
Ah, érezem!
Te lángod az, olthatlan szerelem.
Forrás: Életképek – Szerk. Frankenburg Adolf – II. évf. I.
kötet 4. füzet – Pesten, Nyomatott
Landerer és Heckenastnál 1844.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése