Hol a Sajónak tiszta habjai
Kies mezők ölén csilámlanak,
A part felett gyászos tekintetü
Rommá levének a templomfalak.
Rajtok s közöttök embercsont hever,
Elszórva, nem nézetve senkitől;
És már föléje hitvány gaz borult,
Ingó az est hüves szellőitől.
Egy van, mi épen áll a romterén
Évszázad óta, egy mohfedte kő;
Helyéből azt mozdítni nem lehet,
S bámulni szokta a jövő-menő.
És a vidék lakói ajkain
A templom kövéről monda él,
Mit kandallónál a családapa
Háznépének gyakorta elregél.
**
Egyszerü volt a kicsiny falu,
S népe mindig olly elégedett;
Mert szivében béke s csendlopó
Sokra-vágynak helyt nem engedett.
Utcza mellett lombos füzeken
Lenge át a nyári gyönge szél:
S néha lombos füzek árnyában
Fürge pórleány zenéje kél.
Lenke, mint a kert virágai
Közt kitün a rózsa ékesen:
Legszebb, legdicsértebb rózsa volt
A falucska lány-füzériben.
Apja ő reá hiven figyelt,
Apja dús, kevély nemes vala,
S őrködésben lánya keblinek
Bensejére mit sem gondola.
Ám miért is?... szent igaz marad:
Titkos eszköz a leányi sziv,
Mégis eltalálni rejtményit
Hódolattal milly sok ifju viv!
Hogyha jött a termetes Pető,
Lenke szól se szóla s elpirult;
Míg zephirként, melly ligetbe leng,
A legény elől odább vonult.
Sokszor a derengő hajnalon,
Vagy midőn az estkorány leszállt,
Jó Pető lombos füz árnyiban
Kedvesével édelegve állt.
Ekkor ajkuk vallomásra nyilt,
Lenke illykor monda egy ’igen’t;
A legénynek arcza tüz leve,
S lánya keblén kéjesen pihent.
Pórkunykók felett midőn a hold
Elmosolyga szüz sugárival:
Két szerelmes im karöltve jő,
Lelkökön a bú gyönyörbe hal.
S ott, hol áll az egyház ünnepi
Nyugalomban háborítlanul,
Jó Petőnek tiszta érzete
Illy szavakban zeng le ajkirul:
’Szüreményem, hajnalarczu lány!
Mondd, hüséged láncza végtelen,
Hogy szerelmed boldogítni fog,
Mondd előttem itt e szent helyen.
Szalmaviskó bár az énlakom,
A mit ősereklyeként birok:
Benne mégis sorsnak ellene
Zúgolódni, hidd, soh’ sem tudok.
Földkebelben kincs dúsan terem,
Ám nekem mit ér e gyáva kincs?
Tölgyfa-asztalomnál kéjt lelek,
Csak te felmosolygva rám tekints.
Nyisd meg rózsaajkad és frigyet
Esküdjél nekem te szende lány;
Téged ohajt, téged e kebel,
Sors viharja bármi helyre hány’
Lenke, mint ha május reggele
Életet lehelve felhasad:
Nyájasan tekint és lelkiben
Áradozva kél a gondolat.
„A kitől megválni nem tudok
Csak te vagy, te lészesz, jó Pető;
Lángszerelmem akkor hamvad el,
Majd ha rám borul gyász temető.
S isten átka érje léptemet,
Légyen e föld puszta kínhelyem;
És előttem kárhozat sötét
Poklaként terjedjen gyötrelem.
Változzam csodává sírodon,
S nézzen a világ tanú-jelül;
Halld meg, isten; halld meg oh Pető –
Hogyha megcsal e sziv hütlenül!”
**
Mintha éjszak jéghatáriról
Felsivitna dúló förgeteg:
Pusztulást terítve vad nyomán
Omlik egyre a tatársereg.
Nincs előtte semmi drága, szent;
Vak dühében korra mit se néz,
Aggot, ifjat egyiránt tapod,
S merre elzúg, a hon árva lész.
Hol piros vérrel fut a Sajó,
Áll remegve a kicsiny falu;
Népe szivét, szivben a reményt
Megtörté a gyilkos háboru.
S mert veszélyen olly hatalmas ír,
Bízva égre föltekinteni:
Templomokban ők a jámborok
Összegyültenek könyörgeni.
Vannak örök a templom falán,
Itt lehunyni egy sem rettegő;
És közöttök a ki legmerészb
Fegyverével termetes Pető.
„Talpra fel! nyakunkon a tatár!”
Hangzik a szó, s vészharang riad:
Míg feléjek vágtat pusztitó
Sáskaképen egy pogánycsapat.
És imádkozásra nincs idő,
Durva zaj, sikoltás mindenütt;
Szörnyü, a midőn a kis falu
Halni bátor népe összeüt!
Küzdenek... de hajh, sükertelen,
Szent hajlékukat ki tartsa meg?...
Senki, senki... ők a jámborok
Harczolásban mind elestenek...
S lesz komor, kidult a kedves hely,
És miként a sír, élettelen;
Míg az egyház lángja fellobog
Csillagtalant terhes éjjelen.
**
Tüntek évek, és a harczvihar
Elvonultán ujra béke lett;
Oh, de a ki jól tud érzeni,
Könyre indul a romok felett.
Megjön a lány bájosékesen,
Olly kaczér, olly vigadozva jár;
A tarolt föld, mellyet ő tapos,
Százak életét takarja bár.
Lenke, Lenke! hol maradt szived
A szelid, a hű, a drága jó?...
Lányka, lányka, hogyha sirra lépsz,
Vigan édelegni nem való.
Esktanuja – a romolt egyház –
Lelkiben már rég nem érdekes;
Mert körüle hizelegve szép
Kardos urfi lepkeként repes.
És beszélnek ők szerelmesen,
Ajkaik gyönyörbe forranak;
S mennybe felvarázsló csók után
Mindketten nagy esküt mondanak.
’Angyal! én örökre hű leszek,
Istenemre, szümre esküszöm!’
Szólt az urfi s érzetlángiból
Puszta, mézes szóknak árja lön.
Lenke térdel a templom román,
„A nagy ég ugy áldjon engemet...”
Néz az urfi, s borzadalmian
Önmagára szent keresztet vet.
Rázkódott a lányka s hirtelen
Merengett körül a barna rom;
És im eskhelyén csodás alak –
Egy idétlen kőszobor vagyon.
Nincsen érzés durva tagjain,
Élte gyász-sohajban szálla el;
Mégis, mintha kintól vérzenék,
Mintha sirna a kemény kebel!
Szégyenében mintha földbe vágynék
Mind alább-alábbra sülyedez.
Lenke! átkod súlya vajmi nagy!
Lenke, Lenke! a te képed ez.
S búsan ott sötétlik a szobor
Századévek óta Szenthiven;
Míg a sirnak hosszu álmain
Jó Pető nyugalmasan pihen.
Forrás: Életképek – Szerk. Frankenburg Adolf – II. évf. I.
kötet 5. füzet – Pesten, Nyomatott
Landerer és Heckenastnál 1844.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése