Márványkeménység, szent parancs: sorsom.
A csillagok közt repül már a vágyam…
… És ott ragyog a fényben… napsugárban,
Mely túl száll néha – minden földi gondon.
Eloltó, tiszta és örök művészet
Kísért szívemben, űzve, mindörökkön.
- És magába zár e végtelen börtön;
De benne, csodás érzéseket érzek.
Ki törtető… kit megtépett a bánat,
Kinek szívében mindig új vágy támadt;
Elérhetetlen… drága: ami nincs.
Az én szívemnek drága végtelenje,
Szép ifjúságom eltemetve benne,
A legkedvesebb, legszebb drága kincs.
Forrás: Botond – Szépirodalmi és tudományos folyóirat I.
évf. 3. sz. 1925. nov.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése