Arany János összes műveiből kimaradt egyik verséről

Az Arany János és Petőfi Sándor között folyt levelezésből tudjuk, hogy Arany 1848-ban Aradon tartózkodott „köznemzetőr minőségben”. Az 59. számú levél Aradon kelt november 7-én s abból kiviláglik, hogy Arany az október 31-ke és november 5-ike közti 5 nap valamelyikén indult el Arad felé. November 5-én már Aradon volt, mert – mint az idézett levélben írja a”znap reggel volt egy kis komédia, a várbeliek kitörtek Új-Arad felé, de visszaverettek”. Éppen két hetet töltött Aradon, ahová csak „más két századot felváltani” jött s ahol 6-ra virradóra „a szalontai első század remekül viselte magát a gyújtogatásban”. – Mint a 61. számú levélből kitűnik, „november hónap 18-án szombaton este 10 órakor” már Szalontán volt ismét, megpiihenve babérjain. Aradon már az időben is élénk zsurnalisztikai élet folyt. Két magyar és ugyanannyi német heti lapból értesült a közönség az ország dolgairól. A magyar lapok közül az „Arad” igen ügyesen szerkesztett lap volt. 1848. július elsején indult meg Bangó Pető szerkesztése mellett, de már ugyanazon év végével meg is szűnt. Kimerítő politikai tudósításai mellett szépirodalmi cikkeket és verseket is közölt Sárosy Gyula, az időben aradi váltótörvényszéki bíró, Gyulai Pál, Petőfi s maga Bangó Pető írtak verseket a lapba.

Maga Arany is érintkezett aradi tartózkodása alatt Bangóval. Erre vonatkozólag azt írja a 61. számú levélben Petőfihez: „Aradon Bangóval ismerkedtem meg, ki téged végtelenül tisztel, de keserűen panaszkodik, hogy te ő rá neheztelsz, stb. Azt mondja, ő nem Sárosi irányodban … szóval, igen magasztal, még pedig, a mint hiszem, teljes őszinteséggel. Azonban quid ad te irodalmi magasztalás most?”

De úgy látszik, Petőfinek mégis jól esett Bangó magasztalása, mert míg a lapban megjelent eddigi verseit. („Élet vagy halál”, „Tiszteljétek a közkatonákat”), Bangó az „Életképek” után közölte, a december 23-ki számban csak egyszerűen Petőfi Sándor aláírással közli az „Elpusztuló kert ott a vár alatt” kezdetű verset „Erdőd” címen, ami arra enged következtetni, hogy e verset magától Petőfitől kapta közlés végett.

Aranytól a december 16-ki számban közöl egy verset, melyset hiába kerstem a Ráth Mórnál 1883-1885-ben megjelent „Arany János összes munkái” nyolc kötetében, hiába az ugyanott 1888-1889-ben megjelent „Arany János hátrahagyott iratai és levelezése” négy kötetében.

A vers arra az időre vonatkozik, midőn Kolozsvár eleste után 1848 november végén egész Erdély a magyar kormányra nézve elveszett s Czecz alezredes Csucsára volt kénytelen vonulni az erélyi sereg romjaival, hogy aztán Bem vegye át a fővezérletet. Horváth Mihály „Magyarországi függetlenségi harczának története” 2. kiadásának második kötetében a 130,. oldalon az ügyek ilyetén fejlődésének okát kutatva, egy szemtanú elbeszélése szerint azt írja: „Magok azon urak, kik minden polgári s katonai hatalmat magokhoz ragadtak s másoknak semmi befolyást nem engedtek, - ők juttatták tönkre Erdélyt, ők játszották azt, habár akaratlanul is, az ellenség kezére.”

Ez eseményt tárgyalja a vers, mely a maga egészében a következő:

ERDÉLY

I.

Megtörtént. Nem mondom, a mit érdemeltél –

A mit a sors mért rád szegény, szegény Erdély!

Nyomorúvá gyötre százados rabságod,

Tört erőd nem bírja meg a szabadságot.

Lánczaid lehulltak s ím azontul soká

Félve lépdel lábad, a mikép megszoká.

Gazdagon sütött rád a szabad nép (!) fénye

S még mindig szemedben börtönödnek éje.

Kialudt, kiégett vulkán vagy ma, - benned

Ama régi lángból egy szikra sem gerjed.

És ha tán gerjedne, és ha tán gyuladna,

Azt elfojtja kebled tehetetlen hamva.

Megesett, - ha nem is amit érdemeltél, -

A minek szükségkép esni kellett, Erdély.

II.

Avvagy a történet nincsen-e megírva,

És nem emlékeznél régi napjaidra?

Elfeledted volna multad annyi hősét, -

Míg szerencse pártolt s méginkább dicsőség?

Elfeledted volna – hiszen nem volt régen –

A vergődő sast az oroszlány körmében?

És hogy a kinek most lába szennyét nyalod,

Fejét ingatá az óriásnak karod?

Forrás: Irodalomtörténeti Közlemények 1892. 2. évf. 2. füzet

Eszterházy Pál nádor (1635–1713) versei1

Újabb történetirodalmunk méltán fordul egyre fokozódó figyelemmel az első Hg. Eszterházy személye felé.²

A XVII. század második felének vezéregyéniségei közül csak kevesen igényelhetnék e figyelmet több joggal a királyi Magyarországon. Kiváló képviselője ő itt úgy kora műveltségének, mint – katonai és államférfiúi minőségében egyaránt – a törökverés nemzeti politikájának.

Ha ez irányt nem öröklötte volna már nagynevű atyja – gr. Esterházy Miklós nádortól, és a vezekényi csatasíkon hősi halált halt László bátyjától: okvetlen rá kelle térnie dicső eszményképének, a költő gr. Zrínyi Miklósnak nyomdokain, kihez ő – zsenge kora óta – a rokonlelkek mély vonzalmával viselteték.

Meleg közvetlenséggel tanúskodnak e felől azon sajátkezű sorai, melyekben az alig hét esztendős gyermek (1642. évi) benyomásai következőképp nyernek kifejezést:

„Nagyhöflánba vitetett atyám uram bennünket. Orsicskát is. A hová maga is eljövén, – Zrínyi Miklós uram csakhamar odajött. –

A kertben sétálván azért Zrínyi uram, engem meglátván, magához hívott. Kezemet fogván, fölemelt a földről s megcsókolt, mondván Tar Mihálynak, aki akkor ott állott:

- Nem sok ember tudja, micsoda gyermek légyen ez! – Kiremondá Tar Mihály:

- Talán szerencsés leszen, mert hetedik gyermeke az úrnak; igen is szereti, majd jobban a többinél. Kire felele Zrínyi Miklós:

-   Bár sok illyen gyermek volna Magyarországban! Kit én ugyan igen szívembe vettem akkor, s tekintvén Zrínyi uramat, eszembe vettem, hogy egyféle természetűek vagyunk. Kit nékem atyám uram már esztendővel azelőtt megjelentett vala.³

Ez a gyermek, kit Zrínyi kézszorítása és csókja ennyire boldogít, férfivá serdülve is eszében tartja s az életnek akkor igen-igen mozgalmas színpadán is fényesen igazolja, hogy hős példányképével ő „egyféle természetű”. 1663-ban már mint tábornok játszik előkelő szerepet a török háborúban. Ebben az évben vert tönkre, éppen a költő Zrínyi Miklós társaságában, egy török hadosztályt Érsekújvárnál.

S a mint e jelentékeny végvár eleste után új lángra lobbant a harczi tűz, ismét Zrínyi mellett látjuk őt harczolni a Drávánál, Berzencze, Mohács, Baranya, Babocsa, Pécs, Barcs, Türbék, Segesd vívása és a török nagyszerű eszéki hídjának felégetése körül tüntetvén ki magát. Kanizsa ostrománál, melyest Zrínyi 1664. április 28-án zárt körül, a fiatalos hévvel előretörő Eszterházy Pálnak egy ellenséges golyó kalpagját sodorta le fejéről.

Hősies magatartását Zrínyi kitüntető elismeréssel jutalmazta. Arczképével is e táborozás izgalmas napjaiban lepte meg Eszterházyt, ki a fővezér rokonszenvének e maradandó emlékét érthető örömmel sietett hazaküldeni Kismartonból aggódó nejéhez.

Nem volna helyén e lapokon kiterjeszkednem Eszterházy egész mozgalmas pályájára, - melynek levéltári adatok alapján megírt hű képe csak imént jelent meg Kassa tudós püspökének nagyfényű „Cornarójában”.⁴

A lelki rokonság azon erős érzetére azonban, mely őt Zrínyi Miklóshoz oly állandóan vonzotta – úgy hittem -, okvetlen utalnom kell akkor, midőn eddig kéziratban maradt verseiből szándékom szemelvényeket közölni.

Kétségtelennek tartom ugyanis, hogy a kismartoni főlevéltár „Fraknói Gróf Esterhás Pál Éneki” czímen őrzött kötetkéje, ha versei eredetét nem is, de összeíratását okvetlen a Zrínyitől nyert impulsusnak köszöni.

Megerősít e véleményemben azon külső körülmény, hogy Eszterházy Pál nádor idézett énekeskönyve fiatalabb öt évvel az „Adriai tenger sirénájánál”.

Mennyire sikerült Eszterházynak nagy példányképét ezen a téren is megközelítenie: - arról tegyen tanuságot ím e közlemény:

Sigvárd (népmese)

Volt egyszer egy szegény öreg asszony, aki hét éves fiacskájával árván maradott. Mint édes anya, mert érezte bajainak tódulását, bejárult a klastromba a provincziálisho’ s megkéri vala, hogy mivel ű érzi halálát, viselné gongyát elmaradott árvájának.

Az édes anya csak rövideden elhalálozott és azon árva gyermeknek felfogák ügyét a kommentbéli¹ szerzetesek. Neveltették űtet minden isteni félelemben annyira, így több időt érvén megemberkorodott a klastromban, a hol a szerzetesek nagyon szerették űtet, szelíd és jámbor lévén. Ezen lelkipásztorok közzűl a főrendbéi szerzetesek járandók vóltak egy nagyságos úrho’. Egy időben ebédre vóltak hozzá híva, mikor a nagyságos úr ebéd közben panaszolkodott, hogy egyetlen fia mellé nem tud egy jó instuktort² találni, s igen megszolgálná nekik, ha tudnának valakit a ki szelíd lenne, mivelhogy mingyárt arra gondolt, hogy fia mellett van egy nagyobb leánya. Mingyárt a gvárdián mondá, hogy már jobbat meg értelmesebbet, meg szelídebbet nem lehetne említeni, mint a minő Sigvárd.

Kérdi a nagyságos úr, hogy „ki lenne az a Sigvárd?” S mondák a szerzetesek, hogy az egy szegény özvegy asszony gyermeke vólna, a kit ők hét éves korátul fölneveltek és mán huszonkét esztendős. Azólta mindég az ő kezek között van, de semmi panaszt nem mondhatnak reája. Ezzel a nagyságos úr tüstént befogat és mongya, hogy minden velevalójával hozzák el a klastrombul. A míg befogtak, a nagyságos asszony leányával egy szép szobát bútorozott be a tanító számára.