I.
A virágnak megtiltani nem lehet,
Hogy ne nyiljon, ha jő a szép kikelet;
Kikelet a lány, virág a szerelem,
Kikeletkor virítani kénytelen.
Kedves babám, megláttalak, szeretlek,
Szeretője lettem én szép lelkednek,
Szép lelkednek, melly mosolyog szeliden,
Szemeidnek bűvösbájos tükrében.
Titkos kérdés keletkezik szivemben,
Mást szeretsz-e gyöngyvirágom, vagy engem?
Egymást űzi bennem e két gondolat,
Mind őszszel a felhő a napsugarat.
Jaj, ha tudnám, hogy másnak vár csókjára
Tündérorczád tejben úszó rózsája:
Bújdosója lennék a nagy világnak,
Vagy od’adnám magamat a halálnak.
Ragyogj reám boldogságom csillaga,
Hogy ne legyen életem bus éjszaka;
Szeress engem, szivem gyöngye, ha lehet,
Hogy az isten áldja meg a lelkedet.
II.
A szerelem a szerelem!
A szerelem sötét verem,
Bele estem, benne vagyok,
Nem láthatok, nem hallhatok.
Őrizem az apám nyáját,
De nem hallom a kolompját:
Bárá-mennek a vetésre,
Hejh, csak későn veszem észre.
Teli rakta édes anyám
Eleséggel a tarisznyám;
Elvesztettem szerencsésen,
Lesz módom a böjtölésben.
Édes szülém, édes apám,
Ne bizzatok semmit reám;
Nézzétek el, ha hibázok,
Tudom is én, mit csinálok?
III.
Kis furulyám szomorufűz ága,
Temetőben szomorkodik fája:
Ott metszettem azt egy sirhalomról,
Nem csoda, hogy olly siralmasan szól.
Ott hunytál le, kedves szép csillagom,
Ragyogásod többé nem láthatom!
Hogy ne volna hát sötét világom?
Hogy volna hát élni kivánságom?
Haza ballag nyájam este felé,
Én ballagok a temető felé;
Kél a holdnak halovány orczája,
Kél furulyám epedő nótája.
Addig epeszt a bánat engemet,
Addig addig nyögöm keservemet:
Míg egyszer a hanggal egyetemben
lelkem is a más világba röppen.
Forrás: Életképek – Szerk. Frankenburg Adolf – II. évf., I.
kötet 2. füzet – Pesten, Nyomatott
Landerer és Heckenastnál 1844.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése