A költő jött, szárnyalt a költő,
mint mesés garabonciás,
fehér úton, porfelhős földön...
Tudtad-e szalontai ház?
Vártad-e kint a kapuban
nótárius uram?
- - - - - - - - - - - - - - - - - -
Dehogy, dehogy! Éppen a méhes
közepén csapott rá a hír.
Hogy repült volna a vendéghez,
mint öröm húrjáról a nyíl!
"Ejnye, a dolmány oly kopott már"
- gondolta s hirtelen
besurrant a hátsó ajtónál.
"Föl az atillát, föl az újat!"
Sürgött a boldog feleség.
- "De tésztás kézzel hogyan nyúljak
hozzád?" - csapkodta tenyerét.
Éppen ebédhez készülődött,
s konyhában ezüstösen
úszkáltak a karikás gőzök.
"Hagyj most mindent, ide ért Sándor!"
Zizgett a fésű, a kefe.
"Egy pihe villog a ruhádon -"
Nem baj, szaladt már kifele,
ki az ajtón és le a lépcsőn.
Megnyugodott, ahogy meglátta
a költőt: nem érkezett későn.
Petőfi - aki kint a kiskert
kerítésének dőlve várt,
és minden helyzetet fölismert -
észrevette az új ruhát:
"Ki vagyok én, király-e, vagy gróf,
hogy így vársz?" - És (látszatra csak)
indult is kifelé haragvón.
De karolta már keskeny vállát,
szorosan ölelte Arany.
Nevetett Petőfi is, rázták
egymás tenyerét boldogan.
Az lehetett aztán a nagy perc,
ahogy tüzes szemébe nézett
Toldi Miklós János Vitéznek!
Nézett egymásra a két költő
a szalontai udvaron.
Szívükben lángra gyúlt a csengő
dal, dalod nagy forradalom.
Két ismerős, kik sose látták
egymást, de nincs ennél erősebb,
nem volt még melegebb barátság.
És egymás vállára hajolva
álltak sokáig szótalan,
s ki tudja meddig álltak volna,
de "kerülj bejjebb" - szólt Arany...
A ház asszonya a tornácról
várta, hogy jön majd befelé
kedves vendégük, a nagy Vándor.
Indult is Petőfi, - az udvar
rácsillantotta fövenyét,
zengett a kardal: lúd a tyúkkal
versenyt húzta a szép zenét.
"Hát ide értem végre hozzád"
szólt s még a küszöbön megállt,
hogy csizmájáról leverje egy ország
rárakódott, vastag porát.
Forrás: A magyar költészet gyöngyszemei - Mai magyar költők 294-296. old. - Ifjúsági Könyvkiadó
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése