A Nyugat első nemzedékének költői égboltján – az utókor immár
megállapodottnak tekinthető ítélete szerint – Ady és Babits a két abszolút
elsőrendű csillag. Némileg halványabban, de erős és egyedi fénnyel ragyognak a
második sorban Juhász Gyula, Kosztolányi és Tóth Árpád, s ha e hármastól
messzebbre nézünk, ott egy magános csillag, a sokáig kevés figyelemre méltatott
Füst Milánét látjuk vörösleni.
Kosztolányi délről, a „beteg, boros, bús, lomha Bácskából” érkezett,
dédelgető családi köréből; szülővárosában, Szabadkán járta iskoláit, ahol apja
a gimnázium igazgatója volt. Hamar félbemaradt egyetemi tanulmányai során
került kapcsolatba Babitscsal, Juhász Gyulával, majd újságíróként Tóth
Árpáddal, Karinthyval. „Újakra készülő” ifjú szellemek mind vele együtt, akik
hamar megtalálták útjukat együtt vagy külön-külön az új irodalom szervezőjéhez,
Osvát Ernőhöz és a Nyugathoz. Pályáik idővel szétágaztak, többnyire emberi
kapcsolódásuk is; Kosztolányit Karinthyhoz fűzte a legtartósabb barátság,
amelynek a savát-borsát a humor és a legendás ugratások adták meg.
Az újságírói munka jelentette Kosztolányi egész életének kereteit;
sokáig a radiális Világ munkatársa volt, 1919 után átmenetileg egy jobboldali
kurzuslap, az Új Nemzedék kötötte magához, majd 1921-től haláláig a Pesti
Hírlapnál dolgozott. Politikai cikkei felett eljárt az idő, de tárcái, rövidebb
írásai mind mozgékony szelleméről és egyre erőteljesebb stílusáról tanúskodtak.
Bár költői hírnevét és népszerűségét már első két verseskötetével
fiatalon kivívta Kosztolányi, költői kortársai közül talán ő az egyetlen, aki a
legkiválóbbak közé számít az elbeszélő próza terén is, és aki mindkét műnemben
egész élete során párhuzamosan és egyenletesen magas színvonalon alkotott. Első
érett regényét (Nero, a véres költő) Thomas Mann méltatta melegen; a Pacsirta és az Aranysárkány a kisvárosi lét nyomasztó fülledtségét érzékeltette
megragadóan,más-más aspektusból. Egy tragikus gyilkosság hátterét tárta fel
mély szociális és lélektani érzékenységgel legjelentősebb regénye, az Édes Anna. Talán még regényeinél is maradandóbbat alkotott Kosztolányi a
novelláiban, amelyeknek szabályos időközönként megjelenő kötetei egész életét
végigkísérték. Itt érvényesülhettek maradéktalanul legfőbb írói erényei:
olthatatlan kíváncsisága a lélek rejtelmei iránt, a beleélőkészség, a tömörség,
a stiláris tisztaság, a hatásos előadás és a szellemi izgalmat keltő, paradox
látásmód. Külön színt képviselnek közöttük az Esti Kornél c. kötetbe foglaltak,
amelyek a címadó figurában a szerző sajátos alakmását formálták meg, a szabad
fiatalság, a sátános tréfák és a konvenció elleni lázadás hetyke hősét, az
elegáns álnihilistát, aki valójában gyengéden hajol le minden igaz értékhez,
aki cinikus kacajával csak azt ejti, hogy a részvéttől elszorul a torka.
Költőként a századvégi szecesszió, a dekadencia, az esztéticizmus és
bizonyos fokig a vitalizmus hatásai jegyében indult Kosztolányi; első kötete
alapján Ady nem egészen jogtalanul ítélte „irodalmi írónak”. Második
gyűjteményében, a roppant népszerűvé vált A szegény kisgyermek panaszai-ban (1910) találta meg
igazabb hangját, és lettek nyilvánvalóvá sajátos adottságai. Érzékenység (vagy
inkább visszafogott érzelmesség), hajlam a mélabúra, közvetlen hang, érzékletes
leírás, bravúros formálókészség, törekvés az erőteljes hatásra. Pályája derekán
előbb megalkotta ifjúkori remekének párdarabját, A bús férfi panaszai-t (1924), majd a Meztelenül (1928) c.
kötetben (talán a nálunk is szerényen tért hódító expresszionizmus hatására)
lemondott az édes rímekről, az andalító ritmusról, és dísztelenül tömör
kifejezésmóddal kísérletezett. Nem volt csekély e kísérlet művészi hozadéka,
ráadásként a költő itt találta meg a legőszintébb hangot a szegények, az
elesettek és megalázottak iránti részvétének kifejezésére. Utolsó, összegző
szándékú kötetében (Számadás, 1935) visszatért a kötött formákhoz, sőt épp itt kápráztat el páratlan
formálókészségének talán legboszorkányosabb bravúrjaival. Csakhogy itt már
minden bravúr mögött az érett bölcsesség aranyfedezete áll, a halálos betegség
iszonya, s szörnyű szenvedés lendül fel egy heroikus költői gesztus
eredményeként az éteri szépség régióiba.
BOLDOG, SZOMORÚ DAL
Van már kenyerem, borom is van,
van gyermekem és feleségem.
Szívem minek is szomorítsam?
Van mindig elég eleségem.
Van kertem, a kertre rogyó fák
suttogva hajolnak utamra,
és benn a dió, mogyoró, mák
terhétől öregbül a kamra.
Van egyszerü, jó takaróm is,
telefonom, úti bőröndöm,
van jó-szivű jót-akaróm is,
s nem kell kegyekért könyörögnöm.
Nem többet az egykori köd-kép,
részegje a ködnek, a könnynek,
ha néha magam köszönök még,
már sokszor előre köszönnek.
Van villanyom, izzik a villany,
tárcám van igaz színezüstből,
tollam, ceruzám vigan illan,
szájamban öreg pipa füstöl.
Fürdő van, üdíteni testem,
langy téa beteg idegeimnek,
ha járok a bús Budapesten,
nem tudnak egész idegennek.
Mit eldalolok, az a bánat
könnyekbe borít nem egy orcát,
és énekes ifjú fiának
vall engem a vén Magyarország.
De néha megállok az éjen,
gyötrődve, halálba hanyatlón,
úgy ásom a kincset a mélyen,
a kincset, a régit, a padlón,
mint lázbeteg, aki föleszmél,
álmát hüvelyezve, zavartan,
kezem kotorászva keresgél,
hogy jaj, valaha mit akartam.
Mert nincs meg a kincs, mire vágytam,
a kincs, amiért porig égtem.
Itthon vagyok itt e világban,
s már nem vagyok otthon az égben.
Kenyér és bor – ez volt a címe Kosztolányi hatodik
verskötetének, amely 1920-ban jelent meg Békéscsabán, Tevan kiadásában. Ennek
nyitó verse a Boldog, szomorú dal,
és nyilvánvaló módon a vers első sora („Van már kenyerem, borom is van”)
sugallta a kötet címét is.
Az ember táplálkozásának, léte
fenntartásának ez a két ősi alapeleme a keresztény kultúrkörben óhatatlanul
szentségi képzeteket idéz: az utolsó vacsorát, Jézust, amint a kenyeret a maga
testévé és a bort a maga vérévé lényegíti, hogy a léleknek is örök táplálékot
adjon. Profánabb körben hangzik el a szép magyar népi köszönés, jókívánság:
„bort, búzát, békességet!”, ám ebben is megrezdül még a templomi áldozások,
úrvacsorák áhítata.
Ennyi visszhangot, felhangot csendít meg
bennünk a biztos kezű költő azonnal, pusztán a vers kezdetével. Ha csak
egysoros verset írt volna, ebből az egy sorból is megérthetnénk, hogy sem testi
léte, sem lelke nem szenved komoly hiányt.
No persze a költő mondandója ennél
gazdagabb és bonyolultabb, és a második sortól el is kezdődik a téma bővítése,
majd a változatokon át való kidolgozása, hogy aztán a mű harmadán túl belépjen
az erőteljes ellentéma, és mindenestül áthangolja, a tragikus pátosz közelébe
emelje ezt az idillinek indult vers-szonátát.
Ilyen zenei elemzést nem érzek
indokolatlannak e versnél, hiszen a vers formai elemei és nyelvi öltözete is
éppen annyira szólnak a fülnek, mint az értelemnek. A formát tekintve a
nyelvünkön talán legzeneibb s olyannyira ritkán felcsendülő anapesztikus ritmus
az alap (az előzmények között a Szeptember
végén jut elsőként eszünkbe), annak háromlábas változata, ahol az első láb
mindig komoly, súlyos spondeus, amely mintegy bakot tart, hogy róla a gondolat
a következő két fürge anapesztuson tovairamodhasson. A sort következetesen
nőrím zárja le, ekképpen az utolsó teljes után egy csonka láb képződik; ez a
sor végén finoman visszafogja az iramot. És fontos a zenei szerepe is: a mindig
legalább két, de néha három vagy több szótagú nőrímmel keltheti avatott költő a
legteltebb összecsengést, s Kosztolányinál e tekintetben aligha volt
avatottabb, amiképp ez a vers is bizonyítja.
A vers nyomdai képe egyébként
tagolatlan, de a negyven sor valójában négysoros, keresztrímes szakaszokra
bomlik, ami kitetszik abból is, hogy egy-egy ilyen négysoros szakasz többnyire
különálló mondat,jelentésbeli egység – ahol pedig nem az, ott funkciója van az
eltérő tagolásnak.
Mint rögtön a vers elején. Kétszer két
sor. Az első kettő a valóban súlyos; a második sorból értesülünk,hogy a költő
nem csupán egyedi létét tekinti alapjában gondtalannak, de megtalálta helyét az
emberi nemzedékek nagy láncolatában is: családot alapított. Ha ismerjük a vers
születésének dátumát (1917-ben jelent meg a Nyugat első számában),
kikövetkeztethetjük, hogy Kosztolányi negyedik éve él házasságban Harmos
Ilonával, a népszerű színésznővel, és kisfiuk, Ádám elmúlt másfél éves. A
következő két sor semmi új közlést nem tartalmaz, a szinte komikus
feleségem-eleségem rím mintha játékban akarná feloldani az előbbi ünnepélyes
kijelentés meghatottságát.
A következő hat „bújtatott” strófa kissé
szeszélyesen veszi számba mindazt, ami a költő beérkezettségéről, léte polgári
biztonságáról tanúskodik. „van kertem…” Nemcsak kertje van: alig egy éve egy
kis budai, Tábor utcai ház tulajdonosa, sok talpalás és utánjárás
eredményeképp, baráti és bankkölcsönök segítségével. Villany, telefon,
fürdőszoba, dolgozószoba. Hatalmas előrelépés: úriember lett a háború második
esztendejében, amikor sokakat szorongat a nyomor, amikor a tehetősebbek közül
is annyian a létbiztonság peremére kerültek. Mondom, szeszélyes a leltár, úgy
érezzük, egy gyermek csöppent álmai birodalmába, és nem tud betelni a
váratlanul lelt kincsekkel; tekintete ide-oda röppen, és lényegesről lényegtelenre ugrál. „A dió, mogyoró, mák /
terhétől” öregbülő (azaz dúsuló) kamra a vidéki városban töltött gyermekkor
vágyainak visszfénye, ezért is áll az első helyen. Aztán takaró, úti bőrönd (a
költő szenvedélyes utazó volt), színezüst cigarettatárca, öreg pipa és illanő
ceruza, langy téa… még Kosztolányi is elmosolyodik ezen a lázas lelkendezésen,
és a jó takaróm is – jót-akaróm is
rímmel kacagja ki magát – egy kissé.
Mert azért komoly dolgokról is szó esik
itt. A hajdani kivetett költőpalánta, hónapos szobák lakója, a szenvelgő bohém
(„részegje a ködnek, a könnynek”) immár elnyerte a társadalmi elismertséget,
„valaki” lett, akinek egyre többen előre köszönnek. Elismert, mi több, ismert
személyiség, mindig tömött aktatáskával loholó, szálas, kissé görnyedt alakját,
homlokába hulló fürtjét, mosolya férfibáját sokan felismerik az utcán „a bús
Budapesten”. (A „nyugatosoknál”) olyannyira kedvelt jelzőt Kosztolányi is
szívesen használta, itt alighanem az alliteráció szándékával.)
Ismerik a hírlapírót, a briliáns tárcák
és novellák íróját, de legfőképpen a költőt, aki a hagyományos, már-már
megszentelt szóhasználattal „dalol”, aki „énekes ifju fia” a hazának. Bánatát
dalolja el, s ez félre nem érthető célzás második verseskötetére, A szegény kisgyermek panaszai-ra, amely
1910-ben jelent meg, és költői népszerűségét megalapozta. Noha azóta három más
versgyűjteménye is megjelent, a nagyközönség szemében Kosztolányi még mindig a
szorongó gyermeklélek rejtelmeinek ihletett tolmácsa, a köztudatban megállt a
hét év előtti életkoránál. Ezért is mondja ifjúnak magát. Nem mintha harminckét
évesen erre nem volna joga, ám ő maga a kötet némely más verseiben (pl. Vénség) már az öregkor közelségéről
panaszkodik.
Az előző versszakban fővárosi
ismertségéről szólt, a hetedikben azonban túllép ezen: már az egész ország
vallja őt a magáénak, ismét kissé századvégi szövegezéssel, játékos ellentéttel
„énekes ifju fiának… a vén Magyarország”. Ennél magasabbra már aligha hághatna;
most értjük és méltányoljuk a leltár alacsonyabb szintű, triviálisnak ható
tételeit, amelyeknek grádicsán idáig emelkedett a költő. És ha itt lezárná a
verset? Ki vethetné a szemére Petőfi és Ady hazájában, hogy a jogos költői
önérzet ily módon tör ki belőle?
A romantika kora óta ismerős eszköz a
zeneművekben, főleg zenekari darabokban az álzárlat: a teljes együttes felzúg,
az erőteljes záróakkordok a hangnemi nyugvópontot jelzik, beáll a csend,
egyeseknek már tapsra lendülne a tenyere – ám a zene új mederbe lépve felzeng
ismét.
Így van valahogy e vers hetedik szakasza
után is: ünnepien fényes összhangzat sugallja a befejezés csalóka érzetét, de
közben valami feszültség is ébred bennünk: nem, nem érhet így véget a költő
vallomása. Megint felvillannak emlékezetünkben az ezüsttárca, a fürdő és a
langy téa banalitásai: valóban azért illant volna a költő ceruzája, hogy
ezekkel eldicsekedjék? A hatásszünet, a feszült várakozás néhány töredék
másodperce felkészít minket a három záró szakasz tökéletes befogadására.
És íme…
A karmester pálcája újra lendül, és
nyomán döbbenetes hangzatok kavarognak fel.
A magabiztos nyugalom alá van aknázva! A
dalnokszobor talapzata homokon áll! Hamis az elégedettség zengő dallama,
öncsalás a rang, a hírnév! Döbbenten nézzük a költőt, ahogy a vacogtatóan
személetes kép szerint tíz körömmel ás valami elrejtett régi kincs után, de már
nem ér el hozzá, mert azóta föléje építette házát, egész polgári biztonságát,
mi több, költői létét is.
Mi ez a kincs, Aminek híján a költő
„halálba hanyatlón” gyötrődik?
Az utolsó sorból megtudjuk: az égi
„honosság”. Az a biztonság,amellyel ifjonti lénye szárnyalt valaha a fennkölt
eszmények körében; a szellőkönnyedségű ifjúkor, amelyet nem nyűgöztek még
földre a kenyérhajsza, a család gondja, a mindennapi élet elkerülhetetlen
megalkuvásai. Az a meghittség, amellyel a gyermek, földi fényektől el nem
kápráztatva, a csillagok felé fordítja arcát. (Az ég és föld ilyenforma
szembeállítása sűrűn visszatérő mozzanat Kosztolányi költészetében.)
A beérkezettség mélabúja ihlette ezt a
verset, az űr, amely a cél elérésekor támad bennünk; a csalódás, hogy ami
törekvésünkben sarkallt, szüntelenül előttünk lebegve, az nem nyújtja, ha
elnyertük, a maradéktalan boldogságot. Ráadásul a siker többnyire csak sok év,
sőt évtized elmúltával köszönt ránk, ha ránk köszönt, és ilyenkor már a közelgő
elmúlás is beárnyékolja örömünket. Köznapi tapasztalat mindez; épp ezért tudjuk
beleélni magunkat a versbe. A költő persze mindent behatóbban él át, az öröm és
a bánat is hevesebben rázza meg, ezért őt halálveríték üti ki gyötrelmes
éjszakáin, ha a veszteségre gondol, amelyet mi, köznapi emberek többnyire
fáradt beletörődéssel tudomásul veszünk.
És talán nem sértjük a poétai
méltóságot, ha a fentiekhez hozzátesszük: az élmény hevessége általában
szükséges, de távolról sem elégséges feltétele a vers hatásának. A kettő között
áll maga a költő az ő sajátos eszközeivel, formáló- és kifejezőerejével; ezek
minőségétől függ, hogy verse hidegen hagyja vagy torkon ragadja olvasóját. Kosztolányi
a hatás talán legtudatosabb művésze és szerepének legfőbb hirdetője
költészetünkben; a vers az ő számára nem csak a szent ihlet terméke, hanem a
szó legnemesebb értelmében vett mutatvány is, és szakmai tisztesség dolgának
tekinti, hogy e mutatványt mesterségbeli tudása felsőfokán mutassa be az
olvasónak. Ilyen bravúrmutatványnak érzem ezt a verset is. Ki tudja, hogy az
ihlető élmény volt-e ily heves, vagy pedig az a lázas hevület, amely a vers
megalkotásakor hatotta át a költőt? Gyanúm, hogy az utóbbi, de ez mit sem von
le a vers hatásából s értékéből sem.
MARCUS AURELIUS
Sárgán hever itt a középkori Róma,
de lángol az alkony,
mint véres oroszlán
s te fönn lovagolsz még
a Capitolium ősi tetőjén,
Marcus Aurelius.
Bronzfejü cézár,
aranyszakállu,
vak ragyogásu szoborszemeiddel
őrködve vigyázol
s én állok előtted.
Császári felség,
emberi nagyság,
roppant pogányság
örök igazza,
bamba tömegtől visszahuzódó,
trón magasában egyedül élő,
koldus imperátor.
Nem kancsal apostol,
nem zagyva keletnek elmebetegje,
fönséges irótárs,
együtt a sziv és fő,
fájdalom és bölcs messzetekintés,
elhagyatott e sanyaru földön,
az, aki él és az, aki fél és
látja a törvényt reszketve, de higgadt
lépttel megy a sirhoz, az értelem égő
lámpája kezében,
megvetve a barbárt,
mindazt, mi hazugság.
Semmi, ami barbár
nem kell soha nékem, semmi, ami bárgyu.
Nem kellenek ők se, kik titkon az éggel
rádión beszélnek, a jósok, a boncok,
a ferde vajákos, ki cifra regéknek
gőzébe botorkál, csürhe-silányok,
kik csalva-csalatva egy jelre lehullnak
s ugy fintorog arcuk,
mint a bolondé.
Csak a bátor, a büszke az kell nekem, ő
kell,
őt szeretem, ki érzi a földet,
tapintja merészen a görcsös, a szörnyü
Medusa-valóság kő-iszonyatját
s szól: «ez van», «ez nincsen»,
«ez itt az igazság», «ez itt a hamisság»,
s végül odadobja férgeknek a testét.
Hős kell nekem, ő, ki
déli verőben nézi a rémet,
hull könnye a fényben
és koszorúja
izzó szomoruság.
Messze vagyok már, messze röpültem,
messze az olcsó, hig dudaszótól,
dél és nyugat között csapong az én lelkem,
mindig szabadabban.
Álarcomat itten elvetem, aztán
ujra felöltöm
s járok mosolyogva,
tanulva a türést,
a hosszu alázat gőgös erényét,
szenvedve a mocskot, rejtve riadtan
rongyokra szakitott, császári palástom.
Hadd emelem föl,
hadd emelem hát tiszta, hitetlen,
kétkedve-cikázó, emberi pára-
lelkem tefeléd most,
ki jöttem a pannon
halmok alól s élek a barna Dunának,
a szőke Tiszának partjai közt. Jaj,
hadd emelem föl mégegyszer a szívem
testvéri szivedhez,
Marcus Aurelius.
(Róma)
A Toll
c. folyóirat 1929. július 14-i számában Kosztolányi hosszú cikket adott közre: Az írástudatlanok árulása (Különvélemény
Ady Endréről). Nem Ady költői nagyságát vonta itt igazán kétségbe a
költőtárs, inkább kritikátlan bálványozását, a körülötte támadt kultuszt meg az
őrá hivatkozó akarnok tehetségtelenséget pellengérezte ki; legfőképp pedig az
Ady nevével felcímkézett elvet, a költő politikai elkötelezettségének
követelményét utasította el indulatosan. E cikkben, illetve a nyomán támadt
vita során fogalmazta meg az ellentétet, amely szerinte a homo moralis és a homo
aestheticus között áll fenn. Önmagát az utóbbi kategóriába sorolta, s
meglehetősen sarkítva, de megvesztegető okfejtéssel bizonygatta, hogy minden
korban az erkölcs ingatag kategóriáját képviselők erőszakossága okozta az
emberek szenvedéseit a háborúktól az inkvizíción át a véres forradalmakig (s ha
tovább él, hozzátehette volna még: a gázkamrákig és a Gulágig meg a koncepciós
perekig). Az esztétikum, azaz a szép és igaz ember nem legyűrni, megtéríteni,
hanem megérteni akar, nem hirdet, hanem megmutat, teremt és nem rombol, s nem
szennyezi be magát kérészéltű ideológiák és sanda pártprogramok hirdetésével.
Kosztolányit magát is meglepte a cikke
nyomán kitört felzúdulás, a jobbról és balról záporozó, nem ritkán alacsony
szintű támadások. Elszomorította, hogy többségükben azok is ellene fordultak,
akiknek a véleményét nagyra tartotta (például a hajdani barát, Babits), s
ugyanakkor olyanok ajánlgatták egyetértésüket, akikkel egy gyékényen árulni
semmiképp sem volt ínyére. Álláspontját mégsem módosította, jóllehet maga is
elismerte, hogy Ady megítélésében befolyásolta őt régi sérelme, a költő hajdani
vállveregető kritikája első verskötetéről, a Négy fal között-ről. Számára a vita végül már nem Adyról folyt,
hanem arról az igényről, hogy a művész ideológiai béklyóktól és pártpolitikai
irányelvektől függetlenül alkothasson. Ebből aztán jottányit sem engedett
később sem, s így nem csodálhatjuk, hogy utóbb a szocialista kultúrpolitika
kirekesztette őt a haladó hagyományok vonalából.
A vitázó elfáradt, a költő azonban új
erőre támadt. Versben igyekezett most már megformálni mindazt, ami a hadakozás
során kikristályosodott benne. Így született a Marcus Aurelius, és 1929
októberében a Nyugat közölte.
A vers az antik ódák modern testvére,
ünnepélyes hangvételű, magasztos témájú költemény, amelyben a öltő egy
megszólított kiválósághoz intézi szavait. Az ókori mintákhoz köti a verset az
is, hogy egy római császárt aposztrofál, ritmusa pedig antik elemekből
építkezik, egyéni módon; nincs szabályos metruma, de két antik időmértékes
egység, ún. kólon sűrűn felbukkan soraiban: az adoniszi, magában („emberi nagyság”) vagy megkettőzve („messze az
olcsó, híg dudaszótól”), és még gyakrabban az ionicus a maiore, ugyancsak szimplán („lámpája kezében”) vagy
duplázva („rongyokra szakított, császári palástom”). A többi sorban vagy e
kettő kapcsolódik egymással, vagy ezek változatait, esetleg lazább, nem
mindegyik szótagban pontos időmértékű, a hosszúságot hangsúllyal helyettesítő
másukat találjuk. Az is természetes, hogy a rímek varázslója ebben az esetben
lemondott a sorvégek összecsendítéséről, hisz az ókori költészet ezt az eszközt
nem ismerte. A vers egyenlőtlen szakaszokra tagolódik, melyek hossza öt és
tizenkét sor közé esik.
Róma uralkodóinak igen elegyes sorában
kivételes jelenség Marcus Aurelius (121-180), a neves filozófus-császár, aki
uralma éveit kénytelen hadjáratokban töltötte, és a harcok szüneteiben
jegyezgette le gondolatait görög nyelven. Elmélkedéseinek
kis kötete a sztoikusok, főleg Epiktétosz eszmekörében mozog, de a szerző
kifejezőereje, tömörsége és a lejegyzett eszmék mély átéltsége a gondolat
történetének becses darabjává avatják a könyvet.
A római Campidoglio, az ókori Capitolium
tetején magaslik, ahogy Kosztolányi is írja, az imperátor méltóságteljes bronz
lovas szobra, amely mintája lett a reneszánsz kor hasonló ábrázolásainak.
Előtte áll meg a költő a lángoló római alkonyatban, s illő tisztelettel
szólítja meg lovasát („Császári felség”), de némi bizalmassággal is, hisz
„fönséges írótárssal” beszél. Hódol „emberi nagysága” előtt, és rögtön három
vonásban jelöli meg e nagyság lényegét: pogánysága igaza, a „bamba tömegtől”
elkülönöző előkelő magánya és az anyagiaktól való függetlensége. Hogy a
pogányság miért lényeges itt, azt a következő szakasz eleje sugallja, ahol a
jellemzés tagadó formákkal folytatódik. a „kancsal apostol” és „zagyva keletnek
elmebetegje” nehezen vonatkoztatható másra a 2. században élt császár esetében,
mint a birodalmában akkor már tért hódító kereszténységre. Kosztolányi, aki
másutt sem hízelgően nyilatkozott a „zsidó-keresztény messianizmusról”, e
szakaszban a higgadt értelmet méltatja, amely lámpása fényénél reszketve s
mégis eltökélten néz szembe a végleges elmúlással. A két utolsó sorban ismét
ítéletet nyilvánít a barbár és hazug eszmékről, amelyeket – értelemszerűen – a
túlvilági létet hirdető vallásoknak tulajdonít a szerző.
E ponton lép előtérbe a költő, és ha
eddig csak sejtettük, hogy azért szól verse címzettjéhez, mert lelke rokonának
érzi, most már teljes a bizonyosságunk.
Igen, itt kezdődik a nyílt vallomás. És
milyenindulatos vallomás! Szinte látjuk a költőt, amint kötélből korbácsot fon,
és szent dühödéssel űzi ki az értelem templomából a zavaros eszmék kufárait. Ma
már nem is értjük pontosan mindegyik csapásáról, hogy kire-mire irányul. Az
éggel rádión beszélők talán az akkoriban divatos szellemidézés, a spiritizmus
egyik ágát, a technikai modernséggel kacérkodókat képviselték. A boncok
buddhista szerzetesek, átvitt értelemben valamely igazság önjelölt letéteményesei.
A „ferde vajákos” sem konkrét személy, hanem sámánfigura, a róla adott
jellemzés alapján a turulos fajmítoszt, a húszas években egyre harsányabbá váló
ősmagyarkodást testesíti meg. Az ő hívei a „csürhe silányok”, a csalva
csalatottak, s ők a barbárok és bárgyúk is, akiket a szakasz első két sora
nevez meg.
A következő hosszú szakasz az egész
költemény szíve, a magja, szinte önmagában is megálló, nemes pátoszú vers. A
sok negatívum után a költő itt végre felmutatja az eszményt. Az igazi húst, aki
nem csaták véres forgatagában tanúsítja a bátorságát, hanem abban, hogy félelem
nélkül néz szembe a létezés tragikus hiábavalóságával, a mindenkire váró végső
megsemmisüléssel. A „szörnyű / Medúza-valóság kő-iszonyatját” említi a költő,
az ismert görög regére utalva, amely szerint egy megsértett isten bosszúja
olyan szörnyű, kígyófürtökkel keretezett arccal verte meg a Gorgó nővérek
egyikét, Medúszát, hogy aki csak rátekintett, kővé változott.
Aztán visszatér a vallomásos hangnem. A
költő lélekben eltávolodott „a híg dudaszótól” – ő így minősíti azt a
visszahúzó erőt kora hazai valóságában, amelyet Ady magyar ugarnak nevezett.
Dél és nyugat között szárnyal a lelke – ki nem mondott hódolat ez a latin
szellemnek, a klasszikus latinnak természetesen, és még áttételesebben a
franciának. Kosztolányi, az irodalmi világfi kiválóan beszélt németül és
angolul, Goethét, Rilkét és Shakespeare-t bálványozta, Thomas Mann-nal
uzsonnázott, és Galsworthyvel vacsorázott, legtöbb vallomásában mégis a francia
szellem örökösének és adósának nyilvánította magát. Itt, ebben a légkörben
szabadon, álca nélkül mutatkozhat, azaz megcsúfolt, elvitatott költői
függetlenségét kell majd rejtegetnie. A császár szó és a kihívó ellentét – a
tűrő alázat gőgös erénye – előkészít és átvezet az utolsó szakaszhoz, ahol
ismét, mint az elsőben, a bölcs uralkodóhoz szól a szerző.
„Tiszta, hitetlen” lelkét emeli hozzá,
akiben előbb a pogányság igazát ünnepelte. Valójában most, a vers végén
mutatkozik be, a pannon tájról valónak vallja magát, amelyen a római
civilizáció mindmáig nyomot hagyott. Ez is, de elsőként nem ez, hanem az
írótársi és szellemi közösség jogosítja fel, hogy testvéri szívet érezzen
Marcus Aureliusban.
Külön tanulmány tárgya lehet, mennyire
hű a császár versbeli portréja. Mert Marcus Aurelius saját feljegyzései
tükrében nem hat a bamba tömeget megvető, gőgös magányosnak; semmiféle eszmét
nem ostorozott, idegen volt tőle a türelmetlenség. Művének vezérlő gondolatai a
megértés és megbocsátás, a jóság és alázat, a lélek belső békéje és egyensúlya
– e „roppant pogány” valójában meghökkentően közel jutott ahhoz az erkölcshöz,
amit Jézus hirdetett, Noha annak tanait a császár aligha ismerhette. A túlvilág
vigaszával azonban valóban nem ámította magát, a halált mint végső aktust
emelkedett lélekkel fogadta el. Kosztolányi ilyenformán javarészt a maga
indulatait és eszméit vetítette bele költeménye tárgyába és megszólítottjába,
ami az ilyen jellegű ódák esetében (pl. Vörösmarty: Liszt Ferenchez, Arany: Széchenyi
emlékezete, Tóth Árpád: Invokáció
Csokonai Vitéz Mihályhoz, József Attila: Ady emlékezete) megszokott és elfogadott költői magatartás.
Az izzó római alkonyatban tehát maga
Kosztolányi néz ránk a „bronzfejű cézár” „vak ragyogású szoborszemein”
keresztül.
HAJNALI RÉSZEGSÉG
Elmondanám ezt néked. Ha nem unnád.
Múlt éjszaka - háromkor - abbahagytam
a munkát.
Le is feküdtem. Ám a gép az agyban
zörgött tovább, kattogva-zúgva nagyban,
csak forgolódtam dühösen az ágyon,
nem jött az álom.
Hívtam pedig, így és úgy, balga szókkal,
százig olvasva s mérges altatókkal.
Az, amit irtam, lázasan meredt rám.
Izgatta szívem negyven cigarettám.
Meg más egyéb is. A fekete. Minden.
Hát fölkelek, nem bánom az egészet,
sétálgatok szobámba le- föl, ingben,
köröttem a családi fészek,
a szájakon lágy, álombeli mézek
s amint botorkálok itt, mint részeg,
az ablakon kinézek.
Várj csak, hogy is kezdjem, hogy
magyarázzam?
Te ismered a házam
s ha emlékezni tudsz a
a hálószobámra, azt is tudhatod,
milyen szegényes, elhagyott
ilyenkor innen a Logodi-utca,
ahol lakom.
Tárt otthonokba látsz az ablakon.
Az emberek feldöntve és vakon
vízszintesen feküsznek
s megforduló szemük kancsítva néz szét
ködébe csalfán csillogó eszüknek,
mert a mindennapos agy-vérszegénység
borult reájuk.
Mellettük a cipőjük, a ruhájuk
s ők egy szobába zárva, mint dobozba,
melyet ébren szépítnek álmodozva,
de - mondhatom - ha igy reá meredhetsz,
minden lakás olyan, akár a ketrec,
Egy keltőóra átketyeg a csöndből,
sántítva baktat, nyomba felcsörömpöl
és az alvóra szól a
harsány riasztó: «ébredj a valóra».
A ház is alszik, holtan és bután,
mint majd száz év után,
ha összeomlik, gyom virít alóla
s nem sejti senki róla,
hogy otthonunk volt-e, vagy állat óla.
De fönn, barátom, ott fönn a derűs ég,
valami tiszta, fényes nagyszerűség,
reszketve és szilárdul, mint a hűség.
Az égbolt,
egészen úgy, mint hajdanába rég volt,
mint az anyám paplanja, az a kék folt,
mint a vízfesték, mely írkámra
szétfolyt,
s a csillagok
lélekző lelke csöndesen ragyog
a langyos őszi
éjjelbe, mely a hideget előzi,
kimondhatatlan messze s odaát,
ők, akik nézték Hannibál hadát
s most néznek engem, aki ide estem
és állok egy ablakba, Budapesten.
Én nem tudom, mi történt vélem ekkor,
de úgy rémlett, egy szárny suhan
felettem
s felém hajol az, amit eltemettem
rég, a gyerekkor.
Olyan sokáig
bámultam az égbolt gazdag csodáit,
hogy már pirkadt is keleten s a szélben
a csillagok szikrázva, észrevétlen
meg-meglibegtek és távolba roppant
tűzcsóva lobbant,
egy mennyei kastély kapuja tárult,
körötte láng gyult,
valami rebbent,
oszolni kezdett a vendégsereg fent.
a hajnali homály mély
árnyékai közé lengett a báléj,
künn az előcsarnok fényárban úszott,
a házigazda a lépcsőn bucsúzott,
előkelő úr, az ég óriása,
a bálterem hatalmas glóriása
s mozgás riadt, csilingelés, csodás,
halk női suttogás,
mint amikor már vége van a bálnak
s a kapusok kocsikért kiabálnak.
Egy csipkefátyol
látszott, amint a távol
homályból
gyémántosan aláfoly
egy messze kéklő,
pazar belépő,
melyet magára ölt egy drága, szép nő
és rajt egy ékkő
behintve fénnyel ezt a néma békét.
a halovány ég túlvilági kékét,
vagy tán egy angyal, aki szűzi,
szép mozdulattal csillogó fejékét
hajába tűzi
és az álomnál csendesebben
egy arra ringó,
könnyűcske hintó
mélyébe lebben
s tovább robog kacér mosollyal ebben.
aztán amíg vad paripái futnak
a farsangosan-lángoló Tejutnak
arany konfetti-záporába sok száz
bazár között, patkójuk fölsziporkáz.
Szájtátva álltam
s a boldogságtól föl-fölkiabáltam,
az égbe bál van, minden este bál van
és fölvilágolt mély értelme ennek
a régi, nagy titoknak, hogy a mennynek
tündérei hajnalba hazamennek
fényes körútjain a végtelennek.
Virradtig
maradtam így és csak bámultam addig.
Egyszerre szóltam: hát te mit kerestél
ezen a földön, mily silány regéket,
miféle ringyók rabságába estél,
mily kézirat volt fontosabb tenéked,
hogy annyi nyár múlt, annyi sok deres
tél
és annyi rest éj
s csak most tünik szemedbe ez az estély?
Ötven,
jaj ötven éve - lelkem visszadöbben -
halottjaim is itt-ott, egyre többen -
jaj, ötven éve tündököl fölöttem
ez a sok élő, fényes, égi szomszéd,
ki látja, hogy a könnyem morzsolom szét.
Szóval bevallom néked, megtörötten
földig borultam s mindezt megköszöntem.
Nézd csak, tudom, hogy nincsen mibe
hinnem
s azt is tudom, hogy el kell mennem
innen.
de pattanó szivem feszitve húrnak,
dalolni kezdtem ekkor azúrnak,
annak, kiről nem tudja senki, hol van,
annak, kit nem lelek se most, se holtan.
Bizony, ma már, hogy izmaim lazúlnak,
úgy érzem én, barátom, hogy a porban,
hol lelkek és göröngyök közt botoltam,
mégis csak egy nagy, ismeretlen úrnak
vendége voltam.
Az életében utolsóként (1935-ben)
megjelent verskötetének a Számadás
címet adta Kosztolányi, az azonos című szonettciklusról, amely a kötet élén
áll. A benne foglalt költemények tekintélyes része természetesen korábban,
egyik-másik sok évvel korábban keletkezett, ide sorolódott be például a Marcus Aurelius is. Törzsanyagában
azonban, főleg a végzetes betegség idején született versekben gyakran érezhető
valamiféle számvetésnek, összegzésnek, a végső dolgokkal való határozott szembenézésnek
az igénye.
A szó pontosabb értelmében vett
számadást – széles kitekintéssel, tételes felsorolásokkal és maradandóérvényű
megnyilatkozásokkal – a címadó szonettciklus végezte el. Van a kötetnek egy
másik nagy öltői vállalkozása is, amely a földi léttel áttételesebben, s ha
szabad így minősíteni, költőileg még magasabb szinten vet számot.
Kosztolányinak talán legnépszerűbb verse ez, a Hajnali részegség. 1933 őszén írta, amikor már rátört a betegség,
amikor a halál, amelyet egész költői pályája során hol játékos-kihívóan, hol
morbid szeszéllyel, hol nemes pátosszal idézgetett, immár komoly és közeli
fenyegetésként bukkant fel a látóhatáron.
A vers elsősorban vallomás, olyanformán
is, hogy benne egy néven nem nevezett barátnak meséli el a költő a rendkívüli
élményt. Ez a személyes hang mindvégig megmarad, még a végső és igazán
emelkedett szakaszt is áthatja, megindító közelségbe hozza az olvasóhoz az
élőbeszéd egy-két közvetlen fordulata: „Nézd csak, tudom, hogy…”, „érzem én,
barátom…”
Széles vonásokkal, komótosan festi fel a
költő az alaphelyzetet, amely kurtán-furcsán így vázolható: álmatlanul fölkel
éjszaka, és kinéz az ablakon; szemébe tűnik a csillagok csodája, majd a pompázó
pirkadat, és láttukra révület ragadja el.
Ha végigolvassuk Kosztolányi
versköteteit, meglepődünk: mintha a költő pályája dereka óta ennek a versnek a
megírásához készült volna, szorgalmasan gyűjtve a motívumokat, vázlatokat és
változatokat készítve hozzá. A Boldog,
szomorú dalban máris a két legfontosabb mozzanata ölelkezik össze: az
éjszakai felriadás lázas következményei és az égi csoda – ez esetben az utóbbi
a hiánya révén. Még ugyanabban a kötetében (Kenyér és bor) egyik verse, az Éji
riadalom arról szól, hogy éjjel két óra tájban felriadva, a költő hosszan
néz ki az ablakon, a szemközti lakásokba bámulva számba veszi az ott látható
embereket és tárgyakat, elfogja a szorongás, és a gyermekkorra, majd az ember
kurta életére gondol. A Csillagok
című versben is a gyermekkort idézi, amikor meghitt barátja volt az ég
csodáinak. Messze vezetne itt felsorolni mindazokat a versrészleteket, ahol a
csillagok és az ég ilyen jelentéssel szerepelnek. Maradjunk csak az éjszakai
ébredés mozzanatánál. Magában a Számadás
kötetében ott bújik meg a Hajnali
részegség egy újabb csírája: „Ha negyvenéves elmúltál, egy éjjel, /
egyszer fölébredsz és aztán sokáig / nem
bírsz aludni… / … Ez a forduló az, / mikor az életed új útra tér. /
Csodálkozol, hogy föld és csillagok közt / éltél.” Itt azonban még elmarad a
csoda, az álmatlan töprengő hamarosan újra elalszik.
S most lássuk újra a vers indítását: az
éjszakába nyúló, megfeszített szellemi munka és a velük járó mesterséges
izgatók nem hagyják elaludni a költőt. Kinéz dolgozószobája ablakán, amely a
Logodi utcára nyílik, és a szemközti házak ablakain betekintve, az éjszaka
panoptikuma tárul eléje. Az álomtól elterített emberek látványa groteszk
képzeteket kelt benne, s hideg orvosi szakszóval (mindennapi agyvérszegénység)
minősíti azt, amiben tizenvalahány sorral fentebb, saját családja tagjairól szólva
ily gyengéden gyönyörködött: „a szájakon lágy, álombeli mézek”. Igen, keserűség
és ingerültség feszíti álmatlansága miatt, úgy látja, minden lakás, akár a
ketrec, a ház is bután alszik, s ha száz év után összedől, ki sem különbözteti
meg a lakást az óltól. A föld, a környező világ kiábrándító, a jövő az
emlékünket is dicstelen feledésre juttatja.
De fönn…!
Most tárul ki az ég lenyűgöző látványa,
a langyos őszéji égé. A szakasz vége veti csak be a gyermekkor kulcsszót, de már előbb is felhívja rá figyelmünket az
anya paplana és az irkán szétfolyt vízfesték, majd megjelennek a „lélekző
lelkű” csillagok. Nemcsak gyerekkorának tanúi voltak, de már Hannibál hadát is
nézték, puszta látványuk meghitt részesévé teszi a szemlélőt az idő
végtelenségének.
A kihívó, szinte tolakodó égbolt – kék folt rím láttán meg kell
állnunk, hogy szót ejtsünk a vers formai világáról. Puszta ténymegállapítás,
hogy a jambikus alapritmus változó szótagszámú verssorokban ölt testet, és a
szöveg szabálytalan sorrendben álló, hét és húsz sor közötti terjedelmű
szakaszokra tagolódik. Az uralkodó sorfaj az ötös-hatodfeles jambus, amelyet
látszólag szeszélyesen váltogatnak a rövidebb, másfeles-harmadfeles sorok. Az
első, még nyugodt leíró részben a hosszú sorok vannak többségben; a középrész
kibomló látomását, a képzelet nekihevült röptét a megszaporodó rövid sorok
iramlása segíti mind magasabbra emelkedni; az elégikus záró harmadban aztán a
hosszú sorok meghatározó többségre jutnak, lefékezik a lázas lendületet, és az
áhítat, a megrendülés ünnepi hangjaiban lebegtetik ki. Zenei kifejezésekkel
élve: a három tétel az andante-allegro agitato-adagio tempók sorával
jellemezhető.
A verstanhoz kevéssé értőt is
megragadják a költemény rímei. Képletüket nem lehet megadni, mert a páros,
ölelkező és keresztrímek alapformái nemcsak egymással váltakoznak, hanem hármas
és négyes, sőt ötös rímekkel is, még gyakrabban ezek egyikével-másikával
egészen egyedi szerkezetbe fonódnak össze; olyik rímsor egyik szakaszból a
másikba folyik át. E szüntelen változó rímséma minduntalan meglep, kizökkent,
várakozásunkat új vágányra állítja át, majd jóleső ráismerésre ad alkalmat egy
más lefutott minta nyomatékos megismétlésével. A vers olvasója vagy hallgatója
talán nem tudja, de mindenképp érzi, hogy a meglepetések és ráismerések e
kiszámíthatatlan rendben való váltakozása a költemény egyik fő feszültségeleme,
figyelmünk hathatós ösztönzője.
És ekkor még nem szóltunk a rímek
minőségéről. Többségük nőrím, amely tiszta rímesetén zeneibb hatású a
hímrímnél, főleg ha az összecsengés kettőnél több szótagra terjed ki. A
túlzottan sikerült, túl kiagyalt rím nagy veszélye viszont, hogy kecskerím
lesz, a nevetségbe zuhan. A fentebb idézett égbolt
– kék folt rím már-már meginog a kötélen, de a virtuózköltő biztosan
egyensúlyoz, s azonnal visszatér a komolyabb szférába. S több ily megingása
nincs is, a vers rímei akár párban, akár zuhatagként hullnak elénk, mindig
frissek és meglepők, egyszersmind azt az érzést keltik, hogy a rímszavak
összetalálkozása szinte szükségszerű – valahol ősidők óta egymáshoz tartoznak,
a költő csupán jó ösztönnel rátalált összefüggésükre. Márpedig ez a jó rím
egetlen ismérve. Hogy aztán ezek a rímek még telten is zengenek, s valóságos
érzéki örömöt keltenek bennünk, az a költő krőzusi bőségéből fakad, és abból a
meggyőződéséből, hogy az olvasóknak csak a legjobbat szabad adni. Mutatvány ez
a rímtorna? Ha akarjuk, az is, de a nemesebb fajtából való, a
Paganini-capricciók rendjéből.
S térjünk most vissza a kibomló
látomáshoz, amely a keleten fellobbanó fény, a kék-szürke felhők és a kihunyó
csillagok látványából egy kiürülő bálterem s a búcsúzó vendégek mozgalmas,
színpompás képét formálja meg. A költő által jól ismert, más verseiben olykor
ellenszenvvel említett helyszín, helyzet és társaság lendül itt fel a csillagok
magasába, és lényegül át önmaga égi másává. Nem a túlvilág ez, nem a mennyei
boldogság – ahhoz túl köznapi, túl evilágian kedélyes képzetköre és képvilága.
De valami fenséges, valami magasztos titok, amiből a költő kimaradt, mert
tekintetét mindeddig földre húzták az élet (és a költészet) koloncai. Már nem
omlik össze „halálba hanyatlón”, mint férfikora derekán, a vég előtt, csak
leborul, és köszönetet mond az élményért.
Kinek?
A „bálterem hatalmas glóriásának”. A
„nagy ismeretlen Úrnak”, akinek a vendége volt egy földi életen át. Tehát
Istennek? A pogányság örök igazát ünneplő, a túlvilág vigaszát gőggel elutasító
költő megtért volna a reá leselkedő halál nyomasztó tudatában?
Ezt a feltevést nemcsak az ismert
életrajzi tények cáfolják. A verset magát, a Kosztolányi-líra természetét
értjük félre némiképp, ha az „üzenetet” így értelmezzük. Fentebb, a rímekről
szólva és illő tisztelettel mutatványt említettem, s most kissé félve felteszem
a kérdést: nem fenséges mutatvány, e műfajban a legmagasztosabbak egyike az
egész költemény? A címben is szereplő „részegségnek” (e szavunk a révülettel
rokon!), egy bizonyára intenzív hajnali élményből támadt költői ötletnek Pazar
tökélyű megformálása? Az élmény pillanata valamiképp egy élet összegzését sugallta,
s e pillanatban sok minden sűrűsödött össze. az élénk képzelet és beleélés
képessége minden költőnek sajátja, s az volt igen magas fokon Kosztolányié: az
élménysűrítménybe ezért belefért a gondviselő Isten létének vagy inkább e lét
lehetőségének a villanásnyi átérzése is és a megrendülés e gondolat hatására.
Alighanem ennyi a vers magja, csírája: a verscsodát a költő bravúros
formálókészsége növesztette ki belőle; nem hideg fejjel persze, hanem az
alkotás lázában; s ki tudja, hogy ami a versben oly gyönyörű és oly megragadó,
nem az élménynek és a költői munkának e kettős hevületéből szervesül-e egybe?
Forrás: 99 híres magyar vers 335-356.
old.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése