Dobos László: Csata

Furcsa szerelem, furcsa háború volt.

A hiú és szépséges Semiramis, akinek minden tüzes csókjából a halált csókolták a szerelmesek, új szerelemre gyulladt. Arreus volt a választott férfi, akinek az isteni asszony felkínálta szerelmét – ezt az irigyelt és halálos fejedelemséget. Mert a temetők királynője megunt szerelmeseit megölette s számukra pompás temetőkertet tartott. Arreus neve már a századik sírkőre került volna. De Bithynia hasonlóan hiú és szép királya azt felelte: Nem! Pedig a pokol tüze égett erében ha csak rágondolt Semiramis szerelmére, de Arreus okos és erős volt s ellenkezve felelt.

Furcsa szerelem, furcsa háború volt.

A megalázott királyasszony elindult, hogy megkötözze, foglyul ejtse azt a férfit, aki erősebb mert lenni – nálánál. S Arreus is elindult, hogy rabjává tegye a világ csodált asszonyát, aki őt új mécsesnek szánta a száz boldog-léha szerető sírkertjébe. Két egymásba bolonduló szerelmes halálos csatát akart vívni egymással – egymásért.

*

Még dúlt a harc az erdő bozontos sűrűjében, de Arreussé volt már a diadal. A rekedt torkok ordítását túlsüvítették a zuhogó dárdák, amelyek döngve hulltak a horpadó pajzsokra.

Borzalmas muzsika volt!

A Parthenios felől szoknyás asszír harcosok rohantak új rohamra, de az ágas-bogas tüskés bozótok lerántották felét a földre, maradékját pedig az irtózatos termetű mariandyok várták. S az asszírok csataordítását széjjelszakították a torkukba rohant nyílhegyek. A fetrengő sebesülteket a száraz szomjúság gyötrelme kínozta halálra: visszafelé minden út zárva, víz sehol, mindenütt csak vér. Meg-megújuló vergődő rohamok zaja hallatszott, csontok roppantak a száguldó paripák patái alatt, az erdő megtelt hörgő fájdalommal s a legyőzöttek vad kétségbeesésével.

A halottakra a gyászoló ősz dúsan hullatta a vérszínű leveleket, a kiömlött vért pirosan gyászolta az erdő.

Arreus győzött és aranyos sátra előtt ittasan hahotázott. Hatalmas mámor, a győzelem mámora szállta meg a szíveket s az öröm elbódított mindenkit. A katonák pőrére vetkőzve tódultak ki a Parthenioshoz, hogy lemossák magukról a vért. De hirtelen révülő szemmel meredtek a túlsó part felé.

A pafhlagóniai sziklákról akkor gördült le az utolsó roham.

Ideges ménjén Semiramis robogott középen férfiruhában, körülötte száz fehéruszályos szolgálóleánya csillogó könnyű dárdákkal kezükben. S ezt a kis amazon-sereget mint széjjeltörhetetlen hatalom vette körül a sumer lovasok sötét tömege, amely halálos csapást készült lesújtani az elbizakodott győzők szétlazult táborára. Az éles agyarú sziklák száz és száz harcost törtek össze, de a sereg zöme mégis leért a parthoz. És ekkor történt a csoda. Ahelyett, hogy a vágtató sereg belegázolt volna a rohanó Partheniosba – megtorpant. A megáradt folyó szilajan, örvényesen sodródott a meredek partok között: halál volt beleugratni. De ahol a férfi megfélemlik, az asszony ott válik vakmerővé. Semiramis vakon beleugratott a vízbe, utána fehér uszálya: a száz leányzó.

A lovasok még mindig mozdulatlanul álltak. Ninias vezér, a királyasszony fia eltűnt s gonosz varázsa megbabonázta a lelkeket – nem ment senki a királynő után. S fenn valahol egy kiugró sziklán felhangzott Ninias pokoli kacaja. Gúnnyal, harsányan, teli szájjal hahotázott. A temetők királynője csak most tekintett vissza,megértett egyszerre mindent. Saját fia csalta kelepcébe, leghűségesebb katonái hagyták cserben. Megcsalták, ahogyan csak királyt vagy asszonyt meg lehet csalni. S fenn hahotázik az új király. Érezte, hogy most választania kell az élet és halál, szerelem és a bosszú között. Határozott. Bosszút áll, ahogyan csak király vagy asszony bosszút tud állani.

S visszafordult a pafhlagoniai part felé. A sziklán megfagyott a kacaj…

De a túlsó parton folytatta Arreus. Száz leány úszott feléje, fehér leplük szétterült a víz tükrén. A vérző Nap rájuk hintette langyos sugarait: az alkonyatban mintha harmatos lótuszkert úszott volna a véres folyón. S a folyó kérlelhetetlen sodra átvitte őket a túlsó partra. Halálos megmenekülés volt! Ifjú kaukon és bithyn katonák emelték ki a remegő pompás foglyokat.

A Nap is lehunyta szomorú szemét.

Erősen sötétedett már, mikor Semiramis visszatért a partra, de Ninias és serege már messze járt. Távolról dübörgött csak a menekülő horda futása.

*

Arreus király fiatal volt és okos, de gőgös és hiú. Amikor meglátta az imát vacogó leányok seregét, istenes gondolata támadt. Ha ő ezeket a szüzeket máglyára hordatná, kegyes Nergalnak tetsző dolgot mívelne, kiengesztelné eddigi bűneit s erőt nyerne a további hódításokhoz. S remek tűzjáték lenne, megborzadna tőle a porba sújtott királyasszony, az ő híre pedig országokat járna keresztül.

A tábor visszavonult az erdőbe s a parti tisztáson lángok gyúltak az „izzószájú tűzisten” dicsőségére. Szüzek éneke zengett a máglya tetejéről, hatalmas vörös lángok nyaldosták az eget, majd csend lett. És felbúgott egy vén pap imája:

„A dicsőségesen elhúnytak lelkei

Ragyogva jelennek meg, mint az arany fénye

E lelkeknek

Adjon Samas új életet!

És Merodakh, az ég elsőszülötte

Nyújtson nekik kegyes lakhelyet!”

Azután a katonák felé fordult, hogy a királyért imádkozzék:

„Királyunknak pedig nyújts késő napokat, távoli éveket, erős kardot, dicsőséges napokkal telt hosszú életet, elsőbbséget a királyok között. Fogadd e kegyes áldozatot attól, aki ily ajándékkal kedveskedik isteneiknek!”

Hangja zengő szózatként dörgött tovább:

„Mert aki nem fél istenétől,

A nádhoz hasonlóan vágatik le

Aki nem tiszteli Istart,

Annak testi ereje lefogy;

Mint a reggeli csillag elhalványúl

Mint az éjjeli felhőzet elmúlik.”

Ezután a szent papok harsogó dallal járták körül az áldozati tüzet. Ekkor már lepihent a tábor. Lassan az őrtüzek és őrszemek is szunnyadozni kezdtek, csak a halódó máglya parazsa izzott vörösen az éjszakában, mint egy nagy táguló, figyelő szem. Az élet mindenütt lelankadott. Moccanás nélkül hajnali harcra új erők gyűltek. De a túlsó parton egy ágaskodó sziklán ébren virrasztott egy asszony. Tehetetlenül kellett végignéznie a részeg dáridót, és legkedvesebb leányainak feláldozását. Már soká ült s messze, messze bámult. Hirtelen remegni kezdett. Amit látott, azt csak ő látta a magasból, az alvó tábor álmodott tovább.

A kormosodó parázs vörös szívéből kiugrott egy pici szikra. Mint forró agyból kiröppen a szikrázó új gondolat. Azután egy vékony vörös szalagot látott, amely futott az erdő felé. Mint egy kis tüzes patak rohant a száraz fűben a tűz, a tűzpatak belebotlott egy fába és felrohant rajta. Lángkarjai átnyalábolták a fa derekát s mint pajkos gyerek, felült az ágakra.

A kigyúlt fa mint piros májusfa állt az éjszakában, piros lobogók s szalagok lengtek ágain. A fa az erdő szélén állott…

A katonák felriadtak a tűrhetetlen hőség miatt. Rettentő hajnal volt! Lángolt az erdő, a tűz körülfolyta már az egész tábort, sehol egy kibúvót nem hagyott. Ki vezette? Gondolkodott a tűz? A ropogó fák reccsenése mintha vezényszavak pattogó özöne lett volna a tűz számára:

Erre! Erre!

Gomolyokba keveredtek az emberek, a kavarodásban fejét vesztette mindenki, a menekülők egymást lökték a tűzbe, amikor szűkké vált már a megmenekültek szigete. Mégis hiába. Szeme volt a tűznek. Látott. Megkeresett mindenkit, nem lehetett előle menekülni, lángkarjával elkapta a vágtató lábat s visszarántotta a tűztengerbe. A tűz összefogódzott a széllel – s mintha mindegyik fa sudara húr lett volna – beletéptek húrokba s zsivajos zenéjük megtébolyította a harcosokat. Egy pap földre bukva énekelt bele az irtózatos koncertbe, szárnyaló hangja átzengte az erdőt, de a tűz őt sem kímélte. Arreus kivont karddal harcolt. Ki ellen? A lángok feléje csaptak, számolta: egy… tíz… s kardjával keresztül szelte sárga nyelvüket. Hirtelen arcába csapott egy forró láng s felsüvöltött…

Nem látott; arca lemarva, haja, szakálla végigpörzsölve:

Győztem! – ordította s belevágtatott, mint élő fáklya a tűzbe.

- Asszony… hadd ölellek… így… forrón… csókolj… csókolj…

Ölelte a lángokat, míg összeroskadt.

Győztünk! – kiáltotta vissza a megnőtt máglya. Száz leány lelke megmutatta, mi a holtak hatalma. Borzadt, megőrült, aki látta a diadalt: szikrázó máglyát, mely sohasem látott áldozatot mutatott be az isteneknek.

*

Mikor lehűlt az izzó föld, Semiramis átjött a túlsó partról – temeti Arreust kereste. Meglelte. Ott feküdt olvadt aranyai között s ferde szájjal várta szerelmese csókját. Kialudt szeme feketén üszkösödött az ég felé. A királynő mellett ott lovagolt a férfi is. Az új. Élő és holt szerető egymás szemébe nézett…

- Vitesd illően udvaromba – szólalt meg halkan Semiramis -, gyúljanak ki a lángok s negyven napig égjenek. Én megyek tovább. És te?

- Veled megyek – felelt rekedten, tompán a férfi.

S átléptette lovát Arreus teste fölött.

Forrás: Botond – Szépirodalmi és tudományos folyóirat I. évf. 3. sz. 1925. nov.