Tél József: A búcsú

I.

Az éjszaka könnyű előőrse, az este már birtokába vette a falut. A nap  most int búcsút könnybe lábadt szemmel a világnak – bele lehet nézni, nem erős a tüze. A játszi szellő is elült a madarakkal. Városi embernek ismeretlen a falusi este, mely mint átlátszó ezüstlepel terítődik rá a házakra, fákra. Rembrandt képeinek a hangulata nehezedik a tájra; a színek homályosak, a formák elmosódók, minden hang letompított, még a mozgás is lassúbb, vontatottabb…

Szépek azok a kies fehérfalú, nádfedelű házak egymás mellett, mintha kimosdatott képű kis parasztlányok állanának sorfalat. Ablakszemeikben kedves naivitás vibrál, a leáldozó nap elkésett sugaraitól gyenge pirosságba merültek…

Este megszűnik az élet lázas pezsgése – szinte hallani a falut, hogy piheg, lélegzik. (Az életütem irányítását a halk szavú Csend herceg veszi át s lassú pianisszimót dirigál. Finom orkeszterével elringat, hogy legalább az álomországban megtaláljuk, amiben nappal csalódtunk…)

Az est nyugalmát nem zavarja meg hangos kurjantás (ami éjfél körül bizony sokszor kiszalad a fonóból jövő legények száján), néhány percre mégis felborul a csend. Mintha sima tó tükrére csobbanó kavicsokat hajigáltak volna, úgy hallatszik Kovács Estvány portájáról a durva szitkozódás. Még az arra menők is megállnak a kerítésnél s megcsóválva fejüket mennek tovább…

- Hun van a kis csíkos hátú malac, te haszontalan fráter?... mingyá’ kitekerem a nyakad, ha nem lesz meg! – ordított Estvány gazda a haragtól majd kicsattanó arccal Pista gyerekre, aki nagy ijedtségében a porba ejtette ostorát. A kis Juliska húga is úgy összerezzent mellette, mint a kismadár villámláskor.

- Nem tudom… a kertajtóig még… megvótak… - indult és akadt meg a szó a gyerek ajkán, a sírás elszorította a szavát. Nagy szemei már elkönnyesedtek…

- Azt a mennydörgős… no megállj, ellátom én a bajodat… Nem érdemli meg, hogy enni kap… mingyá’ agyoncsaplak ezze’ a kapáva’… - s már indul is feléje. Ha Julis asszony elő nem ugrik a konyhából (az estebédet főzte), még baj történik.

- Mi van itt, apjuk!? – sikolt fel az asszony s elkapja a már sújtásnak indult férfikart.

- Mingyá’ agyonverem, elhagyta a kilencedik malacot, a csíkos hátút…

- Hallod-e Estvány – szereli le biztonsággal az asszony a férfit -, hisz’ még nem is kerestétek. Nem kő’ mingyá’ olyan patáliát csapni, nézzük meg, hátha elkeveredett a ker’be…

Julis asszony győzött. Rögtön hozzá is láttak a kereséshez. A hirtelen lecsillapodott Estvány gazda jónak látta még odakiáltani a biztos távolságban somfordáló Pistának:

- Hanem ha nem lesz meg a csíkos hátú, bizony nem viszünk el holnap öregapádékhoz búcsúra Apatiba… itthon kuksolsz… ezt szavamra mondom.

Pistát mintha szíven ütötték volna, mert érezte, hogy ártatlan. Mit is tehet ő arról, hogy a kis csíkos hátú talán a kerítés lécei között kibújt s elbolygott. A legeltetés után, mikor behajtotta őket a kertajtón, még mind a kilenc kismalac megvolt.

Hiába mozgattak meg minden bokrot a kertben, nem lelték meg a kis kilencediket, mert már jól besötétedett.

A vihar elült hál’ Istennek. Julis asszony jól értette a dolgát. Most is azt ajánlotta, hogy mivel holnap úgyis vasárnap lesz, doboltassák ki a templom előtt a kisbíróval mise után, majd csak elhozza valaki, ha megtalálta. Van még böcsület az emberekben…

Az egész háznép bevonult a kisházba. Meggyújtották a lámpást, a kis Juliska asztalt terített, Julis asszony pedig az utolsó simításokat végezte a vacsorán.

Pista künn maradt; érezte, hogy leveles. Már asztalhoz ültek odabent, mégsem mert bemenni. Bámulta a piros lámpafényt, amint hossza kivetődött az udvarra. Olykor fel-felnézett a csillagszeggel kivert égre is. nem bírt gondolkozni, de homályosa érezte, hogy van egy láthatatlan hatalom, akinek játékszer a kezében az ember, - aki úgy játszik a szíveinkkel, mint a Juliska a babáival, vagy ő a golyóival szokott: akár a kútba is dobja, ha kedve szottyan…

Azután eszébe jutott, hogy nem mehet holnap búcsúba… Hej, pedig már milyen régóta számolják a napokat a kis Juliskával (hányat kell még aludni? – kérdezgették). Nem vehet mézeskalács-lovat, fütyülő kakast… A körhintán sem nyergelheti meg azt a szép sörényű fatáltost… Már majdnem pityeredésre állott a szája…

- Minek is segítettem olyan szépre kifényesíteni a Fecske meg a Madár szerszámát – bánkódik magában. A kocsi ülését is kitömték puha, illatos szénával, ott áll már minden indulásra készen a fészerben. Hiába, minden kárba veszett…

- Gyere be, te semmiházi, vacsorázni! – szólt ki Estvány gazda – bár nem érdemőted meg azt se… Gyorsan enni, aztán az ágyba.

Pista hamar végzett; nemigen csúszott a falat. Sietett az ágyba, nehogy még más meglepetés is érje annak a valakinek a jóvoltából, aki úgy játszik az emberekkel, mint Juliska a hajasbabájával…

Estvány gazda még gondolkozott a történteken az ágyban: - Nem köllött vóna azza’ a gyerekke’ úgy e’bánni… jó vóna e’vinni búcsúra, hisz az öregapja is szeretné’ látni’… aztán meg az is megtörténhetett vóna, hogy csak nyócat fiadzik a koca… hm, hm… de akkor kiőrzi a házat?... igaz, a szavamra is mon’tam, hogy nem visszük el… no, hisz’ ő is beletörődött már…

Ezalatt Pista is elszenderedett. Az ő ügyét az álom tündérei vették a kezükbe: még az éjszaka elvitték búcsúba. Kapott sarkantyús piros csizmát, bordó sapkát hosszú kócsaggal. Egy hatalmas mézeskalács-lovat vezettek eléje. Kicsit megcsudálta, hogy fehér, mint a hab, szép piros sujtásokkal, rajzolatokkal van teli; éppen olyan, mintha mézeskalácsból volna s mégis milyen kényesen lépked. Ügyesen fölkapott a bársonynyeregbe s szőke tündérapródoktól kísérve, mint valami tündérkirályfi végiglovagolt a búcsún. Odament a körhintához (amelyik csupa csillogó cukorból volt,megállította a s a vásár minden gyerekét befizette, hogy fölülhessenek. Az egyik hintóban a kis Juliska ült csodálkozó szemeket vetve bátyjára… Pista gyorsan odavágtatott a mézeskalácsos sátorához vett egy kosár mézeskalács szívet s telerakta vele kishúga hintaját…

Aztán szétnézett. A búcsúsok tarka, színes tömege hullámzott ide-oda: csupa ünnepi köntös, mosolygó arc. Síp, dob, trombita szól, mindenki nevet és boldog…

Az álomország kis tündérkirályfia mindent olyan természetesnek talált, csak egy dolgon bámult el nagyon: a nap egy napraforgó tányérrózsája volt, gyenge sárga fényt sugárzott, mintha a búcsús népre aranypor szóródott volna… Belenézett jól s akkor látja, hogy arca is van, melyet selyemzöld levelei lassan legyezgetnek a nagy melegség miatt. Már egésze ott felejtette a szemét s akkor látja, hogy gúnyosan elmosolyodott…

Ezt nem tudta sehogyan megérteni a kis Pista…

II.

A kakasok már elkukorékolták az első strófát, mintha a falu ingyenes ébresztőórái volnának, pedig a hajnal fogadta fel őket, hogy harsonázzák a jövetelét.

A hold, melyet éjjeli mécsesnek akasztott a világ berendezője az égboltra, bágyadtan néz le a falura. A házak fehér falán sötétkék árnyék rajzolódik, azonban nem hosszú életű, mert a hajnal láthatatlan tündérei mindent átfestenek lilába, violába, rózsaszínűre… A piciny tündérkezek gyöngyharmatot is hintenek minden fűszálra.

Nemsokára felpillant a nap is a keleti horizonton, véget vet a hajnal rövid uralmának: beköszöntött a reggel.

Az ötórai harangszó már talpon találja Estvány gazdát, a lovakat itatja. Közben a kút kávájára teszi a kalapját s elmondja az Angelust… egészen elfogja az áhítat, talán mert régen látott már ilyen szép hajnalhasadást…

Nyikordul a kútgém, kopog a veder s csobog a víz a vályúra… Kifejezhetetlen érzést keltett Estvány gazdában ez a friss csobogás…

Utána befogja a lovakat a kocsiba, megigazgatja az ülést s bemegy az asszonyt meg a Juliskát fölkelteni, mert sietniök kellett, hogy odaérjenek még a nagymisére; meg kell hallgatni a szép szavú káplánt, anélkül nem búcsú az apáti búcsú…

Míg Estvány gazda bement, egy szép szemű gyermekarc nyomódott az udvarra nyíló ablak üvegjéhez, a Pista volt. Fölébredt a kútgém nyikorgására… Nézi a Fecskét, a Madarat, milyen szépen csillog a szerszámuk a reggeli naptól. Elszorul a szíve s a nagy gyermekszemekből a szenvedés igazgyöngyei peregnek, peregnek…

Közben felkészültek odabent s indulnak ki. Estvány gazda a kis álmos szemű Juliskát vezeti, Julis asszony azonban visszamegy Pistához, letörüli a szeméből a könnyeket s megcsókolja, vigasztalja:

- Légy jó szívem, hozok a búcsúból mézeslovat, cukrot fütyülőset. Édesapád most nagyon haragszik, nem tudom megbékíteni… Az asztal készítettem ennivalót, 12 óra után hazajövünk…

Mégegyszer megcsókolta és sietve ellibbent, mert Estvány gazda erősen kezdi magában emlegetni „azt a fűzfán fütyülő rézangyalát…”

Pistának támadt egy ötlete: hamar átszaladt a nagyházba, kinyitotta az utcára nyíló ablakot s a muskátlik közül integetett Juliskának, aki el is pityeredett, de nem vették észre, mert háttal ült a kocsiban. Estvány gazda az ostorheggyel megpeccintette a lovakat s mindjárt eltűntek a porfelhőben.

Pista újra visszafeküdt az ágyba s mélyen elaludt…

Már jó magasról mosolygott a nap a világra, mikor felébredt. Gyorsan kiugrott az ágyból; mosdás után frissnek és pihentnek érezte magát. Rögtön hozzálátott az asztalra készített elemózsiához. Evés közben eszébe jutott az éjszakai álma, a gúnyos mosoly, amelyet nem értett meg… Eh, mit is töri a fejét rajta…

Fölugrik az asztaltól s végigficánkolja a szobát, mit egy kis másodfűcsikó… Hopp! megakadt a szeme a szekrény sarkán levő pipán, dohányzacskón (ott felejtette az apja).

- Hisz Édesapám is milyen jókat füstöl ebéd után, most nem látja senkik, megpróbálom – gondolja magában.

Megtömi a pipát, kicsit reszket a keze, de nem baj! Nagy bajlódással rágyújt s vígan pöfékelni kezd, azaz hogy kezdene, ha a torkát nem kaparná az orrfacsaró füst. Nagyokat trüsszent s a könnyei csak úgy gurulnak le az arcán. Azért se enged…

Édesapja ilyenkor a malacokat szokta megnézni pipaszó mellett. Nagy kegyesen ő is kilép az ajtón s elindul az ól felé. Odaléptet a ketrechez, üggyel-bajjal felmászik a deszkafalra, aztán belógatja a pipát s nézegeti a kiskocákat. Közben ige meggyűlt a nyál a szájában és stílusosan sercint is egyet-kettőt. A feje már erősen kezd zúgni, mint a méhkas…

Egyszerre a csíkos hátú malac jut az eszébe, amelyik elveszett. Ilyenkor azt mondanák a felnőttek, hogy eszébe jutott minden adóssága A feje is fáj s a nagy gondolkozásban elfelejtette szívi a pipát, úgyhogy kialudt…

- Ezt meg kell gyújtani – mondja s szív akkorákat, hogy a szemei kidülledek bele. – No most…nem megy – morfondírozik magában (az apja is veszekedni szokott a pipájával). Az égő gyújtókat azonban – maga sem veszi észre a túlságos buzgalomban – az ól mellett a szalmába dobta s szépen visszabaktatott a kisszobába…

Megkondulnak a templomtoronyban a harangok, azonban nem imádságra, szavuk szaggatott, síró zokogás…

- Tűz van! – Ég Kovács Estvány háza!! – hangzik a vérfagyasztó kiáltás az utcán végig. A sajgó kétségbeesés átjár mindenkit, az egész falu vonaglik…

Feldúlt arcú emberek rohannak a házak során. Ijedten kap mindenki vedret, vasvillát, létrát s szalad, hogy segítsen…

A veres kakas már végigtáncolt a tető gerincén, a nád pattogva, sisteregve ég…

Hatalmas füstoszlop csapkodja az eget, pernye száll az emberek arcába, alig győzik kitörülni a szemükből. Végre vágtató, izzadt lovakon megérkezik a községházáról a vízipuska is. Az emberekbe a kétségbeesés heroikus erőt önt s mint megvadult hangyaboly, ráomlanak a tűzre…

Körültámogatják a házat létrákkal s úgy zúdítják a vizet a vedrek

ből a pattogó parázsra. A vízipuska is megindul s az éles vízsugár ropogva fúródik a nád közé, hogy megkeresse a lappangó zsarátnokot.

Negyedóra múlva az utolsó szikra is kialudt. Az üszkös gerendák úgy merednek az égnek, mint a bogárhátú ház törött bordái… A fehér falakon kormos, piszkos víz csurgott alá. Mintha a ház ruháit szaggatták volna le rongyokban durva kezek, falán sírásának könnyei csurogtak…

A nép is már oszladozni kezd. Mindenki siet haza, hogy félbemaradt és elhűlt vasárnapi ebédjét folytassa.

A lelkek megnyugodtak, azonban az ijedtség még ott reszketett a beszédjükben, amint a részleteket tárgyalják.

- Még az a szerencse, hogy a szél nem fújt, meg aztán hogy a padlás nem szakadt be. Mitől is gyulladhatott meg? – kezdi a szót valaki.

- Régi haragos leshette ki, hogy nincsenek itthon, mer’ kora regge’ láttam őket búcsúra menni Apátiba – adja meg a feleletet az egyike a beszélgetőknek.

Az asszonyok csak sajnálkoztak:

- Szegény Kovács Julis, ha tudná…

III.

De mi lett Pistával!?...

Amint a pipaszóval kísért malaclátogatásból visszajött, eszébe jutott, hogyha megtudja az Édesapja, rossz vége lesz. Szépen visszarakta a helyére a pipát, dohányzacskót, nehogy észrevegyék…

Mikor félreverték a harangokat, ő is kiszaladt az udvarra, akkor látja, hogy az ól mellett kigyulladt a szalmakazal. Fejvesztve rohant oda s kinyitotta az ól ajtaját, nehogy odavesszen a többi nyolc malac is. Amint megérezték a kismalacok a füstszagot, megijedve a tűztől is, a szélrózsa irányába szaladoztak a kerten keresztül a földekre. Pista is utánuk eredt… Futott, amíg bírta tüdővel, a végkimerülésig. A pipázás nagyon elgyengítette, úgyhogy nem messzi az egyik kukoricatábla szélén lerogyott… Majdnem az eszméletét vesztette. Csak annyit tudott magáról, hogy nagyon dobogott a szíve…

Nem hosszú időre a lengedező szellő cirógatására fölnyitotta a szempilláit. Elsőnek a napraforgót vette észre, az árnyékukban feküdt… Fölül, szétnéz, eszébe jut minden… Ezen a helyen szokta ő azt a kis malaccsaládot legelteti, amelyik miatt olyan sok bajba keveredett. Itt van a tarló is, meg a kedves napraforgók a kukoricás szegélyén, amelyek alatt ő hűsölni szokott… Nagyon megszerette őket. Gondolkozott is sokat rajta, hogy miért fordítják mindig rózsatányérjukat a napnak. Most kezdte érteni, amit az álmában meg nem értett…

Végre erőhöz kapva föltápászkodott s hazaindult. Amint jobban szétnéz, majd hanyatt esik a meglepetéstől: a kukoricásból a koca csörtet elő a kismalacokkal. Rajongó örömmel megy feléjük, megsimogatja őket s együtt mennek haza.

Ezalatt megérkeznek a búcsúból Estvány gazdáék.

Amint meglátják a leégett házat, alig tudnak az ijedtségtől szóhoz jutni, Julis asszony alig bír leszállni a kocsiról…

- Mi lett az én Pista fiammal?! – zokog fel a kétségbeesett anya arcát a kötényébe temetve. Szemei záporoznak a könnytől…

Estvány gazda a sátorbéllel böködi a földet… Erősen marcangolja a lelkiismeret, az önvád…

A kis Juliska fönnmaradt a kocsiülésben s onnan nézi meredt szemekkel, hogy mi történik. Az ő kis lelke még nem tudja átfogni a katasztrófát. Szeretne sírni, de nem tud… nem bír… Széttekintget s észreveszi, hogy a kert felől malacok futnak. Sikoltva kiáltja el magát:

- Édesanyám, ott gyün a Pista!!...

Amint fölvetik szemeiket, látják, hogy most ért ide a Pista gyerek a kismalacokkal…

A zokogás mindjárt kacagásba csap át. A szemek könnyei felszáradtak. Ölelik, csókolják; örömükben majd széttépik a gyereket. (Szegény Pista egészen elfelejtette, hogy tulajdonképpen itt ő is bűnös, bár Estvány gazda azt hiszi, hogy mindennek ő az oka…)

Ezalatt az özvegy szomszédasszony is lelkendezve fut hozzájuk, a kis csíkoshátú éktelenül visít a kötényben. Úgy jött, hogy megvigasztalja őket… Alig tud szóhoz jutni:

- Julis… Estvány… hirdették a templom előtt, hát elhoztam… Máma reggel vettem észre, hogy átbújt a kerítés alatt…

Estvány gazdának hirtelen eszébe jutott valami… Fölocsúdva szólt oda a szegény özvegyasszonynak:

- Tartsa meg jó néné, a ház úgyis be volt biztosítva…

*

Még annyit akar hozzáfűzni az író, hogy csak a kis Pistából lett Estvány gazda, vallotta meg az igaz szerepét ebben a történetben egy apáti búcsún, fehér kalács és piros bor mellett.

Forrás: Botond – Szépirodalmi és tudományos folyóirat I. évf. 3. sz. 1925. nov.