Tél József: A búcsú

I.

Az éjszaka könnyű előőrse, az este már birtokába vette a falut. A nap  most int búcsút könnybe lábadt szemmel a világnak – bele lehet nézni, nem erős a tüze. A játszi szellő is elült a madarakkal. Városi embernek ismeretlen a falusi este, mely mint átlátszó ezüstlepel terítődik rá a házakra, fákra. Rembrandt képeinek a hangulata nehezedik a tájra; a színek homályosak, a formák elmosódók, minden hang letompított, még a mozgás is lassúbb, vontatottabb…

Szépek azok a kies fehérfalú, nádfedelű házak egymás mellett, mintha kimosdatott képű kis parasztlányok állanának sorfalat. Ablakszemeikben kedves naivitás vibrál, a leáldozó nap elkésett sugaraitól gyenge pirosságba merültek…

Este megszűnik az élet lázas pezsgése – szinte hallani a falut, hogy piheg, lélegzik. (Az életütem irányítását a halk szavú Csend herceg veszi át s lassú pianisszimót dirigál. Finom orkeszterével elringat, hogy legalább az álomországban megtaláljuk, amiben nappal csalódtunk…)

Az est nyugalmát nem zavarja meg hangos kurjantás (ami éjfél körül bizony sokszor kiszalad a fonóból jövő legények száján), néhány percre mégis felborul a csend. Mintha sima tó tükrére csobbanó kavicsokat hajigáltak volna, úgy hallatszik Kovács Estvány portájáról a durva szitkozódás. Még az arra menők is megállnak a kerítésnél s megcsóválva fejüket mennek tovább…

- Hun van a kis csíkos hátú malac, te haszontalan fráter?... mingyá’ kitekerem a nyakad, ha nem lesz meg! – ordított Estvány gazda a haragtól majd kicsattanó arccal Pista gyerekre, aki nagy ijedtségében a porba ejtette ostorát. A kis Juliska húga is úgy összerezzent mellette, mint a kismadár villámláskor.

- Nem tudom… a kertajtóig még… megvótak… - indult és akadt meg a szó a gyerek ajkán, a sírás elszorította a szavát. Nagy szemei már elkönnyesedtek…

- Azt a mennydörgős… no megállj, ellátom én a bajodat… Nem érdemli meg, hogy enni kap… mingyá’ agyoncsaplak ezze’ a kapáva’… - s már indul is feléje. Ha Julis asszony elő nem ugrik a konyhából (az estebédet főzte), még baj történik.

- Mi van itt, apjuk!? – sikolt fel az asszony s elkapja a már sújtásnak indult férfikart.

- Mingyá’ agyonverem, elhagyta a kilencedik malacot, a csíkos hátút…

- Hallod-e Estvány – szereli le biztonsággal az asszony a férfit -, hisz’ még nem is kerestétek. Nem kő’ mingyá’ olyan patáliát csapni, nézzük meg, hátha elkeveredett a ker’be…

Julis asszony győzött. Rögtön hozzá is láttak a kereséshez. A hirtelen lecsillapodott Estvány gazda jónak látta még odakiáltani a biztos távolságban somfordáló Pistának:

- Hanem ha nem lesz meg a csíkos hátú, bizony nem viszünk el holnap öregapádékhoz búcsúra Apatiba… itthon kuksolsz… ezt szavamra mondom.

Pistát mintha szíven ütötték volna, mert érezte, hogy ártatlan. Mit is tehet ő arról, hogy a kis csíkos hátú talán a kerítés lécei között kibújt s elbolygott. A legeltetés után, mikor behajtotta őket a kertajtón, még mind a kilenc kismalac megvolt.

Hiába mozgattak meg minden bokrot a kertben, nem lelték meg a kis kilencediket, mert már jól besötétedett.

A vihar elült hál’ Istennek. Julis asszony jól értette a dolgát. Most is azt ajánlotta, hogy mivel holnap úgyis vasárnap lesz, doboltassák ki a templom előtt a kisbíróval mise után, majd csak elhozza valaki, ha megtalálta. Van még böcsület az emberekben…

Az egész háznép bevonult a kisházba. Meggyújtották a lámpást, a kis Juliska asztalt terített, Julis asszony pedig az utolsó simításokat végezte a vacsorán.

Pista künn maradt; érezte, hogy leveles. Már asztalhoz ültek odabent, mégsem mert bemenni. Bámulta a piros lámpafényt, amint hossza kivetődött az udvarra. Olykor fel-felnézett a csillagszeggel kivert égre is. nem bírt gondolkozni, de homályosa érezte, hogy van egy láthatatlan hatalom, akinek játékszer a kezében az ember, - aki úgy játszik a szíveinkkel, mint a Juliska a babáival, vagy ő a golyóival szokott: akár a kútba is dobja, ha kedve szottyan…

Azután eszébe jutott, hogy nem mehet holnap búcsúba… Hej, pedig már milyen régóta számolják a napokat a kis Juliskával (hányat kell még aludni? – kérdezgették). Nem vehet mézeskalács-lovat, fütyülő kakast… A körhintán sem nyergelheti meg azt a szép sörényű fatáltost… Már majdnem pityeredésre állott a szája…

- Minek is segítettem olyan szépre kifényesíteni a Fecske meg a Madár szerszámát – bánkódik magában. A kocsi ülését is kitömték puha, illatos szénával, ott áll már minden indulásra készen a fészerben. Hiába, minden kárba veszett…

- Gyere be, te semmiházi, vacsorázni! – szólt ki Estvány gazda – bár nem érdemőted meg azt se… Gyorsan enni, aztán az ágyba.

Pista hamar végzett; nemigen csúszott a falat. Sietett az ágyba, nehogy még más meglepetés is érje annak a valakinek a jóvoltából, aki úgy játszik az emberekkel, mint Juliska a hajasbabájával…

Mihály László: Űzzük a szarvast

Mindig vadászunk még: űzzük a szarvast,

A százagancsút, a csodafehéret.

Előttünk ront felénk, éhes torokkal,

Vad, lángoló szemekkel száznyi véreb.

Köddé vált s most megint amott előttünk.

Utána gyorsan harcfiak, leventék.

E vad velünk többé csúfot ne űzzön:

Szügyébe fogjuk mártani a pengét.

Hogyan szalad! Úr Isten, el nem érjük.

Villámnál, szélvésznél gyorsabb a lába.

Futtában még a parlagot sem éri,

Sok jó ménünk nem juthat nyomába.

Ágas-bogas agancsa színarany tán,

Patája gyémántkő, színezüst a szőre:

Minden kis szála édesen csilingel –

Mienk lesz ez, utána csak, előre.

Megállunk este, reggel újra kezdjük

Nem kell sem étel, sem ital, nem alszunk.

Átrontunk őserdőn, árkon, mocsáron;

Ruhánk rongy már s vérzik az arcunk.

Mikor ér véget már e szörnyű hajsza?

Vágyunk, bátorságuk sohase restül

S kergetjük a hószínű, drága szarvast

Hosszú évezred-éveken keresztül.

Forrás: Botond – Szépirodalmi és tudományos folyóirat I. évf. 3. sz. 1925. nov.

Mihók Béla: II. Sándor cár titkos felesége

- A szentpétervári téli palotában talált adatok és a palotai pletykák után –

A világháború előtt pár évvel egy öreg-

szegény anyóka halt meg Párisban. Az

öregasszonyt alig ismerték, teme-

tése is egyszerű pravoszláv temetés volt.

Öreg bácsik, nénikék, szomszédok ki-

sérték utolsó útjára az öregasszonyt.

Jurevszky Dolgorukaja hercegnőt te-

mették. Csak a meghitt orosz ismerősei

tudták, hogy hercegnő, de senki sem

sejtette – még a történetírók sem –,

hogy az anyóka a hatalmas II. Sándor

cár törvényes, hites felesége volt.

*

1921. október 17.

Szentpátervárott a cár téli palotája előtt nagy csillogó pelyhekben hull a hó. Az aludtvér színű palota mint döglött hétfejű sárkány tesped a hó alatt, homlokába szúrva az öldöklő dárda, - egy vérvörös kommunista lobogó leng.

Ötödik éve, hogy kiszenvedett a sárkány, ötéves por fedi a cári palotát és ablakait, mintha az óriási szörny megüvegesedett hályogos szemei lennének, homályosan merednek a tengerbe rohanó Névára.

A Pazar termek pompáját az idő belopódzott pora fedi, - mintha a régi szép időket meg akarná védeni a jelen piszkától. A hatalmas, véget nem érő palotában mindenütt csak emlék, titok, a múlt nyüzsög és sehol egy élő ember vagy a vörös jelen legcsekélyebb megnyilvánulása.

A márványfolyosókon kísértetiesen kopog a csizmám; szinte megijedek saját lépteimtől és lábujjhegyen, mint a tolvaj, ki a hatalmas urak féltve őrzött titkait el akarja lopni – lépkedek óvatosa tovább.

Megállok. Igen! – ezt kerestem. I. Miklós lakosztálya. Pompás, Pazar szobák és mégis a hideg fut végig rajtam keresztül. A kinyitott, rejtelmes csapóajtók, titkos alagutak, ördögi motollák, gépezetek, mit a múlt bűnös démona tátong felém. Jaj, ha ezek a tátongó titkos ajtók szájak lennének és beszélhetnének…

De ni-ni. A szoba mintha megelevenedne, az öreg Pazar bútorok mintha pattognának, mesélnének… vagy csak én szédülök én fantáziálok?... Leülök egy aranyozott poros székbe és leírom, amit vélni hallok.

*

1856-ot írtak. Tavasz volt. A palota előtt díszes, aranysújtásoktól csillogó őrség állt. Az udvar unottan élte a béke luxus, elkényeztetett, gondtalan napjait. A cári kertben nyíltak már a rózsák s a rózsaillat, a madárdallal keveredett össze. A hatalmas úr érdeklődve nézte a természet ébredésének isteni szép pompáját.

Délceg katona alakján nem látszott az ötven év, az összeesküvések, bombamerényletek izgalmai sem hagytak semmi maradandó jelet az arcán, sőt ruganyos járása, mosolygó szája után inkább egy jókedvű gárdatisztre,  mint az orosz nép mindenható urára hasonlított.

A cár rózsa pavilonja előtt nem mindennapi látvány állította meg a természet szépségében gyönyörködő uralkodót. Hosszú, sűrű szempillái álma tündéreit tarthatta zárva, alabástrom arcán piciny csókolni való rubint száj kívánatos neglizsében aludt, a karcsú nyúlánk test – mint egy alsó istennőé – rabságba ejtette a szemeket.

II. Sándor maga sem tudta, hogy mennyi ideig állhatott az alvó leány előtt és csak akkor eszmélt fel, mikor parázs, bűnös pillantásai, mit elektromos szikrák rázták föl álmából a mit sem sejtő lehetetlenül szép leányt.

- Jaj Istenkém! Hol vagyok?

Ijedtében alig vette észre a mosolygó szemű délceg férfit, ki a leány zavarán felségesen mulatott.

- Bá! Hát maga kicsoda? Hogy mer rajtam nevetni?! Tudja, hogy én Dolgorukaja hercegnő vagyok és bátyám a cár testőrkapitánya? Majd ad ő magának, csak nevessen még rajtam!

- Igen? A kapitány urat igen jól ismerem, együtt szolgálok vele és igazán boldognak érzem magamat, hogy a vitéz kapitány úr vitézebb kis húgát megismerhettem.

- De kicsoda Ön?

- Én?... Én is itt szolgálok az udvarnál.

- No jó, - de hogy hívják?

- Engedje meg, hogy ne feleljek erre a kérdésére.

- Nem. Dehogy is engedem, a maga bátor modora tetszik nekem és pártfogója is akarok lenni a bátyámnál. Na, de  hamar mondja meg, hogy hívják, mert különben megharagszom.

- Feltétlenül követeli, hogy megmondjam a nevem?

- Igen! Követelem!

- No jó, de ha nem lesz megelégedve nevemmel, úgy női kíváncsiságának tulajdonítson mindent.

- Na de mondja már! – s türelmetlenül dobbantott lábával a kis hercegnő.

- A nevem… a nevem II. Sándor.

Herda László: Októberéjen

Október éj van. Csendes, hideg

s köröttem pihennek

sivár szalmazsákos ágyakon;

boldog-álomba merült emberek.

Csak az én szemem ég valami idegen láztól,

csak az én szívem ver hangosan, mind vadabbul

és nem hallja senki, senki sem.

Nem hallja senki, míg a lelkemen –

- e sokhúrú hárfás hangszeren…

bús akkordokat játszik

egy vak cigány – a szerelem.

Forrás: Botond – Szépirodalmi és tudományos folyóirat I. évf. 3. sz. 1925. nov.

Herda László: Nyáron

 

Csillagmosolygású nyári ég alatt,

mint az öröklétből hulló habok

kavarognak körém a titkok önfeledten

és csacsogó ajakkal szépre hazudják

mihaszna rongyos holmi – éltemet.

S míg a csillagok közt kóborló lelkem

fázósan ölti magára felhő rongyait

előbukik a hold is a tüzet csiholva,

majd lángra kapnak a lenge felhőfodrok

s egy rongy ég amott – talán a lelkem.

Forrás: Botond – Szépirodalmi és tudományos folyóirat I. évf. 3. sz. 1925. nov.

Dobos László: Csata

Furcsa szerelem, furcsa háború volt.

A hiú és szépséges Semiramis, akinek minden tüzes csókjából a halált csókolták a szerelmesek, új szerelemre gyulladt. Arreus volt a választott férfi, akinek az isteni asszony felkínálta szerelmét – ezt az irigyelt és halálos fejedelemséget. Mert a temetők királynője megunt szerelmeseit megölette s számukra pompás temetőkertet tartott. Arreus neve már a századik sírkőre került volna. De Bithynia hasonlóan hiú és szép királya azt felelte: Nem! Pedig a pokol tüze égett erében ha csak rágondolt Semiramis szerelmére, de Arreus okos és erős volt s ellenkezve felelt.

Furcsa szerelem, furcsa háború volt.

A megalázott királyasszony elindult, hogy megkötözze, foglyul ejtse azt a férfit, aki erősebb mert lenni – nálánál. S Arreus is elindult, hogy rabjává tegye a világ csodált asszonyát, aki őt új mécsesnek szánta a száz boldog-léha szerető sírkertjébe. Két egymásba bolonduló szerelmes halálos csatát akart vívni egymással – egymásért.

*

Még dúlt a harc az erdő bozontos sűrűjében, de Arreussé volt már a diadal. A rekedt torkok ordítását túlsüvítették a zuhogó dárdák, amelyek döngve hulltak a horpadó pajzsokra.

Borzalmas muzsika volt!

A Parthenios felől szoknyás asszír harcosok rohantak új rohamra, de az ágas-bogas tüskés bozótok lerántották felét a földre, maradékját pedig az irtózatos termetű mariandyok várták. S az asszírok csataordítását széjjelszakították a torkukba rohant nyílhegyek. A fetrengő sebesülteket a száraz szomjúság gyötrelme kínozta halálra: visszafelé minden út zárva, víz sehol, mindenütt csak vér. Meg-megújuló vergődő rohamok zaja hallatszott, csontok roppantak a száguldó paripák patái alatt, az erdő megtelt hörgő fájdalommal s a legyőzöttek vad kétségbeesésével.

A halottakra a gyászoló ősz dúsan hullatta a vérszínű leveleket, a kiömlött vért pirosan gyászolta az erdő.

Arreus győzött és aranyos sátra előtt ittasan hahotázott. Hatalmas mámor, a győzelem mámora szállta meg a szíveket s az öröm elbódított mindenkit. A katonák pőrére vetkőzve tódultak ki a Parthenioshoz, hogy lemossák magukról a vért. De hirtelen révülő szemmel meredtek a túlsó part felé.

A pafhlagóniai sziklákról akkor gördült le az utolsó roham.

Ideges ménjén Semiramis robogott középen férfiruhában, körülötte száz fehéruszályos szolgálóleánya csillogó könnyű dárdákkal kezükben. S ezt a kis amazon-sereget mint széjjeltörhetetlen hatalom vette körül a sumer lovasok sötét tömege, amely halálos csapást készült lesújtani az elbizakodott győzők szétlazult táborára. Az éles agyarú sziklák száz és száz harcost törtek össze, de a sereg zöme mégis leért a parthoz. És ekkor történt a csoda. Ahelyett, hogy a vágtató sereg belegázolt volna a rohanó Partheniosba – megtorpant. A megáradt folyó szilajan, örvényesen sodródott a meredek partok között: halál volt beleugratni. De ahol a férfi megfélemlik, az asszony ott válik vakmerővé. Semiramis vakon beleugratott a vízbe, utána fehér uszálya: a száz leányzó.

Radványi Sándor (1900-19??): Sorsom

Márványkeménység, szent parancs: sorsom.

A csillagok közt repül már a vágyam…

… És ott ragyog a fényben… napsugárban,

Mely túl száll néha – minden földi gondon.

Eloltó, tiszta és örök művészet

Kísért szívemben, űzve, mindörökkön.

- És magába zár e végtelen börtön;

De benne, csodás érzéseket érzek.

Ki törtető… kit megtépett a bánat,

Kinek szívében mindig új vágy támadt;

Elérhetetlen… drága: ami nincs.

Az én szívemnek drága végtelenje,

Szép ifjúságom eltemetve benne,

A legkedvesebb, legszebb drága kincs.

Forrás: Botond – Szépirodalmi és tudományos folyóirat I. évf. 3. sz. 1925. nov.

Fazekas Ernő: Álmok álmodója

Hagyjatok el még, hagyjatok,

Most olyan szépet álmodok!

Zöld vetés ring a halmokon

S a légbe fent

Pacsirta zeng:

A haza él, nem haldokol!

Az élet nem bús, nem sivár,

Elült a zaj, a pártviszály.

S a nép vígan, mit azelőtt

Kéz a kézben,

Szent békében

Építi az új, szebb jövőt.

Új jövőt, szépet, jót, ahol

Szabad a nép, szabad a hon!

Hősök népe

Szenvedése,

Szent vére nem hullt hiába!

E honban úr lett a magyar

Szív egyet dobban, karba kar.

Szabadsághimnuszt zengenek

Futó habok,

Völgyek, halmok,

Ujjongó, boldog emberek!

S a lelkem égve így dalol:

Szabad a nép, szabad a hon!...

Ébredni mégse akarok:

Hátha az álmom

Meg se találom…

Hagyjatok el még, hagyjatok!

Forrás: Botond – Szépirodalmi és tudományos folyóirat I. évf. 3. sz. 1925. nov.