Simon István: Lánynézőben öcsémmel

Laci öcsém nősülni készül -

s bár tudom még a jó szokást,

ő beszél mégis rá, hogy végül

nézzem meg a menyasszonyát.

Fölkészültünk az útra négyen.

Van pokróc s forró tégla is.

Ringatódzunk a két ülésen,

anyánk, öcsém, én s a kocsis.

Szitál a hó - nyomunk is elvész.

Falun, hegyen kocogunk át.

Köszön s viszi vállán az erdész

a duplacsövű nagy puskát.

Fönt várromok, lent fagyos berkek,

betyár-síron havas a rög.

Felénk int ős tornyával Egregy,

messzebbre Hévíz gőzölög.

Ballag a ló, a postaútnál

öregebb, megáll százszor is.

A gyeplő hulló hó közt úszkál,

de rápipál a víg kocsis.

Kiszámíthatatlanok látom

a nősülés szép útjai.

Leng a kék pára fagyos szánkon,

s mindennek az oka - Laci.

Így utazunk két-három órát,

s végre megállunk: itt a cél.

Kis veranda előtt a rózsák

tar ágain játszik a szél.

Fut a ház népe. Anyánk száll le

elsőnek s hull a csók, a szó.

(Akár egy modern Rosinante,

hátra néz erre már a ló.)

Beszél a kedves sógorasszony:

"Úgy várta már a lányom is.

Kifogni gyorsan... mindent hagyjon,

kívül az idő oly komisz."

Lépcsőn anyánk a havat verve

nagykendőjét bogozza ki.

"Rossz volt az út?" - Nevetünk, s persze

mindennek az oka - Laci.

Szalad végül leendő ángyom,

szemérmes, szép kinyílt virág.

Két karjával boldog anyánkon

pirulva gyengén hajlik át.

Öcsémre néz, eláll a szó is,

két szeme mint a tűz ragyog,

dolgos kezén mosogatóvíz

csöppjei égő csillagok.

Nézem irigyen s mintha látnám,

öcsémben mi a gondolat:

"Hát ide figyelj kedves bátyám,

látod, hogy lepipáltalak."

Forgat az öröm, mint szétáradt

folyót a szél, tavaszi...

Ha gyorsan követném példádat,

te leszel az oka - Laci.

Forrás: A magyar költészet gyöngyszemei - Mai magyar költészet 299-301. old., Ifjúsági Könyvkiadó