Koncz Géza: Áprily Lajos

Azok közül a kevesek közül való Áprily, kit nem az olcsó dicsőségkeresés, vagy a nyomorúság hajszolt Helikon hímes mezejére, hanem széleskörű ismerettel termékenyített finom tüzű lelkének nemes ihletettsége avatott igazi költővé. Nem sokat ír, de ami tőle nyomdafestéket lát, az formában, tartalomban egyaránt remekbe készült. Minden kis alkotása magán hordja a múzsalátogatás és az aranyjánosi műgond kettős érdemét. Formában szinte páratlan tökélyre tett szert és sohasem keresett, mesterkélt a hangja. Nem moderneskedik s mégis szebben, igazabban újszerű, mint akárhány múlttagadó, eredetieskedő – legtöbbször be nem vallott Ady-epigon – dekadens költőnk. Pedig témái is a lehető legmindennapiabbak, de amit, s ahogyan szól ezekről, az megérteti a hatást. Lehet-e hangulatosabb képet festeni például a vízimalomról, mint aminőt Áprily nyújt A malom című lírai leírásában? Az analógia kapcsán önkéntelenül is azok az egyszerűségükben megható-kedvességű tabáni tájképek jelennek meg előttem, amelyeket oly szívesen szemléltem egyik-másik tárlaton:

„Egyhangúságban csacska irgalom:

hullámos árban ócska kis malom.

Láncokra verve sok-sok éve már

ezüst vízen arany temetésre vár.” etc.

Mindjárt az első két szakaszban milyen találó mozzanatokat ragad meg. Természetesen ebben a költeményben is – mint majd mindegyikben – megszólaltat pár búsabb akkordot:

„És közben hull a liszt: örök homok –

S a nagy kerék künn sóhajt és zokog.”

A Kolozsvári éjjel sem nevezhető például valami ámulatba ejtő újdonságnak, de hangulatán elrévedezünk s végül a költővel mi is felbúgunk sírva:

„Holdas tetők, virághavas tér

dalok, tüzek, csodák:

Nem az enyém többé! – Ahasvér,

gyerünk tovább!”’

Álom a vár alatt c. költeményében a Rapsonnéról szóló székely legendát szövi össze nagy leleményességgel, képzelt álmával, melyben boldog gyermekkorát áhítja vissza; de hiába:

„Haj, elvesztettem s nem találom.

-        -        -        -        -

Kutatom kéz-árnyalta szemmel

s a szemem köddel lesz tele –

fölötte átcsapott a tenger,

tajtékos évek tengere.”

Egyik legszebb kis alkotása az Éjjeli zene, melynek finom ezüst hangjaihoz:

„A kisfiúnk felül az ágyon

és elbűvölve mosolyog.” –

Hozzáteszem: velünk együtt. Bámulatos nyelvi és technikai felkészültsége, tökéletes, mesteri hozzáértése eredményeként ezer-árnyalatú hangzenéjével a nyelvesztétikai hatás oly bravúros sikerét éri el nem egyszer, hogy tovaringó „hangpatakjai” szinte a természeti valóság illúzióját keltik az olvasóban:

„Selymit a barka

már kitakarta

Sárga virágját bontja som.

Fut, fut az áram

a déli sugárban

s hökken a hó a hideg havason.

Barna patakja

napra kacagva

s lomha Marosba csengve siet,

zeg a csatorna

zeng a hegy orma

s zeng – ugye zeng, ugye zeng a szíved?”

(Március)

Szinte nem lehet találóbban, kifejezőbben megérzékíteni a március mozgás-teljes, buggyanó kedvű, csupa-ígéret-frissességű, magával ragadó röpke hangulatát, mint Áprily „Március”-a zengi.

Az előbbi versek vidám zenéjű csilingelő sorai kétségtelenül jellemzőek rá, de a „karmester-ős” leszármazottja nemcsak játszóképességet örökölt, de érzékeny lelket is. Az ő igazi megszólalása valójában búskomor. Költészetének majd minden termékén ez a futam rezeg keresztül, mintegy a hangnemüket szabva meg. De mi hát ennek a forrása? Honnan fakad? Miből táplálkozik? A „Karmester-ős”-ben ősétől öröklöttnek mondja a mélabút. Ez lenne tehát kérdésünkre a kizárólagos és elfogadható magyarázat? Kétségtelenül ez, ha a többi versében másképp is nem nyilatkoznék, s ha nem nyernénk bepillantást lelkének rejtélyes birodalmába. Mivel pedig figyelmes, elmélyedő olvasással az összefüggéseket megláthatjuk, helyesebb magyarázatot fogok adhatni, mivel karöltve egy szélesebb körű, noha nem kevésbé nehéz problémát is igyekszem megoldani: megkísérlem lelke mozaikdarabkáinak egybeállítását.

Gyermek- s ifjúkorában ő miben sem különbözött társaitól: vidám, gondtalan gyermek volt, amint a verseiben is mondja:

„Mint kisfiúcska jártam itt naponta, (t. i. a temetőben)

valamikor sok boldog éven át,

kis társaimmal gondtalan csapongva.”

Hasonló értelemben ír másutt is:

„Ó én is laktam fényes palotában

s bútalanság volt fehér arám.”

Majd nemes ideálokkal, reményteljesen induló ifjú lett, ki tudni vágyta a tudhatót s ismerni az életet. Beteljesedtek a „kusza vágyai”, de bárcsak ne teljesültek volna. Elmondja, hogy ő, a „szomjazó csavargó”, messze járt, volt halálos örvények felett, az élet, portájáról kiverve, kálváriás utakra kergette. Csalódott mindenhol, mindenütt, a világban, az emberekben. Amerre ment (pl. „vonatra várok”) „sötét csoportok vérről deklamáltak” és „testvért szeretni emberül” nem lehetett, pedig

„Én gyűlöletre nem születtem.”

Ezek után némileg meg fogjuk érteni vágyát:

„Nagyon szeretnék visszamenni:

a hallgatás barlangja vár,

-        -        -        -        -

ahol a vérem dobbanását

tanutlan csendben hallanám.”

Nemcsak a álöröklés, hanem az élet arculcsapásai azok, amik őt annyira melancholikussá tették. Áprily a maga szerencsétlen életét ősi átoknak tartja. Szinte ezzel hitegeti magát. De talán nem is annyira hitegetés, áltatás akar ez lenni, inkább csak annak tűnik fel, mert költőnk sajátságos, zárkózott karakterénél fogva egyéb körülményekről – keserű csalódásairól, meghasonlottságáról, fájdalmairól -, mintha nem tartaná élőnek vagy inkább érdemesnek nyíltan és hosszabb ideig panaszkodni a nagy publikum előtt. Mindezek ellenére az állandó elégikus hang, s az allegorikus köntösbe burkolt vagy egy-két szóval elárult tiltakozásai, néma lázadozásai így is eleget mondanak. Felvetődik azonban egy újabb, mégpedig igenis érthető kérdés: mit csinál az ilyen lélek, hol fog megnyugvást keresni, Ha elgondolkozunk a szavain:

„Tudás fájának áldozatja lettem;”

és megfigyeltük egyéb nyilatkozatait is, melyek többé-kevésbé sejtetik, hogy beleutált a civilizált világba („Idegenül ver itt a szivem, sok itt a zaj, sok a sugár”), könnyen ráismerünk a romantikus idealistára, s mint ilyenről már majdnem feltétlen meggyőződéssel tudjuk, hogy a rousseau-i jelszavat vallva: „Vissza a természethez” – annak követője lesz. Helyesen gondoltuk. Nem egy versében vágyik vissza a csöndes magányba, az egyszerű emberek közé, s olykor fájó emlékezéssel jut eszébe, mily balgatagság volt nem ott maradni a romlatlan természet kebelén. Gondoljunk csak az alábbi költeményeire: Nostalgia, Feldkirchi hangulat, Juhok, Falusi elégia stb. S csakugyan némiképp megnyugszik a természettel való nagy egybeolvadásában, mely érzés újabb egynehány szubtilis hangulatú lírai remekének ihletője. Ilyenekül idézem a következőket: A hegyek, Halálmadár, Szalonkales, Marathon, s természetesen a megelőzőleg tárgyaltak közül is akadt sok, igazán meglepő szépségű.

Előző megállapításaim kiegészítéseképp meg kell jegyeznem, hogy ő egyáltalán nem harcos romantikus. Nem törekszik a világot saját elképzelésének megfelelően átformálni. Mivel pedig csalódásai oly erősek, hogy a szabad természethez való menekvése sem hozza meg teljes életörömét: mi sem természetesebb, minthogy fájó földi sóhajai – átszárnyalva az árnyékvilágon – az égi tájak fölé tartanak. Rendkívül nagy szerep jut költészetében a halálnak. De nem mint misztérium érdekli lírikusunkat, s így hiába is keresnénk írásaiban erről szóló tépelődéseket. Nem „izgatja” őt ez a téma, s ezért nem gondolkodik arról, csak arra gondol mégpedig unos-untalan, mert odavágyódásai is folytonosak. A rút életből

„mióta visszatért, a lelke árva

s csak hervadásra gondol és halálra.”

Korán elhunyt testvére sírjánál szinte irigykedve kérdi:

Mért csak neked jutott a nagy kiváltság

az ifjan-elmulás felségjoga?”

S megható szomorúsággal folytatja:

„Mégis, ha szánva, sajgó életemnek

cserébe kérnéd megmaradt telét,

csöndes Testvérem, mert nagyon szeretlek,

el nem fogadnám a kinált cserét.”

Pedig mennyire óhajtja már az élet kapuján való átjutást… Mikor utált, zajos világból „A hegylakók” közé vetődik, még ott is eszébe jut a halál, noha ennél békítőbb környezetet nem tud:

„- itt én se lennék

néma lázadó –

csak végtelenség

tiszta dallama –.”

„Én itt meg tudnék

szépen halni ma.”

Ez a jellemvonás, az állandóan a végtelenséget hívogató tekintet adja magyarázatát annak, hogy a témáit képező tárgyak, személyek vagy most indulnak a mulandóság felé, vagy már a múltéi, tehát csak emlékek számára. E körülmény egyúttal érthetőbbé teszi a melancholikus poéta elégikus megszólalását. Ezt a költészetre oly jellemző hangnemet majd sohasem cseréli fel másikkal, pedig volna oka rá, mikor egyéni csalódásait hallgatásra szorítják a még mélyebbre ásó faji tragikum és honvesztés szörnyűséges kínjai. Mindhiába. Honfitársait kíméletlenül ostorozni, hibáikat süket fülükbe harsogni, lángszavakkal tettre serkenteni őket, megbántóira a gyűlölet és kétségbeesés borzongató álmait szórni ő nem tudja. Legfeljebb mindig diszkrét hangjába több keserűség vegyül, mint például a már említett „Kolozsvár éjjel”-ben, vagy a „Holló-ének”-ben. Kétségbeesésének kifejezését erősen gátolja az a hatalmas hit, amivel sohasem szűnik meg remélni egy jobb jövőt.

Az elmondottakból természetesen nem következik nyelvének erőtlensége. Sőt olykor egyenesen Berzsenyiével vetekedő a stílusa erő és kifejezőképesség dolgában. ennek demonstrálására idézem a döbbenetes víziókat láttató „Vihar után” c. verses valóság néhány sorát:

„A völgyön tompa rengés reszketett át,

a földindulás rémével rokon.

A szürkületben, vizcseppek remegtek

a bordás, óriás páfrányokon.

Bölény-felhőkön mennykövek robogtak,

lobos tűz csattant egy magas tetőn.

A szakadékok dörrenő ölében

vizek rohantak szikla-rengetőn.”

Épp így citálhatnám azonban a „Patroklos alszik”, „A hegyek” vagy „A márványunk meséje” c. költeményét is.

Szólhatnék még stílus-tulajdonságairól, rímeiről, de ezeket most mellőzöm. Annál is inkább, mivel ez a tárgya „A rim” c. igen ügyes és találó versének. De nem hagyhatom szó nélkül azt a megható szerénységet, amellyel „Ajánlás”-ában találkozunk:

„ne haragudj: nem volt virág.

De puszta kézzel mégse jöttem:

hol a halál nagyon zenél,

sziromtalan csokrot kötöttem,

piros bogyó, piros levél.”

Kedves nekünk ez az igénytelen és resignált hang, mert őszinte, s mert versei olvasása után mégsem kell elhinnünk. Igenis: érezzük, hogy szép és értékes virágcsokrot kaptunk, mely hosszú időre betöltötte lelkünket finom, ritka illatával. Hogy a „halál nagyon zenélt” mikor gyűjtötte ezt elhisszük e szép lelkű „bánat-királyfinak”, s így legfeljebb ráolvassuk a „Halálmadár” c. költeménye pár jellemző sorát:

„Csak az tud igy zokogni, aki árva

S tavasszal hontalan keres tanyát,

Csak annak búghat így a szive fájva,

Akit halálos bánat űz tova

Lappangató, sötét erdő – magányba –

S meg nem vigasztalódhatik soha.”

Forrás: Botond - Szépirodalmi és tudományos folyóirat I. évf. (1925) 1-2. sz.