(Heine után)
I.
Álmam királyleányt mutat,
Orcája könyes, halvány;
Ültem viruló hárs alatt,
A kedves átkarolván.
„Nem vágyom atyádnak trónja után,
Nem kellenek kincsei, fénye,
Nem kell gyémánt koronája, csupán
Te kedves, légy enyém te.”
„”Ez nem lehet”” kiálta fel,
„”Hisz régen eltemettek,
Csak éjjel feljövök, mivel
Oly végtelen szeretlek.””
II.
Álmamban kedvesem jött,
Szegény, bús nő vala;
Most görnyed, hervad egykor
Viruló alkata.
Karján egy gyermeket vitt,
Egy más mögötte mén,
S meglátszik a bú, a szegénység
Ruhán, tekintetén.
Az utcán végig ballag
S találkozik velem,
Reám tekint, és halkan
Szólok keservesen:
„Jer, jer velem lakomba,
Mert sápadt vagy, beteg;
Munkával, szorgalommal
Eltartlak tégedet.
Szintén e gyermekeknek
Hű gondját viselem,
Leginkább gondodat, te
Szegény, bús gyermekem.
Nem emlitem neked, hogy
Szerettelek egykoron,
És ha meghaltál, akkor
Majd sírok sírodon.”
III.
Én kedvesem, ha majd setét
Sirodba eltemettelek,
Leszállok én feléd, feléd,
S lenyugszom ott melletted.
Csókollak, karollak hatalmasan,
Én kedvesem, meredtem!
Kurjantok,s írok, míg magam
Meredt hullává lettem.
Éjfélkor fölkél a halott,
Táncban vigadnak ottan;
Mi ketten nem kelünk fel, ott,
Ott nyugszom én karodban.
Itéletnap mind költi fel
A holtakat mennyre, pokolra;
Mi nem törődünk semmivel,
Ott fekszünk átkarolva.
(Forrás: Hölgyfutár XIV.
évf. II. félév 5. sz. 1863. július 11.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése