2018. ápr. 25.

Lisznyai Kálmán életrajza




Barátság, szerelem,
Ábránd és sejtelem,
Kedvencz tündéreim:
Rejtélyes erővel
Fűzik össze érzelmeim
Mult, jelen s jövővel:
E tündérek delejereje
Az én szellemem veleje.

**

… Érzem hogy haldoklom!
Fehér árny röppen rám,
S a mint kiszakad a
Lelkem, olyan tisztán
Érzem mint olvad e
Szent szóba hogy – h a z á m!!!

Lisznyai Kálmán

Lisznyai (Damó) Kálmán, egy ős székely család ivadéka, született Herencsényben (Nógrád-megye) 1823. október 13-án.

Anyját csakhamar elvesztvén nevelését egyedül atyja vezeté, ki maga is – mulatságból verseket írva – költői hajlamokkal birt.

Az elemi és középiskolákat Losonczon végezte, hol Homokai Pál költészettanár észrevéve a gyermek szép tehetségét, annak kifejtésére sokat tőn. – A felsőbb tudományokat Pozsonyban és Eperjesen hallgatá. Utóbbi helyen Sárosy és Kerényivel barátsága jótékony hatással volt költői ösztönére, s többekkel szövetkezve azon „eperjesi önképző társulat” tagja lőn, mely az irodalomnak több jeles írót adott.

Legelső megjelenésekor Pesten Lakner Sándor és Lauka Gusztávval kötött szorosabb barátságot, mely baráti érzelmeket későbben az egész akkori fiatal irodalomra kiterjeszté, és Tompa, Kerényi, Adorján, Petőfi, Bérczy, Berecz, Székely mind meghittei levének.

Legelső költeménye, mely nyomtatásban „Szivemhez” czim alatt megjelent, későbben is legbecsesebb gyöngye maradt költeményeinek.

Bajza – ki rokona is volt –mindent elkövetett, hogy a gazdag költői érrel megáldott ifjut, a correct, tiszta és tömör verselés mesgyéjére terelje; de a fékezhetlen ifjui tüz és erő tulragadá őt a rideg szabályok korlátain, s bár phantasiája mindvégig tündöklő szinben ragyogott, bár lelke legtöbbször a mindennapiság fölé emelte, csak oly füzeteket adott át a közönségnek, melyeket nem szigoru műbirók és szobatudósok, hanem a szeretők és ábrándozók őriznek.

Egy szeretetreméltó kedves éneklő madár volt, ki ha elszállt is a ligetből, dalának kedves emlékeit minden bokron otthagyá.

Minden divatlap, évkönyv, költői gyűjtemény számára verset hozott tőle, melyet a magyar olvasó közönség mindig a legnagyobb örömmel fogadott, s különösen egy időben sok melegséggel irt balladái oly köztetszést nyertek, hogy mindenfelé lelkesülten szavaltatának, a szinház fényes deszkáitól kezdve, le az iskolai egyszerű padokig.

Lyrai dalai a szépnem előtt lettek különösen kedvesek, mint melyhez azon finom, virágos költői hangon szólt, melyet előtte alig birt valaki.

Időközben nógrádmegyei aljegyző, táblabiró s törvényszéki hivatalnok volt, gyakran szónokolt a közgyülésekben is, kevesebb politikai tanulmánnyal vagy tapintattal, de mindig azon melegséggel, honszerelemmel, költői nyelven, mely hatását sehol sem tévesztheté el.

Pesten csakhamar a fiatalság kedvencze lőn s közünnepélyek alkalmával majd mindig szónokul választaték, s átalában eleven, szeretetreméltó egyéniségénél fogva oly népszerüségre emelkedett,minővel kevés iró dicsekedhetett.

Benne egyformán szerették az embert és költőt; az embert, ki minden társaságban elmés és szellemdus vala, és a költőt, ki a nagy közönség izlésének megfelelt, s az időszak fellengős könnyüségét verseiben is visszazengte.

1846-ban jelent meg tőle az első önálló füzet „Tavaszi dalok” czim alatt.

Nem akarjuk állitani, hogy ezen dalok a müvészet örök szabályainak s a műiskola mesterkivánalmainak mindenben megfeleltek volna, de szabad röptükben tiszta sugárban ragyogtak az ég és föld között, ártatlan érzelmekre késztetének, s mint a mezők kevésbé drága és kevésbé exquisit virágai, azok által is élveztethetének, azokat is gyönyörködteték, kik nem műkertekben, nem üvegházakban, hanem csak a szabad mezőn köthetnek kedveseiknek koszorukat.

Későbben rövid időre a költői pályát a katonai pályával volt kénytelen felváltani. Majd 1849 nyarán a császári hadseregbe soroztatott közlegényül s e minőségben Olaszhon, Tyrol és Schlwewigben közel két évig szolgált.

A regényes és költői vidékek, melyeken átutazott, feledteték vele a katonai élet sanyaruságát, teste szenvedett csak, de lelke megifjodva s megerősödve tért hazájába, s ha nem hozott is haza magával kész verseket, de költői reminiscentiáiban hozott anyagot, melyből igen kedves költeményeit alkotá.

1851-ben haza kerülvén, bocsátá közre „Palócz dalait”, melyek nagy tetszés és keletnek örvendettek, annyira, hogy két kiadása hat ezer példányban kering a magyar olvasó közönség kezén, - hire még a külföldre is kihatott, és a költő népszerüségét tetőpontjára emelte.

Egy sajátságos ős magyar faj érzelmeit, szokásait, kedélyvilágát tükrözik e dalok vissza, habár nem mindig hiven is, egy helyt a legköltőibb bizárságokban, máshol a legmüvészibb egyszerüséggel. A költő irodalmi ellenei sokat irtak e költemények ellen, hanem az olvasó közönség pálczát tört itéletök felett – s a költőt azzal védelmezé, hogy kiadásait mind megvásárolta.

Lisznyai költői eredetisége, phantasiájának gazdasága leginkább „Palócz dalaiban” mutatkozott, s habár itt ott nehány sikamlós kitételeket elhagyhatott volna is, az ártatlan szinezés, mellyel tárgyait felruházta, a kedély játszisága, mely azokban nyilatkozott, a gyermeki naivság, mely legtöbbjeiben jelentkezett, ugy tüntették fel azokat,mint ártatlan pajzánságokat, melyek mindössze is haszontalan vagy csekélyértékü tárgyakat törnek szét.

A vallás és erkölcsiség ellen sértőbb kitételeket a legpedansabb erkölcsbiró se birt azokban felfedezni; azokon legfeljebb megsiklani lehetett, de elesni nem.

1853-ban nőül vevé Halász Idát, egy előkelő és tehetős család leányát, kitől fiacskát nemzett, kedves példányaiul a családi boldogság és szeretetnek.

Bár az életet rózsaszinü szemüvegen át tekinteni megszokta, soha se feledé el neje és gyermekei iránti szent kötelességeit. – Legmelegebb érzelmei, a szívtövéről szakasztott legszebb költői virágai, a család élet dicsőitésének valának szentelve. Házassága piros hajnalától élete homályos alkonyáig egyforma szeretettel csüggött nején és gyermekein, s ha az élet vihara kiszólítá is olykor-olykor a szerény fészekből, mindig ölelő karokkal, meleg kebellel s mosolygó arczczal tért oda vissza.

1855-ben jelent meg „Madarak pajtása” czimü költeményfüzére.

E költemények mosolygó visszasugárzásai valának Lisznyai benső életének. – Conceptió, feldolgozás, kivitel egyiránt megfeleltek a czimnek, s az eszmék, melyek a költőt e dalok alkotásakot lelkesiték, a csendes mezei és erdei élet ama szebb óráira emlékezteték az olvasót, melyeket ha átélhettünk, nem feledhetünk soha.

Szerelem” és „Szavalatkönyvében” azon verseket adta át a közönségnek, melyekben a szeretet legszebb tárgyai, a haza és nő dicsőitettek. Valamint az elsők még soká fognak visszahangozni a gyengédebb keblekben, úgy az utóbbiak az ifjuság örök lelkesitői maradnak.

Utolsó időben irt, részben még ki nem adott költeményei – melyek sajátságos múzsájának igen kitünő termékeit képezik – Lauffer tulajdonává lőnek, s rövid idő mulva fognak megjelenni.

Lisznyai azon ritkább egyéniségek sorába tartozott, kik majdnem kizárólag a szeretetnek élnek. Szivének melege mint a napvilág egyiránt éleszté a kertek és mezők virágait és katangjait. Pályatársai között is, hol gyakran küzdött a szeretet a gyülölséggel, nem volt ellensége. – Fogékony-lelkü, nemesszivü, de könnyelmü fejü ifju volt. Azonban könnyelmüségének szürke felhői mindég saját birtoka felett vonultak el, s haa vihar megindult, vagy a zápor lezúdult, mindig és mindig csak a gazda vetéseit rombolgatá. Ő sokak miatt könyezett, tettei miatt nem könyezett soha senki. Szerette a gyermekeket és virágokat, pajtása volt a madaraknak. Élete: maga a nagy élet volt, comődia és tragoedia, - fátyol és koszoru.

Csinos, nyalka, eleven és kedves egyéniség volt. Beszéde, társalgása szikrázott az eredeti és bizarr ötletektől. A társaságban, hol megjelent, gyútott, de nem mint a tűz, hanem mint a nemes bor, felelevenitve és lelkesitve. A barátság volt religiója, az országban alig van ember, kinek több ismerőse lett volna, mint neki. Az előbbkelő körökben finom, gyengéd modorával és elmés ötleteivel, sorsosai között önzéstelen barátságával, az alsóbb néposztálynál leereszkedő nyájasságával, és emberszerető lelkületével győzött. Öregek és fiatalok, szegények és gazdagok egyiránt ragaszkodának hozzá, azon megbecsülhetlen tulajdona miatt, mit szívbeli jóságnak nevezünk.

Ilyen volt Lisznyai mint költő és mint ember. Gazdag erényekben és gyarlóságokban, erénye gyümölcseit megosztá mindenkivel, gyarlóságának töviseit megtartá magának.

Soká és sokat örült, soká és sokat szenvedett. Mosolyában az egész világ gyönyörködhetett, könyeit csak titokban hullatá. Jobb és szebb napjai dalaiban visszasugároznak az egész hazára, csillagtalan éjjein át, csk egyedül szeretett nejével őrizte gondjait.

Lelke győzelmesen küzdött a sorsviszályokkal, de a test megtörött, a költő még most is él dalaiban, az ember meghalt.

A költő él; mert dalai nem csak hazája határain belül ismeretesek, hanem a külföldre is kihatottak. Költeményei közül többeket leforditott Kertbeni németre, Thales Bernárd francziára, Hackländer pedig nagy lapjában elismerőleg szólott müveiről.

Gyöngyös volt a vidéki városok utósója, mely e kedves költői egyéniséget vendégszeretetével elhalmozhatá. Félholtan tért meg a Császárfürdőbe, hol a nemes szivü irgalmasok, szerető családja és barátjai mindent elkövettek, hogy drága életét megmenthessék.

Az ég megsajnálta küzdelmeit, nem hagyta őt tovább szenvedni.

Február 12-én éjjeli órákban meghalt neje s barátja Szilágyi Virgil karjaiban.

Temetése a keresetlen sajnálkozás és kegyelet ünnepélye volt. Koporsója körül, melyet irótársai emeltek vállaikon, ezrei hullámzottak a minden rendü és rangu résztvevőknek.

Halálának hire nemcsak a fővárosban, hanem az egész országban a megütődés és részvét nyilatkozványaival találkozott.

Költőtársai emlékbeszédekkel és versekkel dicsőiték halálában, a nagy közönség, a haza kegyelettel őrzendi meg emlékét.

Mindössze ez, s ennyi a költők jutalma!

N.

Forrás: Lisznyai-Album – Szépirodalmi zsebkönyv Pest, 1863.

Lisznyai Kálmán: Legédesebb anyám




Szülőföldem, édes hazám!
Te vagy legédesebb anyám,
Te a hetvenhetedik ős
Anyámnak is anyja vagy:
Ezért hozzád a gyermeki
Szeretet oly szent, oly nagy!

Van boldogság a világban,
De olyan mint a hazában,
Otthon az áldott, háztüzhely
Csendes, biztos körében,
Nincsen a képzeletben se,
Nincs a tündérmesékben.

Apám, anyám, testvéreim,
Minden kedves szeretteim,
Rokon, barát, nő, szerető
Mint a szivnek szentjei,
Boldogulva boldogitnak
S ők éltünk reményei.

Általuk s köztük az élet
Mindnyájunknak fecskefészek,
Melyben, mint a madárcsalád,
Künn az eszterhéj alatt:
Édes közös gonddal élünk,
Otthonos jó napokat.

Itt két legszentebb érezet,
A család és honszeretet
Ver gyökeret a lélekben, -
S ha a gyökér teng, szakad:
A lélek is összetépve
Elrongyollik azalatt.

Forrás: Lisznyai-Album – Szépirodalmi zsebkönyv Pest, 1863.

Csermelyi Sándor: A megszokás




Az ember végre mindent megszokik,
S utóbb a bajra nem is hunyorit,
A mely miatt egykor őszülni vélt,
S repedni hitte fájdalmas szivét.

Szerelmi kinok mérgezett nyila,
Az éled immár hogy eltompula!
Pedig szeretek most is egyre még –
Oh tudja ezt a jó kis feleség,
S érzik a kedves, apró gyermekek,
Kiket gyakran szivemhez ölelek;
Ámbátor nem kevés gond jár velök,
Midőn a vak sors néha szirtre lök
Hajómmal a közélet tengerén –
De megszokám s biztat a jó remény,
A melytől ugy edződnek a karok,
Hogy a küzdésben el nem lankadok.

A rossz nyelvek hegyes fulánkjait,
Az üldözők hitvány ármányait
Már szintén megszokám, és ugy vagyok,
Hogy ennél kisebb gondom is nagyobb.
Kurtán, röviden elbánok velök,
szereztem egy jó fegyvert ellenök,
Mint tudniillik – a gúny fegyverét,
Melyhez nem kell sem lőpor, sem serét –
Mégis csak elsül és gyakran talál,
A nélkül, hogy volna emberhalál.

A börtön is – ugye-e bár – mily setét!
Hanem a szem,megszokván éjjelét,
Egy-egy sugárt is láthat végre benn,
mely bár hideg és kissé fénytelen-
De csak sugár! s átfázott kebeled
Utóbb ugy érzi, hogy ez is meleg…
S ha már szabadon látod a napot,
Szemednek szinte fáj, hogy ugy ragyog!
Aztán gyakran eszedbe jut, tudom,
A kis pók is a nyirkos falakon,
Mely szótlanul kötött veled frigyet,
És pók létére sem volt irigyed.

Kiket ma már a sirok méhe föd,
S kikért annyit könyeztem azelőtt –
Mikor hozzájuk hiv a kegyelet
És sirköveik mellé térdelek:
Imám száraz szemekkel végzem el,
Mit értök szivem az éghez emel.
- Megszoktam a sirhalmok mezejét,
Hol senki még a madárnak se vét;
S érzem, nem rémdal, mit a ciprusok
Erdője a temetőben susog,
Hanem vigasz, s mintha igy szólana:
ne sirj, ne félj, föld halandó fia,
Hisz ezek itten a rögök alatt
Oly boldogul, oly békén nyugszanak!...

Oh csak te vagy, te vagy,mély honfibú,
Melyről soha el nem száll a ború!
Te vagy az égő, lobos seb,melyet
A megszokás sirig be nem hegeszt,
Bármennyi év a megtört vállakon –
Nem enyhül a keserü fájdalom.
Oly kinosan is e miatt halunk,
Ez fojtja vissza végső sohajunk,
Mely ugy vágyik fel az isten elé –
Oh, a ki azt egyedül értené…

(Forrás: Hölgyfutár XIV. évf. II. félév 12. sz. 1863. július 28.)

Várady Gusztáv (1836-1873): Ha te virág volnál…



Ha te virág volnál:
Harmatcseppé lennék;
Kebeleden élnék,
Kebeleden halnék.

Ha harmatcsepp volná:
Napsugárrá lennék;
Ragyogásodat hogy
Csak éntőlem nyernéd.

Ha napsugár volnál:
Bércorommá lennék;
Minden este, reggel
Általad derülnék.

Ha bércorom volnál:
Gyászfelhővé lennék;
Vész után pihenni
Kebeledre szállnék.

Ha gyászfelhő volnál:
Szivárvánnyá lennék;
Borongó arcodra
Vidámságot szőnék.

Ha szivárvány volnál:
Én a nappá lennék;
Reád uj, nem ismert
Szineket ruháznék.

Ha te a nap volnál:
Én az éggé lennék;
Kebelembe zárva,
Tartanálak mindég.

Ha te az ég volnál:
Én Istenné lennék;
Reád uj napokat
S csillagokat tűznék.

Ha te Isten volnál:
Lennék örök élet;
Örök végetlenül
Téged ölelnélek.

(Forrás: Hölgyfutár XIV. évf. II. félév 11. sz. 1863. július 25.)

Lehr Zsigmond (1841-1871): Hallám, beteg vagy…




Hallám, beteg vagy, édes angyalom,
Emésztő kórban sorvadasz –
Mint fájt nekem e gyászhirt hallanom,
Villám gyanánt csapott le az!

De hisz – igyen vigasztalám magam -,
Angyal nem szenvedhet soká,
Az égben annyi jó, hű társa van,
Őrködve néznek ők reá.

Igen, meggyógyulsz, drága kedvesem,
Hisz van elég hű orvosod:
Szülői gond, testvéri figyelem,
Forró imám: ez orvosok.

Oh van nekem  v e s z é l y e s b  b e t e g e m,
A gyógyuláshoz nincs remény;
Végpillanatját aggva remegem,
Közel halálát érzem én.

Leányka, te lehetnél orvosa,
Ohmért vagy oly könyörtelen? –
Ha nem segitsz, nem gyógyul fel soha –
Én hervadó – b e t e g  s z i v e m!

(Forrás: Hölgyfutár XIV. évf. II. félév 10. sz. 1863. július 23.)

Balogh Zoltán (1833-1878): Ős koporsó



Öreg egy koporsó, egyptomi munka,
Sorai befutják hieroglypháknak;
Végnélküli éjre volt mécse meggyujtva:
Be unhatta magát a kit ide zártak!

Sok ezer esztendő földvegyületének
Pora takará be, míg elé kerüle,
Volt felette öröm, zokogás és ének,
Változott király, nép és ország körüle.

De miért is van hát balzsama a testnek,
Minek az a gyémánt a kialudt szemben?
Oda van az érzés, a tagok elestek,
Elrepült az élet: haszontalan minden!

Omolj szét, koporsó, ne kérkedj e mázzal,
Legördült a függöny, vége a darabnak!
A darabon kívül meztelen pofával
Én szemeim szinészt látni nem akarnak.

Nem, te nem omolsz szét, ki tudja hány évig
Tartod mumiád a késő nemzedéknek,
És jőnek a népek és sorra megnézik,
Mint siralomházban a kit elitéltek…

Aljas egy találmány, eszméje is bárgyu,
A midőn meglepett az örökös szender,
Mutatni magunkat mintegy viaszbábu:
Istenem, Istenem, be hiu az ember!

(Forrás: Hölgyfutár XIV. évf. II. félév 10. sz. 1863. július 23.)

Csepeli Sándor: Julius 22.



Heureux? non; triumphant? jamais. Resigné!
V. H u g o

Van egy tavasz  minden évben;
Minden évben van egy nap:
Szivem fölött nyilik minden
Virága a tavasznak…
Lelkemen a legszebb égnek –
szemednek napja ragyog:
Ez egy nap, egy örök élet;
Ez az egy nap – n é v n a p o d!
Oh! légy áldva százezerszer,
Legyek százszor átkozott:
E virágból, e sugárból,
Mi érted ég, érted lángol –
Egy szálat sem adhatok.

Szólj, ki zárt el ugy előlem,
Mint hullám a szigetet?
Ily szivtelen te vagy?... oh nem!
Ismerem én szivedet…
Van egy kéz… de mit beszélek?
Nyeljenek el a habok.
Még halva is hozzád vetnek
Megáldani  n é v n a p o d.
Oh légy áldva százezerszer,
Legyek százszor átkozott…
Igy szeretlek végetlenül;
S titkon égő könyek nélkül
Reád se gondolhatok!

Igy szólt hozzám ma, Istenem:
M i n d e n  v á g y a m  m e g a d j a!
Enged még az ég is – s te nem
Hajolsz esdő szavamra.
Azt kivánom: legyünk ketten
Mindörökre boldogok.
S igy szólt az ég: h á t  u g y  l e g y e n!
Legyen kezdet  n é v n a p o d!
Oh! légy áldva százezerszer,
Legyek százszor átkozott…
Hogy mi üdv van földön, mennyen
Nekünk adná a jó Isten:
S te el nem fogadhatod!

Ne szólj szépem jó angyalom!
Némán – szebben megértlek.
Osztozzunk a földi bajon,
S üdvösségén az égnek.
Mikor Isten elválasztá
A vak éjtől a napot;
Mikor a tél lesz tavasszá…
E nap legyen – n é v n a p o d!
Oh! légy áldva százezerszer
Legyek százszor átkozott…
Mi fény mi üdv: - legyen tied!
Legyen enyim: - mi bús, sötét!
Igy legyünk hát boldogok…

(Forrás: Hölgyfutár XIV. évf. II. félév  9. sz. 1863. július 21.)

Lehr Zsigmond (1841-1871): Petrarca sonettjeiből



I.
S’ amor non é, che dunque…

Ha nem szerelem, hát szivem mi bántja,
De oh egek! minő e szerelem?
Ha jó, miért kinoz könyörtelen?
Ha rosz, miért oly édes kinja lángja?

Önkényt ha égek, mért e könyek árja?
Mit ér jajongni, ha önkénytelen?
Élő halál! gyönyörtelt gyötrelem!
Rabod vagyok, dacolnék, de – hiába.

S ha nem teszem, hisz ok nélkül kesergek…
Ilyen szeszélyes szélvészek között
Vad tengeren kis sajkám lengve száll;

Kormány nélkül bolyong az üldözött,
S nem int felém révpart, hol megpihenjek…
A télfagy éget, megdermeszt a nyár.

II.
Benedetto sia ’l giorno…

Az év, a hó, a nap legyen megáldva,
Az évszakasz, az óra, percenet,
A szép vidék, a hely, hol engemet
Megbüvölt és leláncolt szemsugára.

Áldott az első édes kín fulánkja,
A mely szerelmem kisérője lett,
Az íj, a nyíl, mely érte szivemet,
A seb, melyet szivem mélyébe vága.

És áldva minden ige, mely nevét
Oh oly gyakorta ajkaimra adta,
És áldva búm, könyüim, epedésem,

És dalaim, mik őt dicsőiték,
És áldva lelkem, szivem gondolatja,
A mely övé osztatlanul, egészen!

III.
Gli angeli eletti…

Az ég lakói, boldog szellemek
És angyalok, midőn ő mennybe ére,
Bámulva közeledtenek feléje
És áhitattal hozzá gyültenek.

Honnan e ritka szépség égi fénye
Szólának ők,- s miért nem nyerte meg
E tünde lény lakul a mennyeket
Már régen a bolyongó föld helyébe?

Ó boldogul tekint uj hajlokára,
Az üdvezültek méltó társaul;
De néha-néha visszanéz felém,

Jövök-e már utána, nézi, várja…
Vágyam, reményem ég felé vonul,
Hisz sürgetésit folyton hallom én.

IV.
Zefiro torna, e ’l bel tempo…

Jön a tavasz zefir fuvallatára,
S kedves családja – fű, virág vele,
Csicserg a fecske, sir a fülmile,
Iromba leplet ölt a föld határa.

Virány mosolyg, derült ég néz le rája,
Örömre gyúl lányán Zeüsz kebele,
Szerelmi üdvvel föld, víz, lég tele,
Minden hevül … szerelem szavára.

De oh jaj! én sohajtva, sirva járok;
Ki égbe vitte szivem kulcsait,
Miatta e fájdalmas sóhajok.

S míg a madár zeng s nyilnak a virágok,
S körültem annyi bájos lány virit:
Sivár, kopár, zord sivatag vagyok.

V.
Ne per sereno cielo…

Felhőtlen égen csillagezerek,
Lengő hajók a sima tenger árján,
A harcmezőn küzdő bajnoksereg,
A bérci vad fürgén, szökellve járván;

Epedve várt örömhozó hirek,
Szerelmi ének, fenn repülve szállván,
Bájos leánykák dala, mely zeneg
Kristály pataknál, zöld mező virányán:

Mindez – hiába – most nem érdekel,
Hisz  v e l e  szivem sírba temetők,
Ki napjaimnak volt szép hajnala.

Az élet oly sulyos, kínos teher…
Jövel halál, hogy ujra lássam őt,
Kit soh’se látnom oh jobb lesz vala!

VI.
Stiamo, Amor, a veder…

Jer szerelem, bámuljuk őt – a szépet,
Nem földi lénye fénylő sugarát;
Nézd őt, mi báj s kellem karolja át,
Jer, nézd a mennyet tükörén szemének;

Nézd, mennyi kecs, varázs, mi játszi élet
Diszíti ékes, ifju alkatát;
Nézd, mily mosolyogva, nézd, mily lejtve lépett
A halmok árnyas zöld virányin át.

A kis fűszál, a tarka szép virágok
Amott a lombos, ősi tölgy alatt,
Esengve kérik őt, taposna rájok;

S az ég mosolyg, szikrázó vig világot
Árasztva, - nézd, mint örvend a miatt,
Hogy földeriték őt e szemsugárok.

(Forrás: Hölgyfutár XIV. évf. II. félév 8. sz. 1863. július 18.)