Híresnek lenni – e tulajdonság a műalkotások eseteiben is minőségtől
független áldás vagy átok, s jelentése nem szükségszerűen azonos az
ismertséggel. Juhász Gyula versei közül is azok, amelyeket egy-egy önigazoló
indíttatású, idézgető korszak politikai vagy esztétikai ízlésönkénye rátukmált
szinte az adott olvasói közönségre, inkább csak mint hallomás telepedtek meg a
befogadói tudatban, nem átélt és kollektívvá sajátult mondanivalóként.
Tény, hogy az élet praktikumában eligazodni idővel egyre képtelenebb
költő a legőszintébb odaadással hagyta megérinteni magát akár egymással
összeférhetetlen gondolatrendszerektől, eszmeirányzatoktól. Ám éppúgy nem
nevezhető ettől proletárforradalmárnak, ahogyan nacionalistának, urambocsá!,
irredentának sem. A parasztokból lett iparosemberek Szegeden született ivadékát
természetes vonzalom vitte közel a társadalom elesettebbjeinek elviselhető
jövőt ígérő kisvárosi munkásprogramokhoz, és léptette be, állítólag, a
Szociáldemokrata Pártba is 1919-en. Ahogyan szenvedélyes igazságösztöne munkált
ifjúókora nosztalgiában megszépült (valójában „száműzetésszínhelyeinek”)
elidegenedése feletti gyászában Trianon után. A sérelmes patrióta-öntudatnak
mint azidőben általánosan elvárt magatartásmodellnek kordokumentumai lehetnének
azok a versek, huszonnyolc összesen,amelyek éppen attól híresek, hogy makacs
hozzáférhetetlenségükben tulajdonképp ismeretlenek. Összes műveinek valamennyi
nyilvánosan megközelíthető, manapság időnként beszerezhető kiadása, az
akadémiai is ideértve sajnos, szenved a már-már genetikusan öröklődő
cenzúrázottságtól. („Gyűjteményünk sem tartalmazza a költő néhány olyan versét,
amely sérthetné szomszéd népeink nemzeti érzését.”) A költő azonban sérthető. A
következetes döntnöki megjegyzéssel, amely szerint a színvonalukban is selejtre
valónak ítélt művek hiánya nem szegényít.
Más műfajokban fogant írásait nem sújtja ilyes anatéma, ezek
mennyisége azonban egyrészt a poétai életterméshez képest csak kicsiny
hányad,másfelől mindig is hiányoztak népszerűségük közvetítői, illetve
közérdeklődésbeli feltételei. Említsük épp a századfordulón megpróbált váci
piarista kispaposkodása nyolc hónapnyi élményéből született két kisregényét
(Orbán lelke, 1924; A tékozló fiú, 1925), néhány színi szerzői próbálkozása
közül zenés játékát Fazekas Mihályról (1922), de meglepnék szatírái,
karcolatai, aforizmái, verses paródiái is azokat, akik Juhászt a búskomorság, a
kedélytelenség kizárólagos etalonjának gondolják el. Újságokban – elsősorban
Nagyváradon és Szegeden – gyakori rendszerességgel közzétett publicisztikai
művei pedig kora hírlapírásának egyik legnagyobbjaként mutatják.
Különös, hogy mennyi mozgósító tehetség, szervezői, sőt szónoki kedv
és adottság tüzelte időnként, betegsége ciklusai közt: az ő kohézióteremtő
vonzása gyűjtötte korszakmeghatározó csoporttá a Nagyváradon 1908-ban megjelent
Holnap-antológia költőit, élükön Adyval. Előadóként szabad szellemű,
tanítványorientált pedagógusnak bizonyult tanárkodásai hosszabb-rövidebb
helyszínein, Máramarosszigeten, Léván, Váradon, Szakolcán. Aztán Makón, ahol
1923-ban megismeri és nagy empátiával istápolni kezdi szellemi öccsét, József Attilát. Műveltsége és ismeretkészlete már a
pesti bölcsészkar magyar-latin szakán, még inkább az egyetem legendás, Négyesy László-féle stílusgyakorlatain kitűnt.
Jellemző, ahogyan a Juhász baráti köréhez (Babits, Kosztolányi) távolról sem tartozó Szabó Dezső leírja emlékeiben: „Volt valami mélyen megható abban, hogy ez a
nagyon költő és filozopter fiatal ember rajongott mindenért, ami kultúra.
Sohasem tudtam úgy elmenni a Szent Gellért budapesti szobra előtt, hogy
Gellértben ne a kultúrát s az előtte ájtatosan kuporgó ősmagyarban ne Juhász
Gyulát lássam.” (Életeim)
Egyetlenegy könyv került Juhász kezéhez életében úgy, hogy
belélapozatlanul maradt, sőt felvágatlanul. A saját legutolsó, kötetté már
másoktól szerkesztett verseskönyve volt ez, a Fiatalok, még itt vagyok! Két esztendeje végleg elnémult, tengődő testi mivoltában ott volt még valóban két további
évre, mígnem ötvennegyedik születésnapja után negyvennyolc órával, magához
vette a halálos adag gyógyszert.
Azóta pedig, a közvélekedésben gyakran egyhangúnak mondott
ábrázolatára rácáfoló különféle arcainak valamelyikével, folyamatosan és a hagyományból
kiiktathatatlanul, itt
van.
MILYEN VOLT…
Milyen volt szőkesége, nem tudom már,
De azt tudom, hogy szőkék a mezők,
Ha dús kalásszal jő a sárguló nyár,
S e szőkeségben újra érzem őt.
Milyen volt szeme kékje, nem tudom már,
De ha kinyílnak ősszel az egek,
A szeptemberi bágyadt búcsuzónál
Szeme szinére visszarévedek.
Milyen volt hangja selyme, sem tudom
már,
De tavaszodván, ha sóhajt a rét,
Úgy érzem, Anna meleg szava szól át
Egy tavaszból, mely messze, mint az ég.
A Keresd
a nőt! hangzatos imperatívusza, ez a leegyszerűsítő – meglehet, másutt
olykor bevált – nyomozástechnikai ajánlás, amely több százados sikerreceptként
kínálja magát a privát vagy történelmi lét mögöttes összefüggéseinek
megfejtéséhez: Juhász Gyula költői művét faggatván óhatatlanul a fonákjára
fordul. Jelenség és háttér titokmegosztása ebben a költészetben – azaz, életben
– rendhagyó felismerést sugall. A tények, cselekmények kulisszái között
magyarázó motívumként nincs jelen az asszonyi személyzet leleplezhető, tetten
érendő befolyása, a dolgokat alakító feminin aktivitás. A nő e költő megértése
érdekében nem célja, ellenkezőleg indulópontja a keresésnek. A nő megvan. Mind a néhány. Nevükön
szólíthatók. Megkülönböztethetők mindkevesen, noha magasztosságuk és
esendőségeik az egymáséihoz oly hasonlók. Vonásaik olykor keverednek, ám
külön-külön szerepük szuverén. Juhász Gyula következetes női versmodelljeiről
van szó természetesen, s nem tiszteletlenség talán, ha említetlenül hagyjuk
ezúttal az egyszeri zsánerfigurákat, pár szavas vagy néma epizodistákat.
A valóságosak közül ketten vannak
mindvégig e költészet színén: az egy élő szülő, az édesanya, Kálló Matild,
akihez a különösségig végletes, nem öregvő ragaszkodás fűzte – és az
istenszülő, Mária. Eleven arcul vissza-visszatér a nem költött szereplők
harmadikja, Mári, a nagyanyai nagynéne. És ismerjük még, akinek nem jutott
nyílt színi jelenés, akiről nem szól költemény: Kilényi Irmát, Juhász „önkéntes
titkárnőjét” tizennyolc éven át.
Ketten voltak végül a teremtett nők. A Juhász Gyula-i szerelmi
költészet fantáziatárgyai, akiknek versekbéli látszat-létezése kiforgatja a
szállóigét, és arra szólít: cherchez le poéte, keresd a költőt! A férfisorsot, „mély vágyban, amely nem lelt földi
nőt” (Úgy szeretem). S
megkockáztathatjuk a feltevést: a magára hagyottság, az érzelmi mostohaság
fátumának önszuggeráló fel- és beismerése Juhász Gyulánál több volt, mint
vállalás. Ez viselet volt. A
beteljesülés elfogadására, a szerelmi boldogságra való alkati, de ugyanennyire
magára erőszakolt alkalmatlanságé, amely az eleve meddő sóvárgás tulajdonságát
az egyetlen lehetséges szerelmesvers-teremtő motívummá túlozza föl. Vajon
Kilényi Irma áldott önzetlenségében, az alkotót illető rajongáson túl, nem
működött-e, akár tudattalanul, az asszonykénti felkínálkozás óhaja? És ha igen,
Juhász mást szeretett, azaz már másnak ajándékozta szerelme feltételét, az
elérhetetlenséget.
Volt mégis a költő életében oly időköz,
amidőn a társtalanság elszánt létformáját már-már megtagadni látszott. Épp hogy
elmúlt harmincéves ekkor: visszatérő öngyilkossági kísérletei egyikében
revolverrel lő magára. Megmentik, a
kórházban meglátogatja egy fiatal riporternő, Eörsi Júlia, aki majd még
1957-ben is memoárt ad ki (Tiéd a sírig) a nevével hét verset termő furcsa
kapcsolatról. Bizonyos, hogy viszonyuk (mindkettejükből következően) egyetlen
lehetséges realizációja, a házasság sem lett volna szándéka ellenére. Juhász
szerelme azonban nem merészkedett túl az ismételt, mégoly őszinte hálaadáson.
„… Ez a nagy költő – írja az emlékező E. J. – soha egy pillanatig se tartott engem földi lénynek.”
Az eszményítés, a nőt éterivé spiritualizáló – nincs rá jobb szó: - önkínzás
csökönyös kényszere tette volna igazán boldogtalanná és tanácstalanná szegény
Juhász Gyulát, ha egyszer óvatlanul beleszédül egy hús-vér harmóniába. Júlia
azért mégis jelenvaló volt a tevékeny szolidaritásban, a köznapi gond- és
munkamegosztásban, s nem önnön akaratából légiesült „égi mássá”,
Juhász-teremtménnyé a szereposztásnak nem is az első helyén. A főszerep ugyanis
foglalt volt már jóelőtte, színpadát csak időlegesen engedte át a prima donna:
Sárvári Anna, akit úgy hordozott magában Juhász Gyula szava elfogytáig, mint a
mellkasában benne maradt revolvergolyót.
Annának ugyanekkor, szemben Júliával,
Juhász leírható életéhez nem volt úgyszólván egy lélegzetnyi köze sem. Ez a
kettejük közötti szinte tökéletes személyes idegenség az együttérző olvasó utód
számára lehet kiábrándítóan kellemetlen tény, mégis, ennek belátása adódik
egyetlen megfejtésül a versek mutatta nőfigura mögötti alkotáslélektani
jelenség titkához. Nevezetesen: ahhoz, hogy valaki ANNA legyen, elég, ha
egyszerűen Anna. A többi a költő dolga. A dramaturgi ambíciókkal amúgy is
megáldott színi emberé, aki tulajdon élete halálra menő játékában önmagát is
szereppé és alakítóvá teremti. Juhász szerelmes versei: szerepversek.
Halhatatlanná időtelenült ihletőjük,
Anna: egy gyógyíthatatlan szerelemképtelenség asszonyi panaszfala; ürügy, aki
véletlen kiválasztottságában vétlen. Amikor 1908-ban, az épp ott pályázó
Sárvári Nusi segédszínésznő Nagyváradon Juhásszal először szembejő, a költő
nemcsak afelől határoz, hogy egy életre belészeret, de egyszersmind arról is
dönt, hogy reménytelenül. Kielégül a sorsául választott áldozatban, amelynek
megfellebbezhetetlen gesztusával a férfiélet teljességét ajánlja cserébe oda
egy boldogtalan, nagy költészetért Értvén pedig, és vallva is: „Ma már tudom,
hogy egy voltál a sokból” (Anna örök),
s hogy „Anna (azért) örök, mert Annát én
szerettem!” (Coronatio); híján noha
annak az indulatnak, amely Lédához szól ugyanerről Adynál: „Általam vagy, mert
meg én láttalak, / s régen nem vagy, mert már régen nem látlak” (Elbocsátó,
szép üzenet). Ám Juhász, aki első Anna-pillanatától eleve a hiány nosztalgiáját
dalolja, tehát kezdettől és mindvégig búcsúztatókat ír. – Juhász sohasem képes
a kitagadás bosszúálló mozdulatára. Legfeljebb elejti, amit lehetséges célként
amúgy i tiltott magától: Annát, természetes női valójában. Írják, hogy elborult
korszakai egyikében, valamelyik idegszanatóriumban felkereste őt Anna vagy e néven valaki ismeretlen. Bárki volt
is, Juhász nem kívánta látni. Ne kívánjuk igazából mi sem: nem érdemes, nincs
értelme. A ránk maradt,korabeli-módi sztárfotó kísérlet, pózban és jelmezben,
feltornyozott hajzatú, rusztikusan kövérkés, dacos ábrázatú hölgyet mutat,
akinek e merev, semmi különös portréját néhány megőrződött mondatának ismerete
azért méltányolandóbbá oldja. Gyanítható ugyan, hogy a Juhász halála után vele
készített hírlapi interjú válaszainak fogalmazása újságírói átköltés, mégis, az
önértékelés ösztönös egészségéről vall a gondolat sajátjakénti vállalása: „…
nekem ezekhez a versekhez semmi, de semmi közöm. Ezek a csodálatos versek csak
a szőke hajamnak, kék szememnek és Juhász Gyula elképzelt ideáljának szóltak,
de nem nekem és nem hozzám…” Téveszthetetlen itt az utalás a mintegy hetven
Anna-költeményből az 1912-ben keletkezett és talán leginkább ismertre.
A Milyen
volt… előtt, tudni való (hiszen eleven sosem volt, s elsiratása is
folytatólagos költői feladattá állandósul): „Anna meghalt, Annát eltemettem!”,
s most „Emléke engem halkan behavaz” (Megölt szerelem sírkövére). Az emléknek e
feltámasztása azonban úgy módosít a megidézett szellemképen, hogy azzal
gazdagítja, amivel a korábbinál szegényebb. Az Annához hasonlatokat kínáló
évszakok sorából az ősz s a tavasz közt, édes kegyeletből, kimarad a természet
mélyálmának lepelfehér idénye, a – ha a világra nézvést évenként újra és újra
elévülő érvénnyel is, de – minden egyedi létezők mulandóságára figyelmeztető,
temető tél.
S nyilván nemcsak azért, hogy a vers
szakaszolása megfeleljen a hármasság szerkezeti követelményének. Hanem mert
Anna – mint minden, ami sohasem volt -: múlhatatlan. Lénye kívül-felül áll az
idő törvényének kompetenciáján. A materiális mértékrendektől való tökéletes
függetlenedés egyértelmű leletét adja a költemény záró sorában elhelyezett
kéttartalmú kulcsszó: Anna hallani vélt hangja forrásának egyfelől jelzője is a
„messze”, másik értelmében határozója is: messze van. A végtelenben, ahol idő
és tér messzesége összeér.
A vers végleges címét egyébként csupán
születése után tíz évvel nyerte el. A reá szakosodott filológusok bizonyára
összeszámolták a többi között az „örök” kifejezés előfordulásának alkalmait is
Juhász Anna-verseiben. „S te fönn, szoborárván / Trónolsz, te örök” (Profán
litánia), „Emlék lett, édes, ékes, / Refrén örök zenéhez” (Elégia) és így tovább. A Milyen
volt… eredetileg s többször Örökség
címmel jelent meg. Kettős jelentésű ez a lelemény is: első olvasásra hagyatéknak értelmezhető. Közelebb vezet
azonban a versmondandó lényegéhez, ha egy kötőjellel gondolatban
kettéválasztjuk a szót: örök-ség. Hiszen Anna itt sem a közvetlen
tapasztalhatóság testi formájában áll elénk. A tájkép-triptichon hasonlatainak
hierarchiájában a tárgyak (mezők, egek, rét) olyan, nem földi jelenés
szolgálatában élnek, aki kizárólag a benső látáshallás érintései révén
érzékelhető.
Egyetlen pillanat lesz majd kivétel.
„Élsz és uralkodol örökkön” – írja újabb tizennégy esztendő múltán a címében is
Anna örök-ben Juhász. De itt, ha
csupán mozdulatnyira is, váratlanul materializálódik az uralkodónő: egyszer
talán valóban megigazította a költő félrecsúszott nyakkendőjét, minden
asszonyok egy ösztönösen rendezői gesztusával. S ennek kétszer félsornyi
dokumentuma épp elegendő igazítás tán ahhoz is, hogy Anna elfogadtassa általa
magát létezésének másik, a költőtől adományozott dimenziójában.
MAGYAR TÁJ, MAGYAR ECSETTEL
Kis sömlyék szélin tehenek legelnek,
Fakó sárgák a lompos alkonyatban,
A szürke fűzfák egyre komorabban
Guggolnak a bús víz holt ága mellett.
Távolba néznek, és a puszta távol
Egy gramafon zenéjét hozza nékik,
Rikácsolón, rekedten iderémlik,
A pocsétában egy vén kácsa gázol.
Az alkonyat, a merengő festő fest:
Violára a lemenő felhőket,
S a szürke fákra vérző aranyat ken,
Majd minden színét a Tiszának adja,
Ragyog, ragyog a búbánat iszapja.
(Magyar táj: így lát mélán egy magyar
szem.)
Mintegy ezerháromszáz verse
egynegyedének építményéhez választotta Juhász Gyula a szonettforma reneszánszi
leleményű tervrajztípusát A tizennégy soros költeményalakzat klasszikus,
Petrarcától származó ősképlete nálunk mindenekelőtt Kazinczy Ferenc alkalmazói
gyakorlatában gazdagodott azokkal a módosulásaival, amelyek élőbbé,
kezelhetőbbé oldották szabályainak szigorát, s hasonították századunkra a
magyar versnyelv előkelően honos eszköziévé. A terjengős versméretezéstől amúgy
is tartózkodó, a túlfogalmazás kísértését következetesen elhárító Juhász
számára alkatához álló kifejezéskeretet kínál e gazdaságos, önfegyelmező
megoldásmód azért is, mert szerkezetiségében azonos ütemezésű a Juhásznál oly
gyakori hármas versmondat lélegzetvételével. A Magyar táj… szövegteste is
hármas tagoltságot visel: négy, négy, majd három plusz kettő sor (és egy
zárójeles kóda, ráadásnak). A vers gondolati struktúrája sem követ más
rendszert: konkrét látványkínálat, minősítő hangulatmontázs, az alaptémát
szimbólummá emelő következtetés (és egy tárgyilagos, de épp a lényegben
eligazító,mert a láttatott s a látó hovatartozását meghatározó lábjegyzet,
zárójelbe.)
Az 1912-ben született művet méltán
nevezi az avatott elemző, Kiss Ferenc
„a modern magyar tájlíra ősé”-nek. Műfajtörténeti előzményeit meghaladó
újszerűsége a tájrajz alkalmának eszközként való használata a személyes és a közösségi
sors és karakter alapvető azonosságának példázatára „Ez a szelíd költő, a
magyar elvonultságnak és bánatnak ez a legédesebb baritonú énekese” (Tóth Árpádtól
az idézet) Az Alföld, a Tisza Petőfi óta költőpróbáló mítoszát a „méla” – tán
mert változtatni tehetetlen – ítélet és önítélet szinte indulattalanul objektív
megfogalmazásában élteti magán át; szánalommal a „búbánat iszapja” iránt, amely
azonban kétszeresen is ragyogni, visszfényleni bír – a látomás reménye szerint
legalábbis -, ha az ég rátükröződik. A vers idejében Juhász a ma Szlovákiához
tartozó Skalicán – őnála még Szakolcán – volt főgimnáziumi tanár, a
Kis-Kárpátokban, közvetlenül a Monarchia cseh határán. Szünideit szülővárosában
töltötte, a Tiszánál tehát,amelyhez szüntelen, megvallott honvágy vonzotta,
kivált a bezártság, az elszigeteltség fóbiájának hajlamát csak hangosító
hegyvidéken. Ha a Magyar táj… keletkezéshelye Szakolca is netán, a vers
korántsem nosztalgiatermék. Egyidejű, közvetlen tapasztalás ihlette, akár távol
éppen a Tiszától. Elsődleges, minden időintervallum áttételétől mentes benyomás
megjelenítése hát az impresszionista képsor.
Nem egyszerű metaforaötlet azonban a
művészet testvéri mégis más természetű tevékenységtartományából a címszavak
egyikévé kölcsönzött „ecset”, mint alkotói szerszám. Juhász, akinek
rajzkészsége fennmaradt skiccekből is ismert, ezúttal tulajdon maga a „merengő
festő”. Palettáján tévedhetetlen szakértelemmel keveri elő az ábrázoláshoz
egyedül illő árnyalati variációkat, stílusérzéke bzitos sugallatára elhagyva az
alapszínek közül a kívánt kolorit hangulatának ellentmondó kéket és zöldet;
fehér-feketéből szürkét vegyít, a sárgához fakó komplementer tónust, lilából és
rozsdás rózsaszínből violát állít elő, az aranyat megkeni vérvörössel. És a
fölvitt színek összhangzása – bariton valóban. E hangnemben lomposul az
alkonyat, mennek a felhők lefelé, bólogatnak a komótos tehenek ott az ártér
mentén. A sömlyéken. Ez a tájnyelvi
kifejezés, amely rétet, kaszálót, de inkább mocsarast jelent, mást Juhász-versben
is visszatér. „Egy lovat vert egy ember a Tiszánál / Szelíd sömlyék közt, borús
ég alatt” – az Ember, állat című,
csaknem másfél évtizeddel későbbi költemény alkalmával azonban a szerző a
népies-analógiás értelmezés szerint többes számú alakként fogja fel a szót.
Kimérten gázol azután egy kácsa is a pocsétában: a provincialitás, a
vidékiségre ítéltetettség állapotának jellemző rögzítése ez a nagyon is
szándékolt szóhasználat, miközben a valahonnét „iderémlő” emberi jelenlét épp
egy gramofon távoli recsegésében ad hírt magáról: létezik, ott túl, egy
civilizáltabb valóság.
Juhász költői vízióinak a színek,
kezdettől mindvégig, kivételezett, sokszor domináns elementumai. A pszichiátria
egyik irányzata a túlfokozott színfantáziát egyébként a szuicid hajlandóság
tünetének tartja, s mintha bizonyítanák igazát a költő periodikus, makacs
öngyilkos próbálkozásai. Juhász Gyula vonzalma a képzőművészeti stílusok közül
mindenekfelett az impresszionistákhoz talán 1907-ben tárgyiasult személyes
módon is legelőször: Gaugin műveit „élőben” megtekintve a Nemzeti Szalon
tárlatán. Költészetében bőséggel bizonyíthatók közvetetten festői hatások. (E
feltűnően megmutatkozó affinitás sajátos dokumentuma az az epizód, amelyet
közös nagyváradi éveikből őriz a bevezetőben már idézett Szabó Dezső-memoár, az
Életeim: „Nagy festőkiállítást rendeztek a modern magyar festőművészet
ismertetésére. A kiállításnak hittérítő papja Juhász Gyula volt.” „A drága
jólelkes költő – írja továbbá, gyengéden tiszteletteli iróniával, a kortársaival
szemben általában kíméletlenül epés szerző - … alig állt meg egy festmény vagy
festő, szobor vagy szobrász, könyv vagy író, megint könyv vagy tudós előtt: és
már egy szonett ugrott ki belőle. Ezek a szonettek inkább filozopteri részét
tették költészetének. Mindig remegtem, hogy egyszer bekap a Louvre-ba, és
kétezer-ötszáz szonett élén fog onnan visszavágtatni a hunnusi mezőkre.” A
kétségkívül szellemes írói látomás azonban csupán a művészetpszichológiának egy
vitatható, Juhászra is frázisszerűen minduntalan rávetített tézisét ismétli.
Másodlagossá minősítve mindazt az élményt, amelyet netán valóban egy-egy idegen
alkotás – festmény, szobor, vers – beleélő ismerete közvetít, de amely az
áttételesség ellenére új, teljesen eredeti mondanivalókhoz lehet priméren
önálló ihletforrás. A valóság örök légszomjában Juhász számára a művek élménye sohasem művi élmény.)
Közvetlenebb s annál fatálisabb
egyezésekről és összefüggésekről beszél viszont az a választás, amely
legmeghittebb barátainak egyikévé éppen a gyógyíthatatlan kedélybeteg Gulácsy
Lajost, Nakonxipán balsorsú piktorát
tette. Ahogyan az sem véletlenség, hogy élete (és még előbb műve) vége felé,
1933-ban, amely évben három verset írt mindössze, egy képzelt Van Gogh-levél
(az Önarckép) szerzőjének álöltözetében
és hangján panaszolja föl: „A legcsodálatosabb fényeket / Akartam festeni, és
elborult / Egész világom…” Kedves festőinek mindegyike: korának normái köz beilleszkedhetetlen, kezelhetetlen, nem az
adott világra való, ma így mondanánk: deviáns személyiség. Ja és hát persze
szintén zseniális.
TESTAMENTUM
Nektek hagyom, ha innen elmegyek
E búcsúzót, jövendő emberek!
Ha emlékeztek, mit daloltam én,
Ne kérdezzétek majd, ki voltam én.
Nem a pacsirta fontos, csak a dal,
Mely a nem múló, szent összhangba hal.
Én botorkáltam, s botlottam sokat,
De nem szűntem dúdolni dalomat.
Szomorú volt a versem, jól tudom,
Csüggedten álltam sokszor félúton.
Én vétkem, én nagy vétkem, érezem,
Hogy nem láthatta könnyemtől szemem
Sokáig a fölpirkadó napot:
De ti ezen ne csodálkozzatok!
Ha én a gyöngyvirágos hant alatt
nem álmodom, csak fekszem majd hanyatt,
Kívánom én, ez így is lesz, tudom:
Hogy meg ne értse többé senkisem,
Miért vérzett el lassan a szivem,
Miért volt nékem fájó, ami szép,
S a fiatalság tavaszi izét
Miért érezte fanyarnak a szám,
S az asztal végén, vidám lakomán
Mért sírtam én, mint az elátkozott:
Ne értsétek meg azt, ti boldogok!
Hatodik (életében publikált s maga
szerkesztette) versgyűjteménye Testamentom
címmel jelent meg 1925-ben Szegeden. A kötet címszava, változó ortográfiával,
hol o-val hol u-val írva a végén, gyakorlottan emelkedik immár sokadikszor a
Juhász-mű felszínére; akár külön füzetecskét válogathatnánk össze az azonos
vagy hasonló mód megnevezett költemények negyedszázadon át szinte rendszeresen
fakad folytatásaiból. A megtett életpálya pillanatnyi ormáról való,
összefoglaló igényű visszatekintés, a summázó szándékú mérlegelés természetes
kényszere már alig valamivel huszadik éve után hagyatkozásra indítja Juhászt.
Korai „végrendeletei” persze az önbúcsúztató beleélés romantikus túlzásaival
együtt is inkább általános konzekvenciakínálatok vagy a halál kikerülhetetlen
tényének időbeni nyugtázásai, semmint valóban utolsóknak szánt szavak.
Némelyikben még valamely, akár optimistának érzékelhető jövőképzet is
megdereng, amaz előítéletes hiedelemmel vitatkozva mintegy, amely
összeférhetetlennek véli a költő kétség kívül tragédiára predesztinált
személyiségjegyeivel az öröm aktivitásának készségét, sőt a humort. Túl már a
halált kísértőkezdeti kihívásokon, 1921-ben ajánlja termő életprogramul
kortársainak, hogy: „… Emberek! / Ne öljetek már! Ölelkezzetek!”
(Szikratávirat), modellül szinte a világ túlfelén egy emberöltő múltán születő
jelszóhoz: Make love, not war!
(Szeretkezz, ne háborúzz!) És épp a Testamentom-kötet
esztendejében farag magának paródia-sírverset emígyen: „Hic fuit Juhász Gyula,
/ Üdüle és vidula.”
Az öngyilkosság témája azonban (többször
prózában is) stabilan jelenvaló Juhász-motívum. Huszonhárom évesen még mások
tettének reakciójaként vizsgáztatja tulajdon halálösztönét (Öngyilkosok, 1906), de már saját
tapasztalása tapintható birtokában ismételgeti a lelki előd ürügyén (1917-18):
„Babráltál pisztolyoddal, s vágyón néztél a csőbe” (Döblinben), majd: „A pisztolyával babrált eltünődve, / S mint kandi
gyermek, úgy bámult a csőbe” (Széchenyi).
„Ördöngössége”, ahogyan idegbetegségét nevezte, az időleges gyógyít
próbálkozások után 1929-től már mindvégig folyamatos orvosi közellétet
igényelt. Hozzátartozóinak és barátainak-tisztelőinek egyvégtében éber
aggodalma azonban, hogy a költő – kivált egy-egy születésnapja táján vagy
pontosan akkor – végezni kíván érdemtelenül túléltnek hitt életével, a
szanatóriumi felügyelet biztosítékai ellenére sem volt alap nélkül való.
Elcsengett már ekkorra rég az legutolsó Testamentom-vers
refrénjének óhaja: „Szeretnék néha visszajönni még!” (1923), amelynek nem
kizárólagosan spirituális értelmezését bízvást megengedi szövegösszefüggésbeni
olvasása.
Az itt most vizsgált, négy évvel
korábban, 1919-ben keletkezett Testamentum
különös mód éppenséggel nélkülözi a fennmaradásvágy ez elemét. „Ha emlékeztek”
– előlegezi feltételesen bizonytalannak az utókor hűségét, mi több, megértését
is elutasítja. Az elképzelt végrendelet-gyűjteménynek közepe táján találhatnánk
ezt az opuszt, követi majd mások közt a Sírvers
(1919), a Fejfámra (1920), az Epilógus (1921). Szempontunkból
érdekesebb viszont közvetlen előzménye, mondhatni: próbadarabja, az 1918-ban
írott Búcsú, csupán az indítást összevetve
is: „Mielőtt innen végképp elmegyek, / Szeretnék elköszönni, emberek.” (A két
példa természetesen az alkalmazott költői forma tekintetében is egy pár:
tagoltságuk a – Lukácsy Sándor
elnevezésjavaslata – „Juhász Gyula-strófa” kétsoros szerkezetét követi, ahogy
egyébként közel minden tizedik Juhász-versé.) A korábbi változat
önmegszemélyesítő jelképválasztását, a csillagkereső, végül legázolt pillangót
azonban most – egy mára szállóigévé érvényesült sorban – a pacsirta váltja fel:
a végzetnek nem egyszerű elszenvedője, de megszállott megéneklője, aki önnön
dalától ott fent megkülönböztethetetlen.
A Testamentum
második, hosszabbik fele e koraiságában is fatálisan pontos költői zárszámadás:
egyszerre önvád („Én vétkem”) és világkárhoztatás – az „elátkozott”
magamentsége a megkísértő pirkadat elé vont védekező, visszautasító könnyekért.
Meggondolandó, vajon Juhász konok magányosságtudatában, elhagyattatás-,
mellőzöttség-komplexusában volt-e némi akart mesterkéltség, felnagyító
igaztalanság, s ha volt is: nem tekinthető-e mindez, vita nélkül, egy
megkomponáltan magaemésztő, boldogtalan embermodell egyetlen adekvát, tehát
tiszteletben tartandó magatartásának-módszerének. Könnyű volna a jellemmé
azonosult világfájdalomnak ellene vetnünk a tények formalitásait, a vers
idejéig is már begyűjtött szakmai elismerések láncát: a Petőfi Társaság
Bulyovszky-díját (1912), a Dugonics Társaság tagságát (1913), az alapító
tagságot a Vörösmarty Akadémiában (1918). De tovább is: 1920-ban a Petőfi
Társaság tagja, 1929-ben (az elsők egyikeként) és a következő két évben is
Baumgarten-díj… Huszonöt éves költői jubileumán (első versét, tizenhat évesen,
pünkösdi melléklete élén publikálta a Szegedi Napló!) megünnepli Babits, Kosztolányi, Móra, József Attila,
Szabó Lőrinc; Kosztolányi, Tóth
Árpád, Illyés Gyula írják köszöntőit a Nyugatban; 1933-ban monográfiát
jelentet meg költészetéről Baróti Dezső, a szegedi fiatalok egyike, akiknek
Művészeti Kollégiuma (köztük Radnóti Miklós, a filológus Tolnay Gábor, a
néprajzos Ortutay Gyula, a fametsző Buday
György) 1934-ben hódolattal keresi föl, s szerkeszti meg helyette utolsó
kötetét… S ha maga sosem is, híre már a húszas években eljutott a Louvre
Párizsába: Juhász, tudjuk, olvasta az interjút, amelyben a tekintélyes francia Jules Romains Európa egyik legnagyobb
kortárs költőjeként említi őt. Megtörténik időnként – mondhatnánk, merő
óvatlanságból -, hogy önértékelésének skizoid kettősségéből az önbizalom, az
önérzet egy-egy lángocskáját lobbantja elénk: „a hagyomány és a haladás
összekötője az új magyar költészetben” – mondja magáról, miután korábban
(második verskötetéről) így ír: „e verses könyvecske nem fog egyhamar elmúlni,
s a könyvpiacról belekerül az irodalomtörténetben is”, vagy a soron
következőről szólván: „én most indulok új célok, új szépségek és igazságok
felé”. A tipikusan juhászi közérzet azonban a Vidék című vers kezdősoraié, éppen a Testamentum idejéből. „Tűnik, múlik az egy emberöltő, / S én maradok a falusi költő”. Bizonyos, hogy
Juhász itt nem elsősorban a fizikai hollét állapotára, hanem karrierje
tagadhatatlanul periferiális jellegére gondol. Visszatérő tehetetlenséghitében
fájdalomdíjakként, erejét eleve megcsúfolni rendelt elvárásokként éli meg a
dicsőség köszöntéseit a „féluton”.
Mégsem önkényes ráfogás talán, ha Juhász
alkotókénti utolsó megszólalását (1934-ből) egyenértékű testamentumi intelemnek
értjük akkor is vagy épp azért is, ha csupán végszó mivolta avatja utólag azzá.
Mielőtt reászakadt a még elviselnie rendeltetett néhány évnyi vegetáció,
amelyet letöltött „némán… és szakállasan, ahogy kegyetlen szárán… a barka” (Radnóti Miklós: Elégia Juhász Gyula halálára)
– még gondosan megcímezte pályazáró versét. Azt írta fölébe, hogy Élet.
Forrás: 99 híres magyar vers 288-302.
old.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése