(Felolvastatott a Petőfi-Társaság nagygyűlésén 1890. jan.
6-án)
Bocsánat, hölgyeim! Hogy félreértés
Ebből ne váljék, még inkább ne sértés,
Kimondom mindjárt: nem finom, nemes
Delnők s urak lovasjátéka ez,
Nagyúri czirkusz, a hol egybeforr
A halvány kékvér s a piros bibor,
Hol rang és pompa bájjal fog kezet,
Minőt Makart Hans Bécsben rendezett.
Nem! Ezt a Sátán, a pokol királya
Rendelte meg. Időnként megkivánja,
S gyönyörködik, efélét hogyha lát.
Magával hozza fényes udvarát,
Mert ő kegyelme még mindig nagy úr,
(Mondják, tud is már kissé magyarul)
Ámbár hatalma csökkent, annyi tény,
Mióta hódít erkölcs és erény.
Fantáziával s izléssel teli:
A színjátékot ő is kedveli,
S drámát a földön bőviben talál.
Főrendezője Mors úr, a halál,
Többek között kedvencz bohózata
A jól kitervelt s eljátszott csata.
Ám hogyha más nincs, a testvéri béke
- Mint mostanság – szintén gyönyörüsége.
De csitt! Kezdődik! Már mind összegyűltek
A monstrumok s egy bércz-oromra ültek.
Innen belátják, bár az éj setét,
A szép caroussel hosszú menetét.
Elől boszorkák és ezek mögött
Erkélyszerűn a kisebb ördögök.
A dísz-páholyban maga Lucifer
Mint legfőbb néző. S felhangzik a jel.
Súgó lyukából a halál kikél
S tizenkettőt ver. Megborzad az éj
Oly rémítőt dobban a néma föld.
A kormos légben valami süvölt,
Remegve mozdúl valamennyi rög,
S mint a nyitott száj, minden rés hörög.
Volkánná lesz a síkság… ropog és
Halottat vet ki. Pompás rendezés!
Hajrá! Vágtatnak csontváz-paripák.
Izzó nyeregben férjek és apák,
Kik a családnak egy rossz falatot
Nem birtak adni. A halál adott
Kezükbe pisztolyt, mert ő nem siket.
Nyomukban gyászos asszonyok, kiket
Megölt az inség, vagy – ki tudja – tán
Egy kis bánkódás a halott után.
Most kik rohannak? Sápadt képű nők,
Olcsó gyönyör s gyalázat nyomta fők.
Ártatlanoknak jöttek a világra,
De hát – rátiprunk eldobott virágra.
Lett volna kéz, mely őket fölemelje,
Ragyogtak volna, mint Diána melle.
De nem volt kéz, nem irgalmas kebel.
A hol lerogytak, ott pusztultak el.
Halld! Csatakürt szól… a dob is pereg.
No már ez aztán czifra hadsereg.
Tüzes csikókon – egynek sincs feje –
Vállas legénység. Nem rég ideje,
hogy mint az áldás, úgy hullott a bomba.
Szegények, ettől omlottak halomba.
De győztek. S büszkén hordja mind sebét,
Mert az nap ízlett – egy magas ebéd.
Nyomukban sűrű, bánatos tömegben
Lágy szívű nők kevert csoportja lebben,
Agg, ősz anyák és ifjú özvegyek.
Nagy gyöngeség volt, nem birkózni meg
A fájdalommal annak idején.
Legyen kitartó, edzett a szegény.
Korán elhervadt szép menyasszonyok
Zárják a sort. Be kár, hogy mind zokog.
De most – no most jön! Ez jobb mint a másik!
Babéros fejjel mankón nyargalászik
Egy mélakóros, desperát csapat.
Babérjuk száraz, ámde szárazabb
Az a kenyér, mellyel zsebök tele.
Emlékűl vitték sírgödrükbe le.
Úgy gondolom, poéták a szegények.
(Reviczky nem volt köztük, hála égnek!)
Hát az mi raj, hogy nincsen szere-száma?
Mint vándor darvak búcsúzó siráma
Olyas hallatszik, a holott elszállnak.
Ah! gyermekek! Eladva a halálnak,
Bűnben foganva, szégyenben születve,
Bölcső helyett utczák porába vetve,
Ittas nyomor elzüllött sarjadéki,
Kikből kirothadt minden, a mi égi!
És így vonúl csoport után csoport,
Csontlábaik a temetői port
Felhővé túrják, hogy gyönyörbe kábúl
S tapsol a Sátán bűvös páholyábúl,
És minden ördög üdvözlőt rival.
aztán vihar kél, mely villámival
Szétperzseli e forgó csőcseléket,
S alámennydörgi sírjaikba őket.
Forrás: A Hét - 1. évf. 2. sz. Bp., 1890. jan.12.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése