Gonelli vak szobrász (1603-1664)
A
XVII-dik század első felében, midőn a szobrászat hanyatlásában minden kissé
feltűnőbb észtehetség nagy zajt ütött, Messer Bruno, firenzei kőfaragó műhelyében
egy ifju dolgozgatott, kinek vésüjén magasb ihlelettség nyoma mutatkozott.
Madonnái, mellyeket a közel helységek kápolnái számára vésett volt, ismeretessé
tevék az alig tizennyolcz éves müvészt Firenze vidékén; s ő szent hévvel
csüggvén müvészetén: bebolygá Pizát s az Arnohoz közelb eső városokat, hogy
tanuljon a nagy mesterek márványain. – Ez ifju Gonnelli volt.
Illy
műbolygásai közben jött egykor Sienába, hogy ott Fiesole Cimon egy müvét
csodálja. Ugyanazon szobrász volt e Fiesole, kinek óriássá szánt nagy
márványdarabjából később Michelangelo „Dávid”ját faragta, melly a nagyherczegi
téren a „régi-palota” kapuja előtt áll.
A
templomban, hol Fiesole azon szobra volt, mellyhez Gonnelli zarándokolt, szemei
egy leányra tapadnak, ki anyja mellett térdelve, hő imába látszott merülni, s
gyászfátyola föllebbentésével gyönyörü szeráfarczot láttatott. Berucci Lisetta
volt e szűz, kinek ősei zászlósak valának Sienában, s családa ekkor is egyike a
nagyobb tekintetben levőknek. Az ifju művész, kinek halvány homlokára dúsan
gyürűztek le fekete fürtjei, feltünt szinte az imakönyvéből föltekintő
leánynak. – Semeik találkoztak: a leány látszató örömmel pihenteté övéit a
szende müvészen; s a müvész – szeretett!
Gonnelli,
szerelmétől lelkesítve, napról napra nagyobb tökélyt fejte ki müvein, s már
sokan jövének Firenzébe csak azért, hogy Meser Bruno mühelyében tanitványa márványait
láthassák; az ifju szobrász pedig gyakran ismétlé sienábai kirándulásait, hogy
lánykája közelében első angyaltiszta szerelme üdvörömeit élvezhesse; mert
Berucciéknál nemsokára Muzio da Siena tanulótársa által – ki maga is vad
lánggal ége már előbb Lisetta iránt – bemutattatván: mint hirre kapott müvész,
szívesen fogadtatott.
A
szerény Gonnelli, müvészi híre által rég magára vonta már tanulótársai
némellyikének irigységét, kikmeddő középszerüségökben nehezen türék az ifju
szellemének vésüje nyomán mutatkozó magasztos röpteit. Ezek sorában első volt
Muzi; hanem ő a barátság szent leplével fedezé galád érzéseit.
Szerencsétlenségére Gonnelli, tanulótársai közt épen Muzio iránt érzett legtöbb
rokonszenvet, őt hivé legjobb barátjának, s igy őt avatá titkába boldog
szerelmének, mellyre néhány hó mulva Lisetta, anyja megegyezése mellett, keze
drága birtokával vala fölteendő a koronát. Muiot hivé ő legjobb barátjának! ki
lángszenvedélyét Siena rózsája iránt – mert e név alatt volt ismeretes Lisetta
szülővárosában – nagy önmegerőtetéssel fojtotta fekete lelkébe. – Miért nem
lakik folyvást kebelünkben az előérzés istene, hogy bennünket a
boldogtalanságunk mérges szálait fonó emberektől!
Szerelme
e boldog napjaiban faragá Gonnelli „sz. István”ját e templom ékesitésére; s
midőn márványán vésüjével az utolsó ütést megtevé: barátját hivá, hogy örüljön
vele a tökélynek, melly müvén elömlött. Muzioban a jeles mü láttára feldagadt a
kettős szenvedély aetnalángja, s átkos terv villant meg agyában, mellyel
barátját megsemmisítse.
Muzio,
mintha némi mesterileg sükerült vonások által ragadtatott volna el, szinlett
lelkesedéssel kiálta fel:
-
Milly isteni, Gonnelli! Jer, örülj müvednek! Nézd, mint foly a vér ez erekben;
mint nyilnak meg szóra ez ajkak; fölséges! S ezt mondva közelebb vonja
Gonnellit szobrához.
Gonnelli
titkos kéjjel lép müve elé, s megbocsátható üdvezületi örömmel tapadt márványa
szemléletébe: midőn nyitott szemeibe nagy erővel sujtja Muzio a markába
észrevétlenül szorított márványporondot.
Gonnelli
néhány óra mulva iszonyú kinok közt mindkét szeme fényét elveszté!
Vaksága
hire, mint előbb művészeteé, hamar szétterjedt a vidéken, s tisztelői
sajnálkozva állák körül ágyát, mellyen szent megadással türte szemvilága
veszteségét: azon édes reményben, hogy Lisetta leend az örökös homályban
gyöngéd kalaúza, s az ő szerelme fényétől vezettetve, vésüje még teremthetni
fog márványokat, mellyek nevét örökitsék!
Szegény
müvész! ő sokat épitett a nőkebelre, s kivált sokat Lisettáéra, ki szerelmes
mosolyait s elragadásig bájos pillantásait, Gonnellin kivü, másoknak is bőven
osztogatá; s ha az ifju müvészt többi imádói sorában némileg kitünteté is: az
csak azon hiúságnak volt eredménye, mellyet benne a kora legjelesb
szobrászának udvarlásai költének, kiben a lángész szép és kellemes külső alatt
ütötte fel dicső sátorát. – Lisetta nem szereté Gonnellit!
Meser
Bruno volt az, ki kedves tanitvány sorsa iránt legnagyobb részvétet mutatott;
ezt kéré meg az üdülő müvész: lenne szives eszközölni, hogy házassága
Lisettával minélelőbb végbe menjen.
A
maestro készséggel járt el megbizatásában: s néhány nap mulva ismét Gonnelli
szobájában volt, ki már szerencsétlen sorsa előtt munkába vett márványain
dolgozgatott.
Magasan
dobogott szive az ifju müvésznek, midőn Bruno, belépve szobájába, Sienából
megtérését jelenté. Dicsőületi öröm sugárzék arczairól; hiszen földi mennyének
közelgtéről veende birt kedves mesterétől. – Oh, ha láthatá a hirnök arczát, ha
olvashatá szemeiben a bút, mellyet az Siénából hozott: e pillanatnyi kéjt sem
fogta élvezhetni kebele!
-
Itt vagyok – szóla Messer Bruno. – Lisetta s anyja egészségesek, üdvözlik
Gonnellit. Fájdalommal hallák szerencsétlenségé, s azt izenik neki...
-
Oh, mondd ki hamar, mondd izenetöket, hogy boldogságomat egész nagyságában
élvezhessem – esenge a vak müvész a vontatva beszélő maestronak.
Messer
Bruno mély fohász után folytatá szavait:
-
Azt izeni Lisetta, hogy ő a müvész Gonnellinek igéré kezét; miután pedig
vaksága miatt ő müvész már nem lehet: szava őt nem köti...
-
Iszonyú! – kiálta, székéből mintegy akaratlanul fölegyenesedve, s abba legott
ismét visszaroskadva Gonnelli, kinek arczára az égető kin gyötrelmei, s a
csalódás fájdalmai egymást váltogatva tünedeztek fel. – Iszonyu. De lehetlen,
maestro, lehetlen! igy nem szólhatott Lisetta. Oh, ne kinozz!...
-
Lisetta önszavait ismétlém – mond fájdalmas hangon a maestro -, s halld tovább
izenetét: „Szavam nem köt, monda ő; azonban, hogy szószegőül ne tekintessem,
neje s kalaúza leszek Gonnellinek, ha arczomat márványba vési, s márványában
kiki Berucci Lisettára ismerend!”
Halálcsend
követé a maestro szavait. – Gonnelli nem könyűzött szétdult mennye felett, mert
könyei forrása örökre zárva volt! Néhány percznyi hallgatás után megszólalt a
vak:
-
Lisetta szobra kész leend.
És
márványt adatott magának a müvész, s dolgozott.
Egy
év mulva lefedte müvét; s kik a mellszobrot megpillanták, s a hölgyet ismerék,
felkiáltának: „Berucci Lisetta!”
-
Tiéd a szép mátka – mond nyakába borulva az öreg Bruno, s kedves tanitványa
halvány arczaira örömkönyeket hullatott.
-
Igen, enyém e szobor – sohajta Gonnelli -, enyém e márvány, mellynek jégszive
Vezúv, Lisetta kebeléhez képest. Ez mátkám, o maestro. Menj Sienába, s mondd
meg Lisettának: szobra kész s vőlegénye várja őt – a sírban!
Ezt
mondva, márványa előtt lelketlenül rogyott össze!
Szive
a fájdalom súlya alatt megszakadt!
*)
E beszélykét szerző engedelmével,
legközelebb megjelenendő „UTAZÁS OLASZORSZÁGBAN” czimü munkájának II. d.
kötetéből közöljük. Szerkesztő.
Forrás: Életképek – Szerk. Frankenburg Adolf – II. évf., I.
kötet 2. füzet – Pesten, Nyomatott
Landerer és Heckenastnál 1844.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése