Barátság, szerelem,
Ábránd és sejtelem,
Kedvencz tündéreim:
Rejtélyes erővel
Fűzik össze érzelmeim
Mult, jelen s jövővel:
E tündérek delejereje
Az én szellemem veleje.
**
… Érzem hogy haldoklom!
Fehér árny röppen rám,
S a mint kiszakad a
Lelkem, olyan tisztán
Érzem mint olvad e
Szent szóba hogy – h a z á m!!!
Lisznyai Kálmán
Lisznyai
(Damó) Kálmán, egy ős székely család ivadéka, született Herencsényben (Nógrád-megye)
1823. október 13-án.
Anyját
csakhamar elvesztvén nevelését egyedül atyja vezeté, ki maga is – mulatságból verseket
írva – költői hajlamokkal birt.
Az
elemi és középiskolákat Losonczon végezte, hol Homokai Pál költészettanár
észrevéve a gyermek szép tehetségét, annak kifejtésére sokat tőn. – A felsőbb
tudományokat Pozsonyban és Eperjesen hallgatá. Utóbbi helyen Sárosy és
Kerényivel barátsága jótékony hatással volt költői ösztönére, s többekkel
szövetkezve azon „eperjesi önképző társulat” tagja lőn, mely az irodalomnak
több jeles írót adott.
Legelső
megjelenésekor Pesten Lakner Sándor és Lauka Gusztávval kötött szorosabb barátságot,
mely baráti érzelmeket későbben az egész akkori fiatal irodalomra kiterjeszté,
és Tompa, Kerényi, Adorján, Petőfi, Bérczy, Berecz, Székely mind meghittei
levének.
Legelső
költeménye, mely nyomtatásban „Szivemhez”
czim alatt megjelent, későbben is legbecsesebb gyöngye maradt költeményeinek.
Bajza
– ki rokona is volt –mindent elkövetett, hogy a gazdag költői érrel megáldott
ifjut, a correct, tiszta és tömör verselés mesgyéjére terelje; de a fékezhetlen
ifjui tüz és erő tulragadá őt a rideg szabályok korlátain, s bár phantasiája
mindvégig tündöklő szinben ragyogott, bár lelke legtöbbször a mindennapiság
fölé emelte, csak oly füzeteket adott át a közönségnek, melyeket nem szigoru
műbirók és szobatudósok, hanem a szeretők és ábrándozók őriznek.
Egy
szeretetreméltó kedves éneklő madár volt, ki ha elszállt is a ligetből, dalának
kedves emlékeit minden bokron otthagyá.
Minden
divatlap, évkönyv, költői gyűjtemény számára verset hozott tőle, melyet a
magyar olvasó közönség mindig a legnagyobb örömmel fogadott, s különösen egy
időben sok melegséggel irt balladái oly köztetszést nyertek, hogy mindenfelé
lelkesülten szavaltatának, a szinház fényes deszkáitól kezdve, le az iskolai
egyszerű padokig.
Lyrai
dalai a szépnem előtt lettek különösen kedvesek, mint melyhez azon finom, virágos
költői hangon szólt, melyet előtte alig birt valaki.
Időközben
nógrádmegyei aljegyző, táblabiró s törvényszéki hivatalnok volt, gyakran
szónokolt a közgyülésekben is, kevesebb politikai tanulmánnyal vagy
tapintattal, de mindig azon melegséggel, honszerelemmel, költői nyelven, mely
hatását sehol sem tévesztheté el.
Pesten
csakhamar a fiatalság kedvencze lőn s közünnepélyek alkalmával majd mindig
szónokul választaték, s átalában eleven, szeretetreméltó egyéniségénél fogva
oly népszerüségre emelkedett,minővel kevés iró dicsekedhetett.
Benne
egyformán szerették az embert és költőt; az embert, ki minden társaságban elmés
és szellemdus vala, és a költőt, ki a nagy közönség izlésének megfelelt, s az
időszak fellengős könnyüségét verseiben is visszazengte.
1846-ban
jelent meg tőle az első önálló füzet „Tavaszi
dalok” czim alatt.
Nem
akarjuk állitani, hogy ezen dalok a müvészet örök szabályainak s a műiskola
mesterkivánalmainak mindenben megfeleltek volna, de szabad röptükben tiszta
sugárban ragyogtak az ég és föld között, ártatlan érzelmekre késztetének, s
mint a mezők kevésbé drága és kevésbé exquisit virágai, azok által is
élveztethetének, azokat is gyönyörködteték, kik nem műkertekben, nem
üvegházakban, hanem csak a szabad mezőn köthetnek kedveseiknek koszorukat.
Későbben
rövid időre a költői pályát a katonai pályával volt kénytelen felváltani. Majd
1849 nyarán a császári hadseregbe soroztatott közlegényül s e minőségben
Olaszhon, Tyrol és Schlwewigben közel két évig szolgált.
A
regényes és költői vidékek, melyeken átutazott, feledteték vele a katonai élet
sanyaruságát, teste szenvedett csak, de lelke megifjodva s megerősödve tért
hazájába, s ha nem hozott is haza magával kész verseket, de költői
reminiscentiáiban hozott anyagot, melyből igen kedves költeményeit alkotá.
1851-ben
haza kerülvén, bocsátá közre „Palócz
dalait”, melyek nagy tetszés és keletnek örvendettek, annyira, hogy két
kiadása hat ezer példányban kering a magyar olvasó közönség kezén, - hire még a
külföldre is kihatott, és a költő népszerüségét tetőpontjára emelte.
Egy
sajátságos ős magyar faj érzelmeit, szokásait, kedélyvilágát tükrözik e dalok
vissza, habár nem mindig hiven is, egy helyt a legköltőibb bizárságokban,
máshol a legmüvészibb egyszerüséggel. A költő irodalmi ellenei sokat irtak e
költemények ellen, hanem az olvasó közönség pálczát tört itéletök felett – s a
költőt azzal védelmezé, hogy kiadásait mind megvásárolta.
Lisznyai
költői eredetisége, phantasiájának gazdasága leginkább „Palócz dalaiban” mutatkozott, s habár itt ott nehány sikamlós
kitételeket elhagyhatott volna is, az ártatlan szinezés, mellyel tárgyait
felruházta, a kedély játszisága, mely azokban nyilatkozott, a gyermeki naivság,
mely legtöbbjeiben jelentkezett, ugy tüntették fel azokat,mint ártatlan
pajzánságokat, melyek mindössze is haszontalan vagy csekélyértékü tárgyakat
törnek szét.
A
vallás és erkölcsiség ellen sértőbb kitételeket a legpedansabb erkölcsbiró se
birt azokban felfedezni; azokon legfeljebb megsiklani lehetett, de elesni nem.
1853-ban
nőül vevé Halász Idát, egy előkelő és tehetős család leányát, kitől fiacskát
nemzett, kedves példányaiul a családi boldogság és szeretetnek.
Bár
az életet rózsaszinü szemüvegen át tekinteni megszokta, soha se feledé el neje
és gyermekei iránti szent kötelességeit. – Legmelegebb érzelmei, a szívtövéről
szakasztott legszebb költői virágai, a család élet dicsőitésének valának
szentelve. Házassága piros hajnalától élete homályos alkonyáig egyforma szeretettel
csüggött nején és gyermekein, s ha az élet vihara kiszólítá is olykor-olykor a
szerény fészekből, mindig ölelő karokkal, meleg kebellel s mosolygó arczczal
tért oda vissza.
1855-ben
jelent meg „Madarak pajtása” czimü
költeményfüzére.
E
költemények mosolygó visszasugárzásai valának Lisznyai benső életének. –
Conceptió, feldolgozás, kivitel egyiránt megfeleltek a czimnek, s az eszmék,
melyek a költőt e dalok alkotásakot lelkesiték, a csendes mezei és erdei élet
ama szebb óráira emlékezteték az olvasót, melyeket ha átélhettünk, nem feledhetünk
soha.
„Szerelem” és „Szavalatkönyvében” azon verseket adta át a közönségnek, melyekben a
szeretet legszebb tárgyai, a haza és nő dicsőitettek. Valamint az elsők még
soká fognak visszahangozni a gyengédebb keblekben, úgy az utóbbiak az ifjuság
örök lelkesitői maradnak.
Utolsó
időben irt, részben még ki nem adott költeményei – melyek sajátságos múzsájának
igen kitünő termékeit képezik – Lauffer tulajdonává lőnek, s rövid idő mulva
fognak megjelenni.
Lisznyai
azon ritkább egyéniségek sorába tartozott, kik majdnem kizárólag a szeretetnek
élnek. Szivének melege mint a napvilág egyiránt éleszté a kertek és mezők
virágait és katangjait. Pályatársai között is, hol gyakran küzdött a szeretet a
gyülölséggel, nem volt ellensége. – Fogékony-lelkü, nemesszivü, de könnyelmü
fejü ifju volt. Azonban könnyelmüségének szürke felhői mindég saját birtoka
felett vonultak el, s haa vihar megindult, vagy a zápor lezúdult, mindig és
mindig csak a gazda vetéseit rombolgatá. Ő sokak miatt könyezett, tettei miatt
nem könyezett soha senki. Szerette a gyermekeket és virágokat, pajtása volt a madaraknak.
Élete: maga a nagy élet volt, comődia és tragoedia, - fátyol és koszoru.
Csinos,
nyalka, eleven és kedves egyéniség volt. Beszéde, társalgása szikrázott az
eredeti és bizarr ötletektől. A társaságban, hol megjelent, gyútott, de nem
mint a tűz, hanem mint a nemes bor, felelevenitve és lelkesitve. A barátság
volt religiója, az országban alig van ember, kinek több ismerőse lett volna,
mint neki. Az előbbkelő körökben finom, gyengéd modorával és elmés ötleteivel,
sorsosai között önzéstelen barátságával, az alsóbb néposztálynál leereszkedő
nyájasságával, és emberszerető lelkületével győzött. Öregek és fiatalok,
szegények és gazdagok egyiránt ragaszkodának hozzá, azon megbecsülhetlen
tulajdona miatt, mit szívbeli jóságnak nevezünk.
Ilyen
volt Lisznyai mint költő és mint ember. Gazdag erényekben és gyarlóságokban,
erénye gyümölcseit megosztá mindenkivel, gyarlóságának töviseit megtartá
magának.
Soká
és sokat örült, soká és sokat szenvedett. Mosolyában az egész világ
gyönyörködhetett, könyeit csak titokban hullatá. Jobb és szebb napjai dalaiban
visszasugároznak az egész hazára, csillagtalan éjjein át, csk egyedül szeretett
nejével őrizte gondjait.
Lelke
győzelmesen küzdött a sorsviszályokkal, de a test megtörött, a költő még most
is él dalaiban, az ember meghalt.
A
költő él; mert dalai nem csak hazája határain belül ismeretesek, hanem a
külföldre is kihatottak. Költeményei közül többeket leforditott Kertbeni
németre, Thales Bernárd francziára, Hackländer pedig nagy lapjában elismerőleg
szólott müveiről.
Gyöngyös
volt a vidéki városok utósója, mely e kedves költői egyéniséget
vendégszeretetével elhalmozhatá. Félholtan tért meg a Császárfürdőbe, hol a
nemes szivü irgalmasok, szerető családja és barátjai mindent elkövettek, hogy
drága életét megmenthessék.
Az
ég megsajnálta küzdelmeit, nem hagyta őt tovább szenvedni.
Február
12-én éjjeli órákban meghalt neje s barátja Szilágyi Virgil karjaiban.
Temetése
a keresetlen sajnálkozás és kegyelet ünnepélye volt. Koporsója körül, melyet
irótársai emeltek vállaikon, ezrei hullámzottak a minden rendü és rangu
résztvevőknek.
Halálának
hire nemcsak a fővárosban, hanem az egész országban a megütődés és részvét
nyilatkozványaival találkozott.
Költőtársai
emlékbeszédekkel és versekkel dicsőiték halálában, a nagy közönség, a haza
kegyelettel őrzendi meg emlékét.
Mindössze
ez, s ennyi a költők jutalma!
N.
Forrás: Lisznyai-Album –
Szépirodalmi zsebkönyv Pest, 1863.
